Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 1-es doboz
'yUlIjli IRODALOM Jakab Ödön ravatalánál. — 1931. március 8-án. — írta és elmondta: Pékár Gyula. Magyarország oszlopa, a magyar hit a magyar remény, a magyar halhatatlanság ékesszavú poéta-apostola, im- hol Te is elhagysz minket és épp abban a -viharos percben, midőn a létében fenyegetett, csonkán vérző hazának legnagyobb szüksége lenne ily meg nem alkuvó, meg nem hajlítható szittya jellemderekakra, ily hő és hű székely magyar szivekre, melyek az ezeréves . és át nem értékelt nemzeti hagyományok ihletett és ihlető ereklyetartói. Jakab Ödön, te is elmégy és engem midőn most a M. Tudományos Akadémia, ia Petőfi- és Kisfaludy Társaság nevében a még le nem szegezett koporsóban nyugvó, földi szemnek utol- szor látható orcád elé lépek, engem a búcsú e fájó peroében elfog a nagy magyar bánat, mert úgy érzem, a magyar erő oltártüzének egy lángja most utolsót lobban s a Te költői lélekláugod elsuhanásával csak annál sötétebb lesz körülöttünk a rémes lálmú trianoni éj szaka. Hűlő kezed kisiklik tartóztató újjaini közül... hosszú harminc éven át barátian enyém volt Jakab Ödön férfiasán nemes jobbja s valahányszor megszorítottam, mindig úgy éreztem: jobbá és magyarabbá leszek a kozmopolita hivalkodású magyar főváros Bábelében. Jakab Ödön szeméből a mesz- sze székely tájak attilai napsütése sugárzott felém s poéta-ajkának ihletett szavából a marostordiai, vadasdi vadvirágok illata áradt rám, újabb és újabb magyar törhetetlenségre üdítve, lelkesítve engemet... Krdély, Marostorda, Viadasd.. Ó ti, hosszú ezeréven át magyar napsütésben tavaszodé tájak, beh messze is vagytok ma ettől a koporsótól, melynek száműzött elnémúlt lakója napsü- léstek káprázatát immár a lét más rejtelmes dimenzióiba viszi el most magával. Erdély, Marostorda, Vadasd .., hej, ti most nem magyarúl, nem magyarnak tavaszodtok, tán Jakab Ödön honi várágai is már más nyelven társalognak, — s én úgy érzem mégis, - olt messze a keleti csonka határon túl, de a szentislváni őrbéroeken fájóan innen,’ olt mosl e percben nagyot dobban a föld szive: e szív, a föld szive, nem múló évadidőknek és évadnemzeteknek, nem bitorló idényuralmaknak fogad szót; a föld, azok a makacs, ne- j héz székely hegyek székelyek maradnak s szent az a misztikus szerződés, mely az emberi ahhoz a röghöz s a rögöt ahhoz az emberhez köti, amely rögön az ember született, amelyen életét ahhoz a röghöz kötő napvilágon meglátta. Honszeretet, honhűség, hon- kötelem, honáldozat, hontudat... ti iegihlettebb forrásai minden szépnek, igaznak és jónak, minden legnagyobbnak e földön, ti mind a rög s a születő ember ama misztikus szerződéséből fakadtok és van-e Hálátoknál nagyobb erő e glóbuson? Hisz a világtörténet harcai se mások, mint végesvégig ez erők harcai... és Jakab Ödön nemesen zengő poézisa is csak a ti székely-magyar kasztaliai vizetekből fakadt! Fenkölten üde, tiszta poézis ez, mely nem ia Nadir anyagias érzékiségébe taszít, hanem a Zenith fenkölt eszményei felé iiditi a magasba a lelket. Jakab Ödön a marosvásárhelyi s a kolozsvári iskolák puritán szellemének tanítványa s e szellem a pestbudai Bábelben se hagyja el őt. Tanárként jön fel a fővárosba és sikerekkel dús irodalmi pályája az országos népszerűség jegyében itt szélesedik diadallá a magyar globus szélrózsájának minden irányában, ötven éven át dalol s müvei: „Hangok az ifjúságból“, a „Nyár“, a „Tetemrehivás“. „Szilágyi és Haj- mási“, de mindenekfelett mély érzésű ,.Róza“-dalai a nemes szenvedelem, a nemes szerelem el nem homályosuló gyöngyszemei. .„Őszi virágait“ a M. T. Akadémia az Ormódy-dijjal, „Árgi- rus“-át pedig a Nádasdy-jutalommal hintette ki. Szép élet, szép pálya, mint a napsugár, oly egyenes, éltető, derűs, nemes. E derűt csak most tizenhárom éve homályositja el a forradalmak borúja. A nemzetköziség vörös villáma szivén találja a hazafiság hősét, Jakab Ödönt, s Szűkebb székely hazájának gálád elszakitása komor-sötét felhőkbe fullasztja élte napjának lemenetelét. És legnagyob bánata az lett, hogy az idegen rombolókhoz még hűtelen honi magyar Írók s költők is csatlakoztak, kik csákánnyal estek neki a szent nemzeti hagyományok rombolásának. Ez fájt neki legjobban ... De csitt! A perc int: a homokóra, a nemes eszmények, nemes hagyományok nemesen zengő költőjének homok órája Lejárt. Drága barátom, midőn a M. T. Akadémia, a Petőfi- s a Kisfa- ludy-Társaság elismerésének virágait meginduló koporsód útjára hintem, csak egyet szeretnék kívánni neked addig is, mig újból magyarul illatozó vadasdi virágok pompázhatnak majd otthoni hantodon, legyen Neked köny- nyű itt, Csonka Kis Magyarhonban a föld! Magyarság oszlopa, a magyar hit, magyar remény, magyar halhatatlanság ékes szavú poéta-apostola, Jakab Ödön, Isten veled! Huszonöt év . . . Az Isten intézkedése bölcs és mindig jó... Erre gondolok ma, amint hallom a fiatal lelkekből kipattanó „Talpra magyart!“ Március tizenötödikén ezer és ezer fiatal szívből lángol a Talpra magyar, a Szeptember végén, az Egy gondolat bánt engemet. Ezer és ezer fiatal lélek látja a lobogó szemű ideált, a felejthetetlen ifjú Petőfit. Mit jeleni nekünk Petőfi? Ki voll, ki in,a Petőfi? Vaskos kötetekben Írtak tanulmányokat róla a legapróbb részletességgel. És ott van a fájdalmas sóhaj legtöbbnél, mi lett volna még? Nem lett volna több, mint igy. Kell a fiatalságnak ez a március tizenötödikéi Petőfi, kell a segesvári harcban nyomtalanná váll huszonötéves Petőfi, kell lángoló, forrongó huszonöt esztendeje, hogy örök ifjan, bátran, elszántan, vakmerőén, legyőzhetetlen lelkesedéssel zászlót ragadjon és vezesse az ifjúságot a Talpra magyar szavaival. Talán, ha ahhoz a huszonöt esztendőhöz néhányat még hozzá fűz a, pár- kák pergő orsója, talán a józan belátás, higgadt megfontolás nyugodtabb — mondjuk igy: emberibb gondolatokat sugall; (mert kicsi emberi létünk kicsi, mindennapos boldogsága köré fonódik) talán az elmúlás csöndjébe haladó ősz- herokkant költő (Istenem, mindnyájan gyarlók vagyunk!) — letér arról iaz útról, amelyet huszonöt éve kijelölt neki. Mert a huszonöt esztendő lelkesülése adja a földnek a szépséget, az életnek a óéit, tartalmat, a huszonöt év mindent akaró, lehetetlent nem ismerő, hűséget, hitet, bizalmat, szerelmet, halál- megvetést egyformán átérző forró vágya adja az irányt, amelyen életünkben haladunk ... ha haladhatunk ... ha van idő... Petőfi itt megállt De az irányt megmutatta És a huszonötéves Petőfi lelke él a ma reménységeinek lelkében, hogy eljövendő huszonöt esztendejükkel a magasba lendüljön acélos öklük és egy szóba olvadt meggyőzhetetlen akarásuk sok millió visszhanggal zúgjon, tomboljon Petőfi szent fölkiáltásában: Esküszünk... Az Isten intézkedése bölcs és mindig jó. Rimay Vilma. 10
