Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 1-es doboz

k

lannál Olympusi grácia, a nagyok nagyjai közül mily kevesen dicsekedhetnek vele! A hír, a dicsőség rendesen oly sokkal lassabban jár az életnél . . néha századokkal elmarad mögötte, — én Istenem, Stendhalnak, Flaubertnek fél'századot, a nagy Bal- zacnak hetvenévet kell várnia, míg a halhatatlanság örökvirága kinyílik sírjukon. ők régen porladnak már . . . vájjon a lét ama más dimenzióiban érzik-e ezt a halhatatlanságot s ha érzik, érdekli-e őket ez az immörtalitás? Ismétlem: boldog az a halandó, kit még éltében áraszt el a dicsőség ez örökfénye, őt, Her- czeg Ferencünket, im’ teli káprázattal árasztja el. Az élő ember, az a tán túlzóan szerény nagy ember, ki még ettől a mi mai ünnepélyünklől is távol tartja magát, Istennek hála, itt él velünk, közöttünk, de jubileuma, mely ismét az ő akarata ellenére nőtt meg ily dicsőséges ünnepléssé, — jubileuma, mondom, máris megmérte, klasszifikálta, odaállította őt a magyar irodalomtörténet nagyjainak ama halhatatlansági dimenzióiba, ahol ő már egyéni, földi életétől függetlenül műveinek költői fajsúlyával helyezkedik el a magyar szellemi evolúció, a magyar poézis históriai távlatában. Kettős élet... az egyéni ember a magyar Isten jóvoltából s a mi nemzeti örömünkre még velünk él, velünk jár e mostani magyar földi sdralomvölgyben, de az a másik Herczeg Ferenc, az irodalomtörténet klasszikusa, kit az aranypalástos nemtő Kemény Zsigmond, Jókai s Mikszáth mellé klasszifikáit és állított oda, ez a Herczeg már e testetlen szellemi nagyoknak az életét éli ővelük tovább. Mert tévhit azt gondolni, hogy e mozdulatlanoknak vélt halhatatlanok a hir, a dicsőség lama dimenzióiban netalán nem élnének tovább . . . tévhit: élet, örökélet, vagyis további örök harc, örök küzdelem van a szellemi nagyok, a zsenik e halhiatatlansági plá- numán: az emberiség emlékezésében is. E plánumra vessünk most egy pillantást.

Nagy csatatér ez! Harc a kiválasztottak kitörésé a közhalandók tömegéből, harc a győzők tülekedése egymás ellen, amíg élnek, de harc — és ez a döntő, a legnagyobb! — vár rájuk még haláluk után is az emlékezetben, mikor még elkeseredettebben kell kiiz- deniök nemcsak egymással, hanem az egyetemes emberi feledés ellen is. Világcsata ez a zsenik közt és a bámuló utókor előtt. A kis ember csak addig harcol, amíg lehel, a nagyok küzdelme csak ezután kezdődik istenigazában: haláluk után a halhatatlanságért! Sok véletlen játszik itt közre; hja, nagy színpad a dicsőség, oly színpad, melynek külön optikája s kulisszái vannak! Fontos a jutalomosztónak, az emberiségnek a lelkülete: korhangulat, tömegdivat, a nagyközönség szeszélye, közönye, feledékenysége . .. mindezt le kell győzni. A századok hangulatai felette szeszélyesen hullámzanak s az az igazi nagy, aki ezt a hullámzást kibírja. Sokan örökre elmerülnek benne, sokan, mint Homér, csak ezredévek múlva a re- naissanceban tűnnek fel újra. Lám, á kisebb Virgil mennyivel szerencsésebb tudott lenni, ő végig divatban maradt, miért? mert felőle az egész középkoron át az naiv hit élt, hogy . . . titokban a kereszténység előfutárja volt! ,,A világosság árt a rajongásnak“, mondja Diderot, s tán igaza van. Nagy Homér, nagy Shakespeare, de személyük rejtelme csodás varázzsal vonja be őket, — Dante szerelme, Tasso boldogtalansága, Petőfi eltűnése... műveik nlagysága mellett örök érdeklődést biztosító nagy titkok ezek. A zseni conditio sine qua non-ja azonban mégis az, hogy a maga korába szülessen bele. Korán kívül működni ... a nagyok legnagyobb tragikuma ez! Jaj az elkésetteknek . . . hát a korán

jövők? Kicsit korán jönni még nem baj, az ilyen utóbb, mint előfutár még naggyá lehet, de aki túl- korán jön, az épp úgy elvesz, mint az, aíki elkésve érkezik. Nem a zseni alkotja korát, de kell, hogy a kellő pillanatban rendelkezésre álljon, hogy kora uralkodó eszméit kifejezze. A legnagyobbak mind percre szóló pontossággal ä tempo érkeznek, így Shakespeare az angol renaissanceban, Moliére 1658-ban, Petőfink 1848-ban . . . Tegyük hozzá: mai nagy ünnepeltünk, Herczeg Ferenc is az igazi hivatott nagyok pontosságával érkezik 1890 felé, hogy Jókai és Mikszáth mellett és után a magyar géniusz új kincseit túrjai fel a maga leikéből s hogy kora uralkodó eszméit regényben, novellában, színpadon kifejezze. Meg is tette ezt: hírrel, bravúrral, dicsőséggel ,s elmondhatjuk, immár a negyedik évtized az, melyre ő fényes szellemének, dús képzel- mének és szabatos Ízlésének ia bélyegét rányomja .. . Egy század végén s egy új század elején áll ő, — hogy helyét, piedesztálját jól láthassuk, a nyíló ajtó küszöbéről kissé pillantsunk vissza arra az elmúlt századra, melynek szellemi mérlege most készül el az emberi gondolkodás perspektívájában.

Nagy és gazdag század volt ez a XlX-ik! Leltárát serényen csinálja már a kritika, lázasan folyik a „rendezés“ s a nagy feledéssel járó „egyszerűsítés“ munkája. Bizony sokan kihullanak a rostából . . . Tornyosodó hátul a legegyetemesebb emberi nagyság, a Goethe alakja, az ő szobra már megdönthetetlen, a klasszicilás biztos márványából való. Óriás mellette Beethoven, de a távlatban egyre nő előtte a Wagner alakja, vájjon a dicsőség perspektívája melyiket fogja a jövőben magasabbnak mutatni? Lám Victor Hugo-1 mily alaposan elfeledte a világ, az ő hangos szavánál mennyivel jobban halljuk ma a Lamartine, Musset, Heine suttogó, halk szavát. Bizton áll a Bgron szobra is, de a távlat optikájában barátja, Shelley szinte utóéri, sőt tán már nagyobbnak is mutatkozik nála. Keleten Puskin? Lermontoff, Turgényeff mellől Tolsztoj és Doszto- jevszki nőnek óriásokká, nyugaton az egykor oly diadalmas Thackerayt játszva veri az örökké aktuális Dickens. A franciáknál az éltében oly zsarnokian lenyűgöző Zola inárcsak omlott agyagkolosszus, melynek romjai megöl Balzac, Flaubert, Stendhat nőnek nagyra az elismerés távlatában. Rostand és. Maupassant viszont halaványodnak, amint hogy ha- laványodik fenn a ködös Ibsen is . . . E külföldi nagyok közt lássuk most a század távlatában a mi magyar költészetünk nagyjait. Két hatalmas négyes csoport dominálja a század derekát és végét. Az első* négyesség: Petőfi, Arany, Tompa, Vörösmarty . . . utánuk társtalan két magános titán: Madách és Kemény Zsigmond, a második nagy négyesség: Jókai, Mikszáth, Gárdonyi, Herczeg ... s ez a csoportosítás már ki is jelöli ünnepeltünk helyét a magyar Parnasszuson. Jókai a szinjátszóan bűbájos, kalandos magyar ezeregyéjszaka, Mikszáth a táblabírói gunyoros és realista humor, Gárdonyi a néppel s a messze dicső múlttal álmodik . . . nos, velük szemben Herczeg a modern magyar középosztályt, az úri társadalmat szólaltatja meg. Itt kezdi, de csak szárnyát bontja itt s az ő hatalmas szárnya hamarosan ki is tör a kaszinói boltívek alól, hogy a ,,Pogányok tói „Bizánc“-ig szálljon s képzelme kincsével ne csak Mátyás „Balatoni regé“-jét, „Déryné“-t, a „Fogyó hold“-at s az „Élet kapuját“ aranyozza be, hanem novelláiban és regényeiben a magyar középosztály uralkodó eszméinek, a magyar társadalom lelkiismeretének is örökké aktuális monumentumot emeljen.

Harminc kötetben Herczeg Ferenc ötven müvét tartalmazza a Jubiláris Díszkiadás.

434