Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 6-os doboz

T A R C Z A.

HONSZERETET.

Honszeretet! tündöklő, drága ékszer : A lélek legszebb ékessége te!

Mély rejtekedből jöjj elő még egyszer, Hová féltő kéz titkon fektete.

Most jobb idők jövének ... a honoltárt Szabad lön újra feldiszítenünk;

Nyiltan viselhetünk, miként a boglárt, Rablókezektől most nem félthetünk.

Nem hordhatánk eddig . . . csak néha-néha Gryultál ki néma arczaink felett,

A földbe ásott kincs gyanánt, — az éj ha Szárnyával völgyet, halmot elfedett.

Oh, mint mikor fényes világitás van, Szememben tündökölj szét gazdagon,

Hadd lássa minden, hogy ott bent a házban Elmúlt a gyász — és most ünnep vagyon.

MENTOVICH FERENCZ.

HENRIK ANGYALA.

Beszélyke. (Vége.)

Ah mily szép! Ez valóban gyöngéd gondolat! Mennyi melancholia!Mennyi ábránd!

És másodszor, harmadszor is eljátsztain. Oly szép volt, hogy Fritz vagy Max urnák sem volt bátorsága félbeszakitni , pedig ugyancsak komoly arczot csinált ám, midőn először kezdék játszani.

Nagy elragadtatásomban talán még negyedszer is rákezdtem volna, ha hirtelen egy mellék terem ajtaja meg nem nyílik, s azon egy magas, halvány dáma be nem lép a szobába.

— Méltóságos grófné — mormogta Fritz- Max eszeveszett ijedséggel felugorva a di- vánról, s észrevétlenül kiosont a szobából.

— Bocsánatot kérek — mondám zavartan és fölkeltem székemről — csak a zongorát akartam próbálni.

— Folytassa, folytassa kérem, mondá a delnő oly szelíd hangon, mintha csak az én angyalom beszélt volna, — ez az én kedvencz darabom!

Szabadkoztam kissé, de oly szelíd mo- solylyal tekintett rám, hogy bátorság szállt szivembe.

Ah, mily szép! mily elragadólag szép! sóhajtá a delnő és kért, hogy újból kezdjem rá.

Nem fojthatám vissza könyeimet, annyira megvoltam indulva.

— Hogyan, uram, ön sir? kérdé a del no, bizonyára önnek is kedvencz darabja e szép románcz?

— Istenem, miként ne lenne az? felelém együgyű őszinteséggel.

— Ah, talán épen a szerző? kérdi a delnő akadozva.

— Ó nem, feleiéin sóhajtva.

— Tehát ismeri öt?

— Ha ismerem-e? Hisz fiam a szerencsétlen.

— Szerencsétlen? Miért szerencsétlen?

Nem szokásom panaszkodni, de miután

már kiszalasztám az együgyü szót, el kelle mindent mondanom.

A grófnő oly jóságosán kérdezett, s oly részvétteljesen hallgatott, hogy bátorság és bizalom ébredt szivemben. Elbeszéltem neki mindent, őszintén és nyiltan, mint a hogy önöknek beszélek.

Épen nem titkoltam, mennyire ellene valék fiam művészi rajongásinak, de nem hallgatám el az okot is, mi e viseletre ösztönzött. Azután beszéltem az én jó angyalomról is, (soha sem tudom megállani, hogy felőle ne beszéljek) elmondtam, hogy mi ö nekünk mindnyájunknak,de különösen Henriknek.

Végre áttértem a jelen szerencsétlenségre; a nagy csapásra, mit még a mi jó

r