Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 6-os doboz
323 \ nek is. De ha ezt tette, minden jogát föl is használta, a mivel az irodalom terén rendelkezhetik. S ha tovább megy, és müvéért — mely tán erkölcstelen, — az Írót, támadja meg úgy, mintha ö volna az erkölcstelen,— nem csak jogtalanságot követett el,de (mint az irodalomtörténetben számos példa bizonyítja) nem egyszer a tényleges igazság ellen is vét, azaz : hazud. A mü, mindenestől az övé, martaléka. De úgy kell azt tekintenie, mintha nem tudná kitől eredt, vagy mintha senkitől sem eredt volna, csak úgy termett volna. S itt, egy történetesen odavetett példa, Gyulai I. czikkében, ismét elég világos cynosurát szolgáltat kezünkre. „Nálunk — úgymond — nem rég még azon is nagy fontossággal vitatkoztak, vajon szabad-e azt mondani a költörül, hogy a politikai éretlenek tapsait hajhászsza.“ S bár ö ezt gúnyosan s kicsinylőleg hozza fel, szabad legyen kérdenem : nem túl megy-e a kritika a maga jogán, ha az Írónak erkölcsi intentióit kutatja. Értsük meg egymást világosan. Minden irodalmi műnek czéljának kell lenni s a kritikusnak kötelessége e czélt fogni először is szemügyre. Szabadságot adok neki, megítélni, vajon a czél maga is jól volt-e kitűzve, méltó-e fáradni utána, van-e benne valóság stb. — annyival inkább joga van, sőt kötelessége Ítélni a felöl: a kitűzött czélnak megfelel-e a választott inüforma, a kidolgozás és minden egyes részlet, — s el van-e átalában érve a czél ? De ki nem érti, hogy itt mindig csak azon czélról van szó, mely a műben, mint alapeszme benrejlik — s vi lágért sem azon külső — a mü belalkotásán kívül eső — czélokról, melyekért talán az iró müvét irta. ') Ezek a műnek szintoly esetleges körülményei, mint az : fűtött vagy fütetlen szobában irt-e a költő; lovagolva gondolkozott-e, mint tán Pope, vagy behúzott ablakredönyök megett,mint — ha nem csalódom — Young szokott. Egyszer egy fiatal költőt, kiben némi tehetséget sejték, *) Lássuk példában. Valamely dráma tele van szin- faltépö frázisokkal, hazáról, magyar dicsőségről, „Extra Hungáriáméról stb. A szerző bizonyosan nem ezeket aka- rá alapeszméül tűzni, ezek csak mellesleges dolgok a színműben. Ne legyen már most szabad a kritikának azt megmondani, hogy szerző ezek által mit akart elérni, hogy például az aesthetikai éretlenek tapsait hajhászsza? Ezt értekező bizonyosan nem akarta állítani. Szerk. mi azóta igazolva is lön, — élesen támadtam meg, hogy zsengéivel — önálló füzetben tolakodott a közönség elé; szemlesütve vallá meg, hogy atyja azon évben halt meg, anyja özvegységre maradt egy kis adóssággal, s ö füzetéért száz forint honoráriumot kapott a nyomdásztól, mivel anyján segített. A versek azért nem váltak jobbakká, az irodalom nem nyert velők semmit, írójuk pedig bizonyosan vesztett — de lám, mily erkölcsi intentio lappang, a művészi czél mögött néha! Ama vitát, melyre Gy. czéloz, föleleveniteni, vagy benne Ítéletet mondani nem lehet czélom. De azt hiszem, mig a kritikusnak teljes joga volt kimutatni, hogy bizonyos műben nincs tragikum, hogy művészi czélja merőben elhibázott vagy el nem ért; — ahhoz semmi köze, akart-e a szerző tapsot nyerni — s kitől? épen oly kevéssé mint ahhoz, mennyi honoráriumot kapott. A mü, mondom s ismétlem, úgy a mint van, egész műszerkezetével, benső czélzatával — a kritikus prédája; tépje össze; mutassa ki, hogy nem érdemel tapsot, s a ki megtapsolja, éretlen; de ne verje meg, bárminő alanyi hangulatban van is, a szerzőt a ki irta, a szinészt a ki játszta, a publicumot mely tapsolt, s a padokat melyek tűrték és fel nem kiáltottak, — mert az egyén fölött neki semmi joga, s annak erkölcsi, vagy tán anyagi czélzatait csak isten vizsgálhatja. Vagy jó lesz-e, ha a költő is vissza fordul s a kritikusnak hasonlóan személyét támadja meg elvei és véleménye helyett ? Azt hiszem e kérdéssel, mely a kritika jogkörét illeti, egyenes összefüggésben van a másik is, tudnillik az illedelem, vagy ha átalánosabban akarjuk : a modor kérdése. Részemről abban semmi illetlent nem találok, ha valaki egy silány müvet darabokra szét szed, eltipor, s a művészet, e királyi felség nevében, halálos Ítéletet hoz felette. De azt igen is illetlennek tartom, ha valaki az íróról azt mondja például, hogy szamár. Drastikus kifejezést választottam, hogy egyszerre érthetővé váljak. S akármennyit vitassuk is a magánéleti s irodalmi beszéd, társalgás, közlekedés — különbségét, soha sem fogom elhinni, hogy szabad volna nyomtatásban vastagabban beszélni mint szóval. [Az irodalom, előttem szalon; nem annyi21*
