Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 6-os doboz

324

ban, bogy mindig bókot mondani s minden gyöngeséget kímélni kellene benne — hanem annyiban, hogy a faragatlanságot, az indulatoskodást, a goromba kitöréseket szintoly kevéssé tűrik el itt mint ott; kevésbbé, mint a valódi bűnt. A költőtől megkívánjuk az illemességet ; mi jogon mentenök fel alóla a kritikust? — Shakspearenek, óriási erényeiért, elnézzük azon vastag kifejezéseket, melyeket kora szelleme is ment s az is, hogy

épen azokban is jellemzetes, erőteljes, való- hü; de próbálja csak ma, valamely költő, s épen nálunk, hasonlókban keresni a hatást! A költőtől megkívánjuk, hogy a szenvedélyeknek, melyeket fest, ura maradjon legnagyobb lángolásukban is;sa kritikust féltjük, hogy ha szenvedélye fékezésére utasit- tatik; elveszti szabadságát s erőtlenné, gyöngévé válik. SZÁSZ KÁROLY.

(Vége következik.)

B E L IIIO D A L O M.

BULCSU KÁROLY KÖLTEMÉNYEI. 1850—1860. Kecskeméten , nyomatott Szilády Károlynál. 1860. (Ve'ge.)

Az elbeszélő nem felé gravitáló költemények közöl ki kell még emelnünk „Hunyadi végső diadalát,“ mely balladai hangon van tartva, de a ballada tömött, cselekvényes, fordulatos menetele helyett csupán egy mozzanat festői felfogására szorítkozik, azon egy időpontra, mikor Hunyadi a nándori győzelemből diadalmasan megtér, s úgy látszik, mintha egyenesen az ismert kéj) magyarázatául volna Írva. Ezenkívül hibás az által is, hogy az érzület egysége ez örömpillanatban Capistrán jóslataival és magának szerzőnek, a korhoz s tárgyhoz épen nem illő, hanem a közelebbi orosz-török háború keltette török sympathiáival van megrontva. Továbbá szintén ballada-szerű a „Salamon bűnjegye“czimű költemény, de a balladának con- centrált rövidsége nélkül. Salamon és anyja vitája igen hosszúra van nyújtva. „A vértanú küzdelme“ — szerzőként legenda, — minden cselekvény nélküli rajongása egy máglyára itéltnek, hangban, előadásban semmi legendái. Az évszám (1852), mely föl van jegyezve, olyan formát sejtet, de csak sejtet, hogy e költemény szerzőnek alanyi tépelő- dése. „A legelső színész“ nem annyira elbeszélés, mint allegória, sajátságos, nehezen utánképzelhető allegória, mint többnyire a Bulcsúé. Az ős korban, midőn még szőlőlugas az emberi hajlék, egy anya azt álmodja, hogy száz arczu fia születik, s a vész szelleme mind e száz arczot elpusztitja, egyen kívül, s mind a száz kebel vére ez egy arczra foly, „hol az éhségnek sárga színe mutatja : ö nyomor fia.“ A gyermek valóban megszületik, nő, szinész lesz, dicsőség koszoruzza, de, mint anyja álmodá, egyszer csak „oda lesz a sok élet, oda“ — hanem végre a költő megjelen lantjával,

Hogy álomba ringassa át

Öt az idétlen dicsőség fiát

„s a ki szemeit befogta, őt, a költőt, a jóltevőt, ilyeténkép megáldotta“ — t. i. hogy az legyen „a színészet ápoló dajkája.“ Tehát a színészet előbb virágzik, aztán elhal, haldoklásában megáldja a költőt, hogy az legyen ezentúl a színészet ápoló dajkája.En valóban nem értem. A „Hadúr dalnoka“ czimű rege is, mely tulajdonkép Vörösmarty apotheosisa, efféle allegóriái ábrázolat, nem minden emelkedés nélkül, sok szép részlettel, de mégis megsokalljuk elébb a hősök, aztán a költők egyenkinti felidézését, hogy utoljára Vörösmar- tyra kerüljön a sor. Nem is számítva a „Termények gyűlését“ Alpáron, melyben az ásvány- és növényország minden képviselői közt vas és kender (vas és papír) nyeri el a diadalt, — ez allegóriái túlságos hajlam elannyira uralkodik szerzőnk költészetén, hogy „Emlékszózat egy orvos ravatalán“ czimű gyászvei’sében sem^talált érzelmeinek méltóbb kifejezést, mintha az Eletet és Halált versengve lépteti föl; „Élet-korok“ czimű költeménye (fölirva : Shakspere után, de megvallom, nem kerestem rá), továbbá „A bor“ miszerint Noé elébb bárány, aztán oroszlán, végre disznóvért önt a szőlőtő alá, mind efféle tanábrázolatok, melyek B. didactico-allegoricus irányát bizonyítják, s a költői gondolat s annak előadása közt ama megha- sonlást éreztetik, melyről fönebb szólottám.

De nemcsak az eszme és kifejezés közti kettősség az, mi e gyűjtemény sok darabjának árt, hanem magának az előadásnak egyenlőtlensége is. Nem volna Bulcsúnál költői hangulat, eszme, kifejezés? De igen, mindenik. Ábrándos lelke sokszor tulon túl is költői, hangulata többnyire emelkedett, kifejezése a részletekben többnyire erőteljes. De a hangulat feszül ott is, hol nem kellene, aztán aláesik : az egységet ritka költeményében tudja végig megtartani; a kifejezés olykor valóban szép, hogy következő soron már dagályba puffadjon, vagy fagypont alatti színvonalra bukjék. Ott van mindjárt „Ajánlása“ (Teleki grófné-