Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 1-es doboz

Ki is vagyok ?

A „Magyar Vasárnap“ munkatársainak önéletrajzai.

ZÁDORNÉ D. ERZSÉBET.

Apró, jelentéktelen események láncolata az én életem. Losoncon születtem, i!897-ben. Egy éves sem voltam még, mikor édesapámat, aki vasúti főmozdonyvezető volt, Zólyomba helyezték. Itt nevelődtem fel .a hatszáz éves vár tövében. Legma-rad-andóbb emlékem ebből a korból a negyedik osztályos olvasókönyvem. Ez volt a cime: Szabadsághős unokái. Ebből a könyvből tanultam meg magyarul, ebből ismertem meg kitörölhetetlenül a magyarok történetét s ebből tanultam meg szeretni hazámat. A másik maradandó élményem egy veszekedés. Zólyomban a lakosok katolikusok és protestánsok vegyesen. Ennek megfelelően a városka főterén két templom magasodik párhuzamosan az ég felé. Az evangélikus templomról azt tartja ,a -szájhagyomány, hogy századokkal ennek előtte szintén katolikus templom volt.

Egyszer ott játszottunk ketten az evangélikus templom körül. Barátnőm evangélikus volt, én katolikus. A játék hevében valamin összekaptunk. Szó szót követett. Végre már nem tudtam, mit mondjak neki. Mérgesen kiáltottam feléje:

— Elloptátok -a templomunkat. Tudod?

— Mi nem loptuk el! Mindig a miénk volt.

— Bizony elloptátok! S ha -akarom, visszavesszük.

Az én barátnőm egy pillanatig szótlanul állt. A könny is mintha hirtelen kiapadt volna szeméből. Nagyot rántott a fej-én. Ebben a fejránditásban tetterő, elszántság s valami hősies harcrakészség látszott. Majd hirtelen megfordult, átölelte templomuk egyik oszlopát s magából kikelve szinte fuldokló zokogással mondta:

— Nem adom! Nem adom!

Szemében különös tüzek égtek. A

vértanuk szemében láttam ilyen különös tüzeket, akiknek képei ott függtek szobánk falán. Nem szóltam hozzá. Nem mertem. Csak néztem, hogyan öleli a hideg oszlopot, hogyan csókolja temploma falát, hogyan folyik végig könnye a hideg kőkockákon.

Tíz évesek voltunk. És én ezt soha sem fogom -elfelejteni. Akkor zárdába adtak. Besztercebányára a polgáriba, majd később Pápára ia képzőbe. De sem a zárdái nevelés, sem egyéb körülmény nem emelt lelkemben válaszfalat a keresztyén és keresztény közölt. ügy gondolom, mikor átöleljük

templomunk egy-egy oszlopát, elsírva ott, ami nehéz, -ami fáj, imáink, ha párhuzamosan indulnak i-s az Ég felé, ott a magasságban, egy pontban találkoznak. Találkoznak az Isten szivén.

Mikor elvégeztem a tanitónőképzől, szüleim ellenzése dacára a zárdában maradtam. Szerettem a magányt, szerettem egyedül lenni. Mindig olvasni, Írni, tanulni. ElkezdLem ,a tanárképzőt magánúton. Mennyiségtan és természet- tudományi szakcsoportos lettem.

Tanultam és tanítottam.

Elemiben, polgáriban vegyesen.

Éjjel tanultam. Az egész zárdár-a ném* csend borult, sűrű sötétség, csak az én szobámból áradt hosszú csikókban kifelé -a világosság. Ott egész éjjeleken át égett a villany s megtörtént, hogy ceruzával kezemben jegyzeteimre borulva

aludtam el. Az én szobám volt -a zárda örökmécsese, melyben az én lelkem izoti a számok végtelen vizén. Akkor mintha nem én lettem volna én s mintha nem is ezen a világon lelt volna az a kis világ. Nem csoda, ha káprázatnak tűnt fel, mikor -egy alkalommal kinyílott az ajtó s lanilványaim egyike lépett be.

— Nagyon sajnálom, hogy -a nővérke annyit virraszt. Miért?

— Csacsi vagy kislányom, hiszen nappal veletek vagyok, titeket tanitlak, nem érek rá tanulni.

— Dehát miért tetszik tanulni? Én sohasem tanulnám meg a számtant, vagy a fizikát, ha nem kellene. Csak -azért tanulom, hogy a nővérke ne haragudjon rám. De a nővérkétől ki kéri számon?

— Én magam. Mert szeretek tanulni.

— Különös! Van egy unokabátyám az egyetemen. Az is mindig, örökké csak számol s azt mondja ő is, hogy neki is az az egyedüli kedvlelése.

Aztán valami vakáció után egyszer

megint csak belopakodott hozzám Margit. Ismét éjszaka közepén.

— -Nővérke, unokabátyám sok, sok kézcsókot küld. ő is otthon volt és sokat emleget'em előtte *a nővérkét.

— Kinek küldött kézcsókot? — Kérdeztem idegenül.

— A nővérkének.

Mást nem mondhattam rá, hogy: Köszönöm. Aztán nem gondolhattam többé ■a titokzatos matematikusra. Először, mert időm nem volt rá, másodszor, mert nem érdekelt ,s legfőképpen pedig mert megbetegedtem. Huszonegyéves gyenge szervezetem nem birt-a a túlfeszített munkát. Spanyol és mellhártya- gyulladás után, mint gyanús tüdejű, szerzetesi életre -alkalmatlan örökre elhagytam a zárdát. Még mielőtt letettem volna a fogadalmakat.

Fél év múlva meggyógyultam.

Huszonkét éves voltam, mikor egy tört élet romjain új életet kezdtem. Sármellékre mentem tani'ónőnek.

Egyszer, talán egy évig is ott lehetem már, mikor iskolába menet nem messze a községházától úri emberrel találkozom szemközt. Bocsánatot kért, hogy itt az utcán mutatkozik be, de mint mondta, sürgős üz-enete! hozott egyik unokahugától, Margittól.

— Margittól? Hát m-ag-a az a sokat emlegete't rokon?

Nagyon elgondolkodtam, mig az iskoláig kisért. Hajam borzolja a szellő. S itt mellettem ez -az ember, — hiszen ez is tanári diplomáért harcolt! Most itt marad., Seg-édj-egyzőnek. Megsajnáltam. De jobban magiamat.

— Ó, én szegény összetöri élelem! Ö is -azt mondta csendesen:

— Az enyém i-s összetörött.

Kezet fogtunk.

Amikor azután megválasztották körjegyzőnek Nemesbiikkre, megkérdezte, vele megyek-e? Mondhattam volna-e mást, mint azt:

— Igen! Ha akarja a világ végére is.

Most még azt jegyzem meg, hogy jó

feleségnek, legfőképen jó anyának lenni nebez-ebb, súlyosabb feladat, mint a szerzetesi életre való elhiv-atás.

Mert a szegénységhez ezer lánccal, lemondással hozzáköt az élet. Engedelmes, hűséges asszonya vagyok az én jó uramnak. És n-agy megadással járom a háromszoros anyaság sokszor gyötrő -aggodalmakkal teljes, keresztekkel teletűzdelt, tövises kálváriáját.

És mégis, mikor rájuk nézek, — a gyermekeimre, három szép fiacskámra,

úgy érzem én vagyok a világ legboldogabb asszonya!

(S most veszem észre, hogy megint« novellái írtam annak a lapnak, amely lap engem iróv-á avatott.)

9