Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 1-es doboz

/

14

MAGYAR VILÁG

OMLIK AZ UDVARHÁZ

(Erdélyi emlékek) (])

Irta : LÁZÁR ISTVÁN

I.

Hóvirág

A szánkó lassan haladt az éjszakában. Hófúvás sühögött az erdőn. Éütyölt a szél s verte a fáról a havat. Ködbálványok forogtak a sötétben. Csak a hó világított.

Fehér mezőben fekete bogár: vergődött a szán, majd hirtelen megállt.

— Mi baj ? — szólt ki a posztó- csergék alól egy didergő asszonyi hang.

— Elakadtunk?

— El — dümmögte a kocsis. —

Verje meg az áléluja.

— Ne káromkodjék, ha Istent ismer.

— Kocsisnak szabad ... Mi tévő legyek, tekintetes asszony?

A lovak szőrén jégvirág csillogott homályosan. A szegény párák gerince szinte füstölt s a horgasinuk reszketett.

— Itt veszünk , . .

— Mondottam, hogy ne induljunk neki a hóviharnak, de nem hallgatott rám a tekintetes asszony.

A szél hallgatódzott a szánkó faránál.

— Én szívesen feküdnék most jó meleg ágyamban, de a fiamnak holnap iskolába kell mennie . . .

— Egye meg a fene a falát! — dünnyögte a kocsis. — Én csak két telet jártam iskolába, mégis ember vónék a bakon . . .

A diákgyerek bágyadtan szunyókált anyja ölében.

— Elcsigázta szegénykét a hideg, — szánta meg a kocsis. — Csak a szentek kivigyenek innen!

— Eressze, ha lehet — szólt a tekintetes asz- szony félénken. — Eltemet a hó . . .

Omlott nagy dérrel, aprón és szárazon s ahogy összeütődött, zirrent, mint az üvegszilánk. Forgatagok tomboltak a hegyoldalon s tölcsérükben vihorásztak a láthatatlanok.

— Gyi! Hogy az Isten tegyen csudát! — pattogatott a kocsis.

Megvolt a jóakarat a szegény párákban, maguk is érezték, hogy bajba jutottak. Csikorgott a vastalp, ám nehezen mozdult, ágyat vert magának a singes hóban.

— Mi az, Mihály bá'? — riadt föl a tekintetes asszony.

— Valahol farkasok orgonáinak, hogy egye meg a suj! — dörmögte boszusan. — Jól járnánk velők...

— Istenem, ha megszimatolnak!

— Arról-felől fu a szél, — nyugtatta meg asz- szonyát. — Gyi 1 vagy itt dögöltök ...

A szélember vihogott a hóbuckák mögött, aztán fekete csönd folyt szét az erdőtisztáson. Ki jár a fák közt ? Bokája csont. Karja szárazon zörög, mint a cséphadaró, ahogy a fák csúcsára könyököl ... A lovak rémet láttak és a hó öléből kiragadták a szánkót,

A vasorr vágta a havat, mint a tejeskását, a talpvas élesen csiszogott a jégbefagyott köveken, csattogott a hámfa s a zökkenőknél tompán döngött a szán, mintha

marsot vert volna valaki az oldalán. Ut nem látszott. Csak hómező mindenütt. A fenyők kétoldalt, mint fehérleples kisértetek, meredeztek s alattuk a hóvillogásban rókatáncot jártak az erdei manók.

— Segíts ki, Uram s megiszom egy kupa bort ... — fohászkodott a bakon. — Huj-hopp!

Torkán fagyott a szó. Úgy érezte, mintha árat döftek volna be az orrlyukán, olyképpen hasította a hideg. Bevette magát a viharálló báránybőrköd- mönbe, csak a szeme kint volt. A hófúvás ereje növekedett, uj litániába fogtak a szelek, a fenyők zúgtak, a lankák panaszkodtak és nyögtek a hegyek.

— Hol járunk ? — nézett ki a tekintetes asszony a csergék közül.

— Amerre a lovak visznek, — rezzent föl Mihály bá'.

A förgeteg elkapta hangját és a rengetegbe dobta. Az emberi szó vakon tapogatódzott az erdőzugásban, aztán szertetépték a szélfiókák, mint a bárányt a farkasok.

— Megszakadnak a lovak, , .

A hómező szűkült és lejtett. A szán orra recsegve bukdácsolt, aztán fölvetődött s ferde-furán úgy maradt. Az erdőtisztás végén voltak és a fák elállották útjukat. A lovak szügyig sülyedtek a hóba.

— Megrekedtünk ! — káromkodott Mihály bá'. — Hat ökör sem húz ki . . .

— Istenem, ne hagyj el, — sóhajtotta a tekintetes asszony.

— Elhagyott már, — morgolódott keserűen. — Minek is jött el a tekintetes asszony?

— A fiamat kisérem ... — felelte sértődötten.

— Elhoztam vóna magam is . . ,

A hó itt, a lankás helyen nagy pehelyben hull- dogált. Ezernyi hárászdarab. A széljárás sem volt akkora. A hideg is türhetőbb volt, de a szabadulás reménye kevesebb.

— Eltemet a hó!

Mihály a kocsis elgondolkozott.

— Üljön fel a tekintetes asszony az egyik lóra, az urfi a másikra és menjenek vissza valahogy a szánkó nyomdokán . . .

— S hát maga?

— Én már úgyis öreg vagyok, itt maradhatok, — mondta megadással.

A szél kurjongatott fent a hegytetőn s fekete köntösében egyik hegyről a másikra szökdösött. Csen- gettyüszó. Kárhozott barátok mennek éjféli rórátéra. Velük énekel a szél, aztán kikapja a csengettyűt a vén barát kezéből s lefelé hempereg a hegyoldalon, mint a rakoncátlan kölyök. Halihó! Rázza csengettyűjét s mélyen berbitélve jön, jön a szánkó felé.

— Ha opp! — hangzott élesen.

A szánkó fara megdöndült, vasláncos tartórúd