Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 5-ös doboz

t

Az események rohamos gyorsasággal fejlődtek. A mozgalom a törvényes térről csakhamar a forradaloméra sodortatott át. A minisztérium, melynek elnöke s többsége békés és törvényes szellemű férfiakból állott, letette a kormányt. A nádor elhagyta az országot. Jellasics betört. Az országgyűlést a király eloszlatta, de az nem oszolt el. A forradalom tényleg kitört. Az alvidéken lázadás, a felvidéken betörések. Erdély is elveszett. A kor- i mány, melynek elnöke Kossuth vala, és az országgyűlés 1849. január elején Debreczenbe kényszerült menekülni.

Petőfi már előbb oda vitte volt nejét le- betegülni. Ott született 1848. deczember 14-én egyetlen fiók, Zoltán; születését a költő apa lángoló örömmel s egy szép verssel üdvözölte. De bár családja volt már, a szemrehányásnak, hogy egyedül ő, a forradalom költője ne fogjon fegyvert a haza veszedelmében, még gondolatát sem akarta eltűrni, s miután már előbb októberben beállott volt honvédnek, most Bem táborába ment, ki már megkezdette Erdély felszaba- j ditására intézett bámulatos, csaknem páratlan hadjáratát. Petőfi honvédszázadosi minőségben csatlakozott az öreg lengyelhez, kinek csakhamar kedvenczévé lön. A két lángész — bár oly különböző téren! — megértette egymást s közöttük nem a vezér és a | katona, hanem az apa és fiú viszonya jött létre, a legmelegebb ragaszkodással.

Időnként meglátogatta kis családját, j mely egy ideig Debreczenben, majd Arany Jánosnál Nagy-Szalontán volt elhelyezve, de i nehány boldog nap után mindig csak visszatért a kötelesség és dicsőség mezejére. Bem öt legközelebbi környezetében tartotta, sze- , mélye mellett, vélvén, hogy igy jobban megőrizheti a hazának oly drága életet a i harcz veszélyeitől. Bem oldala mellett volt j jelen a vizáknál csatában s a négy napi hires visszavonulásban, Szász-Sebesen és a piskii hidon át Déváig. Költeményei „Négy nap dörgött az ágyú“ — „A szászsebesi téren“ — „Bem“ — „A székelyek“ — „A vajdahunyadi várban“ stb. stb. szintoly dicsőén j jegyzik e hadjárat egyes mozzanatait, mint [ Bem ágyúi. A veszély elkerülte öt, bár ö j épen nem kerülte azt. Mellét Bem érdemjellel ékesítette s őrnagyi bojttal jutalmazta vitéz katonáját, költőjét. Kevesebb kedvezés- ! ben részesült a hadügyminiszterek*, mint a hős tábornok részéről, minek az is volt oka, í mert a katonai regulát és subordinacziót ő ; sem igen tartotta. Előbb Mészárossal, majd ! Klapkával volt összeütközése, miért az őrnagyságról is lemondott, s az első erdélyi [ hadjárat úgy is be lévén fejezve, családjával a budai hegyek közé vonult s egy pár hónapig élt a szerelemnek és a költészetnek.

Szüleit ez időben vesztette el, csaknem egyszerre. Apja a dunántúli önkéntes nemzetőrök táborában, az első csaták nehányában mint zászlótartó működött volt; s Petőfi, ki a vén mészárost és a „jó öreg korcsmárost“ azelőtt rendesen humoros költemények tárgyává tévé, most lelkesült ódát irt „A vén zászlótartódról. Azután az öregek ismét elvonult, békés életet éltek, de az már rövidre volt kiszabva nekik. Az öreg Petrovics 1849. tavaszán hirtelen meghalt. A megszokott élettárstól való elválást a jó asszony sem soká élhette túl. Petőfi versei egyik legszebbikét, legigazabbikát irta „Szülei halálára.“

A haza újabb veszedelme, a muszka betörés, ismét kiszólitotta csöndes magányából a költőt. Félretette nehezteléseit, s újra felkötötte kardját. Szive megint csak dicső tábornokához Bemhez vonta öt. Elhatározta, hogy hozzá csatlakozik megint. Indulása előtt Pesten irta ama nagyszerű költeményét, me3

lyet sokáig utolsó müvének tartottunk: „Itt a próba, az utolsó nagy próba!“ tele méltó haraggal az ellenség-, s a legtörhetlenebb reménynyel a haza jövője iránt. Erdély felé utaztában, Mezö-Berényen, hol nejét Orlaiék- nál akarta hagyni, irta legutolsó költeményét a „Szörnyű időt“, melyet lapunk múlt számában közöltünk. S ment a csatába,hogy többé soha vissza ne térjen.

A muszkák már elözönlötték volt Erdélyt. Bem maroknyi sereggel, de csüggedet- len bátorsággal állt ellenök. Petőfi Bereczken, Háromszék határszéli városkájában találta Bemet, ki őt a régi szeretettel fogadta s ismét maga mellé vette. Magával hozta Maros- Vásárhelyre. Ez julius vége felé történt. Nehány nap múlva, julius utolsó napján volt a szerencsétlen segesvári, vagy helyesebben fehéregyházi csata. Bár Petőfi elestéröl nincs szemtanunk, ma már semmi kétség, hogy itt esett el. A „Vasárnapi Újság“ néhai szerkesztője s Petőfi leghivebb barátainak egyike, Pákh Albert tűzte maga elé azon feladatot, lehetőleg tisztába hozni Petőfi halála körülményeit. Az összegyűjtött adatokat, a csatában részt vettek nyilatkozatait stb. mind közölte lapjában. E közlésekből van nagy gonddal összeállítva az eredmény, melyet Zilahy Károly „Petőfi életrajzából“ veszünk át:

„Az ütközet és Petőfi végső óráinak följegyzésében főleg Lengyel József elbeszélését követjük, ki a csatában a magyarok közt mint ezredorvos részt vett, Petőfivel személyes ismeretségben állott, őt a csata elejétől kezdve csaknem az utolsó perczig szemmel tartotta.

Szerinto Petőfi Maros-Vásárhelyről kiindulása estéjén 1849. jul. 30-án Székely-Keresztáron Varga Zsigmondnál szállott és hált meg, — kinek Ígéretet tett, hogy a magyar hadsereg számára átvett lovait másnap Bem utján az illetővol megfizetteti. Ekkor Bem főhadiszállása Ujszékely nevű helységben volt, hova julius 13-án reggel 6 órakor Petőfiék is elindultak ; de evvel egy időben már a tábornok és táborkar is útra kelt Segesvár felé, hol akkor Lüders, orosz tábornok állott 18,000 emberrel és 46 ágyúval. Ív hifi Bemet Héjasfalván érte utói. A magyar sereg a fojéregyházi határon foglalt állást, hol Bom a maga 8 ágyúját előhozatva, reggel 9 óra felé személyesen nyitotta meg a tüzet és Skariatin orosz tábornokot az első lövésre elejtette. Némelyek szerint Petőfi okkor Bem közelében volt. Gróf Haller beszéli, hogy később többször látták a hegyfordulat lábánál ülni, azon 20—25 huszár közelében, kik oda ágyufedezetül voltak állitva. Ott ült az ütközet alatt, lehevere- dett a gyepre s térdén papírdarabra valamit jegyez- getett. Lengyel ettől yaíamennyire eltérőleg Írja. Fehéregyháza 1848 őszén leégett volt és 1849 nyarán is romokban hevert. Azt mondja Lengyel (s az ő szava körülbelül a leghitelesebb,--de azért más versiót sem árt megomlitni), hogy ő és Petőfi a tüzelés kezdete után a romok közt foglaltak helyet; Lengyel sebesültek kötözésével volt elfoglalva; Petőfi egy sütőkemenczére ült s belemerült a harcz és táj szemléletébe. A hely lőtávolon kívül volt. Petőfi több Ízben felkelt s eltávozott, de újra visszakerült és gyönyörködni látszott, mint szedik össze a székely szekeresek a nem messze lecsapódó golyókat. Délután 4 óra felé a csata öldöklőbb kézdett lenni. Ekkor látta Lengyel a mint Petőfi a sebesültek közt elhaladt s a falu (Fehéregyháza) alatt folyó patak hidjának karfájához dőlt. Itt állott merengve mintegy félóráig. Tőle talán 200 lépésnyire dolgozott egy 6-fontos s lőtte az országút mellett álló orosz lovasságot. Alkalmasint nagy kárt tett bennök, mert nemsokára erősen kezdtek az oroszok visszatüzelni rá; egy golyó Petőfitől alig harmincz lépés távolságra fúródott a földbe; a fölvert por őt is ellepte és hihetőleg szemébe is ment, mert azt zubbonya szárnyával töröl- gette. Ezután eljött a hidról, az orvosok helyéhez közeledett s hátát a falu kapujának félfájához vetve, gondolataiba úgy elmélyedt, hogy még a csakhamar hallatszó iszonyú zsivaj, orditás és tömeges tüzelés sem volt képes figyelmét azon helyre vonni, hol az történt. Lengyel elfutott mellette, megtudni a lárma okát s menet kérdte tőle: „mi baj, őrnagy?“ Petőfi nem felelt. E helytől alig ezer lépésre azon perczben bontotta meg két ezred dzsidás a tömeggé alakult honvéd-zászlóaljat. A

300 főnyi huszárság tartotta magát, de a tulnyo erővel nem bírt. Lengyel rákiáltott Potőfiro s k zével a közeledő muszka lovasokra mutatott. Pete nem mozdult s csak annyit mondott: „potomság. Azonban nehány pillanat múlva az egész arezvo- nal megfutamodott. Lengyel újra intett Petőfinek s rámutatott a balszárnyra, hol a vezér is futott. A huszárság már mind elszaladt volt; a tüzérség otthagyta ágyúit, s ki az erdőnek, ki az országúinak nyargalt. Lovát kézügybe kapva, Lengyel orvos, az itt beszéltek szemtanúja és közlője is felült és a Mun keresztül ügetett. Utánok a két ezred dzsidás, — a harmadik a Küküllő partján a futók elé került. így az üldöző három ezred a megvert magyar sereg körül kört akart képezni, hogy senki se menekedhessék. A huszárok és lovon ülők nagyobb részének még volt ideje a karikán kivül hatolni, de a gyalogokból csak az menekült, a ki a tartalékba volt állitva. A ki a körben volt, mind elesett. Lengyel lóháton lévén, kivergődött, Petőfi gyalog- volt, s igy a körben benne maradt. Lengyel egy dombra érve, visszanézett s Petőfi alakját látta fedetlen fővel, szétterjesztett inggallérral futni, lengő zubbonyában. Nyomában a lovas kozákok száguldó ezrei, üvöltve — kurjongatva.

E megrázó kép az utolsó, a mi Petőfi Sándor életéből élő szemtanú ajkán fennmaradt.

Még Thaly Kálmánnak, midőn 1860 nyarán a Székelyföldön utazott, beszélte egy szárhegyi szekeres, ki a segesvári csatában mint huszár részt vett és Petőfit ismerte, hogy ogy társa látta, midőn két kozák rárohant, de segitségéro nem mehetett, mert a muszkák őt magát is megszoritották, alig tudott szabadulni.

Ugyancsak Thaly beszélt egy segesvári polgárral, ki az elesettek temetésénél jelen volt s ott látott ogy mellén átszűrt, szőke szakálu s bajszu embert, zsebeiből kiforgatott Írásokkal. Teste az úttól fölfelé a hegy lejtőjén feküdt.

Evvel szintén egyezik Lengyel tudósítása, ki a forradalom után b. Ileyd te tábornokkal találkozván a csatára vezette a szót és tudakolt tőle Petőfiről. Mert azon helyen, hol Petőfi eleshetett, b. Heydte rendezte a halottak eltakarítását. Ez nagyon jól emlékezett, hogy egy hegyes áll-szakálu szőke embert látott az országút szélén, mellében kapott dzsidaszúrástól elesve; neki, azt mondja, ez alak föl se tűnt volna, ha zubbonya és nadrága mindkét zsebét kifordítva, s abból egy csomó ösz- szeirt papii'darabot kihullva nem lát, Heydte a helyet is megmagyarázta , hol e halott feküdt, Lengyel pedig tisztán emlékezett arra a pontra, hol Petőfit szaladva utoljára látta: e két hely alig volt egymástól 100 lépésre. Sírja is bizonyos: a fehéregyházi határ felső felén, északról lefutó patak martjára ásott közös sírban, hova 134 elhullott társával együtt temették.

Ott aluszsza vakmerő reményei álmát s piheni ki a vesztett ütközet rövid, de gyilkos keservét.

Az arra járó székelyek sohso mulasztják el e sirhalomra — melyet a néptudalom Petőfi nevével már összekapcsolt — egy kődarabot vetni; ha éven- kint rendesen ki nem egyenlitnék, a kövek eddig már nagy dombbá növekedtek volna.“

Miután a^harcz elüvöltött, Petőfi neje férje keresésére indult, a halottak, sebesültek foglyok közmt. Hasztalan. A költőt, a nemzet dicsőségét, emberi szem többé nem látta. A rege ajkán még soká élt; époszi alakká magasultak körvonalai. Majd itt, majd ott bujdostatták s jelentették meg. Most egy földalatti .kaszamátában, majd a szibériai sivatagokon láttatta őt a nép rajongó képzelete. Barátai is soká bíztak, vagy legalább reménykedtek visszatértében. Hiába!

Neje, nehány év múlva Horváth Árpád egyetemi tanárhoz ment férjhez. Családi neve alatt ismeretes lön az irodalomban is, csinos költeményei s Andersen-féleés eredeti gyermekmeséi által. Meghalt 1868. szept. 6.

Fia Zoltán, még tanuló éveiben van. Vajha tartsa fönn apja nevének dicsőségét.

A szűk tér, mely itt rendelkezésünkre állott, elégtelen volt a költő kellő irodalmi méltatására. Csak életra^i vázlatra kelle szorítkoznunk. De Petőfi müvei élnek a nép ajkán, a nemzet szivében s magyar irodalom- történet egyik legfényesebb lapja az övé. Nevét örök időkig nem fogja meg a rozsda.

*