Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 1-es doboz
A Szépművészeti Múzeum kincsesházúból. Ricci: A királyok imádása Herczeg Ferenc helye a magyar Parnasszuson — Elnöki megnyitó. 1926 április 11-én, a Petőfi Társaságnak Herczeg Ferenc ünneplésére tartott rendes havi ülésén, elmondotta: Pékár Gyula Ügy érzem, ez ünnepi percben három nemtő leb- ben elénk, fensőbb szférákból három nővér száll le ide közénk; im’ itt vannak, nézzétek, lengve állnak meg. Az elsőnek öltönye fehér, mosolya tavasz, fején rózsakoszorú, neve: Élet, — a másodiknak köntöse fekete, arca szigorú, könyörtelen, koronája sötét ciprus, neve: Halál, — a harmadiknak palástja omló fényes arany, diiadémja babér, istennői szeméből messze jövőbe káprázó dicsőség sugárzik s jutalmazó fenséges ajakéról a hir szava zeng a századok felé . . . e harmadik nővér: a Halhatatlanság. Hárman . .. mint a párkák, hárman vannak ők is, de míg a pár- kák csak a testi ember életfonala felett civódnak, azt kapkodják egymás kezéből, addig ők hárman nemcsak a testi élet, hanem az ezentúli szellemi örökélet felett is őrködnek: erre vigyáznak s az egyetemes feledés sodrát tartóztatva afelett döntenek, ki éljen tovább halálán túl is, igen, a feledés sodrába fúló sok milliónyi élet közül ők választják ki azt a ritka •egyet-egyet, akire, mint niaigyjára, a hálás emberiség visszaemlékezzék. Itt állnak . . . hármuk kezén megyen át mindannyiónk élete, — nézzétek, az első, a fehér nővér, magasra tartja az élet virágos gallyát, fennen pompáztatja, amíg csak a második, a fekete nemtő, a kezéből ki nem kapja, — ime már az ő kezében van s újjai közt menten fonnyad is az a virágzó életgally, vége, holtan hull alá társaihoz a garmadával tovább sodródó örök avarba, melyet mint a feledés boszorkánymotoláját kerget tova az elmúlás vihara... De még ott a harmadik nővér, a fényes arcú, a rejtelmes, az aranypalástos; ott áll szoborszépen a lábainál tovasodródó életavar felett, áll és vigyázva pillant le, hisz ő a nagy bíró, a kiválasztó, ő a hír csábos úrnője, a dicsőség királvnője, ő a Halhatatlanság. Áll és vigyáz, büszke közönnyel nézi a névtelenségbe sodródó milliónyi hervadt életet: senki, senki, akiért ö fenséges karja megmozdúlhatna . . . Végre, nagyritkán megmozdúl, lehajlik s a feledés avarából kiemel, felemel egy hervadt életgallyat: magosra tartja s bűvös újjá érintésére az az ág im’ újra kivírúl, de virága már nem földien múlandó többé, hanem az örökélet, a halhatatlanság el nem hervadó aranyából való ... A világ, a vak emberiség mind' ezt nem látja s mégis ámultán eszmél; nem érti, csak illetődötten érzi a csudát, suttogva bólint: „valami történt. .. egy élet, ez az élet, ez a halott poéta im’ feltámadt: halhatatlan“ így megy ez, a nagy kiválasztottak kicsi számára nézve ez a dicsőség rendes diadalútja: a halál az ár, e szellemi nagyok rendesen csak haláluk után lehetnek és lesznek halhatatlanokká. Az élet s la dicsőség három nemtőjének, a fehér, a fekete s az aranypompás nővérnek nagyon szabott a szerepe s a cselekvési egymásutánja. És mégis — e mai ünnepünk a példa rá -— megeshetik, hogy fensőbb hatalmak szerepcserével bontják meg ezt a cselekvési (egymásutánt. Megeshetik, hogy a harmadik nővér elébevág a másodiknak, megeshetik, hogy az aranypalástos nemtő egy döntő mozdulattal a másik kettő közé lép : nem várja be a fekete nővér hervasztó érintését, hanem egyenesen az első, a fehér nemtő kezéből kapja ki a még virágzó életgallyat s bűvös érintésével annak még élő virágát formálja arannyá... vagyis 'azt a kiválasztottat, azt a nagy poétát még éltében avatja halhatatlanná. Mondjam é? Ez .a költő, élő legnagyobb magyar poétánk, ez Herczeg Ferenc, a mi mai ünnepeltünk! Múzsák kegyeltje, boldog halandó, kit a hír úrnője, a dicsőség királynője, az az aranypalástos nemtő még így fiatalos teli életerőben avat halhatat43’ 433
