Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 1-es doboz
1928 oktSb'er 28. L'j Nemzedék MADÁCH Elnöki megnyitó a Petőfi Társaság Madách-Unnepén Irta és felolvasta: PÉKÁR GYULA f A magyar szellem, a magyar költészet nagyjainak egyik legnagyobbikát ünnepeljük ma az emlékezés oltára előtt, nemzeti géniuszunk ama legszélesebb szárnyú sasát, ki tulszállt a véges földi lét Ultima Thule-jka. s dantei és goethei lendülettel tört ki a planéta rögének rabságából, hogy az örök rejtelmek ostromlójaként a nagy Ignoramus és még nagyobb Ignorabimus- ok tértelen és időtlen aetherébe emelkedjék, oda fél a legmagasabbra, egészen a Végtelen Oszlopáig, hová rajta kívül az emberiségnek csak pár legkiválasztottabb zsenije éTt el. Dante, Milton, Calderon, Goethe, Byron, Shelley, Victor Hugo... csak néhány sastestvér szárnyal, még az örökkévalóság ez eszmei azúrjában s az olasz, angol, német, spanyol, francia lángéi- mék közt mint egyenrangú $— ha nem fölötte# szellemi — száll a ml magyar Madách Imrénk zsenije: eszmegazdagságában tán övé mindenek közt a leghatalmasabb szárny; e szárny tán őt viszi a legeslegmagasahbra; e szárny már a Végtelennek ama ködoszlopait írinti... de nem törik ott össze, mint a többi ti- táni dacu égostromlóké, — nem! a magyar lángelme, épp mert oly magasra szállt és többet látott, nem bukik vissza a rögre Ikarosként, hanam ép, de bevont szárnyakkal térdel le az Oszlopok alatt a hit lépcsőire, oda az Ur lábaihoz s lihegve tőle hallja a lázadott Ember Tragédiájának a kiengesztelő végszavát: „küzdj és bizva bízzál!" Madách az a lázadott Ember, aki a múlt és jövő láto- mányaiban meglátta a földi élet viharzását ég és pokol közt s aki az emberi nem öngyilkosságának meredélyéről belátta azt, hogy nincs más mentő erő, mint a szakadatlan emberi törekvés felemelő hatalma s nines más mentsvár, mint a szeretettel ölelkező égi kegyelem hitbástyája. S a lázadott Adám agyán átcikkáznak a tragikus szárnyalás tanulságai: ime, az ég fiának érezte magát s nem tud elszakadni földi láncától; bensejében végtelenséget felfogó lélek s véges lehetőség vergődik... Mi hát a cél, az életcéll Tadja mér s itt a nagy felfedezés: az ember célja a küzdés maga. És Ádám felveti a fejét, — Lucifer immár nem csinálhat többé Ikaros-mártirt, bukott titánt belőle, nem ő, Lucifer maga bukik alá mellőle. Az élet diadala ez az örök remény szivárványán át, — Ádám felsóhajt: „A lélek él, e kínos szent örökség, mit az egekből nyert a dőre ember, mely tenni vágyik, mely nem hagy nyugodni .. Ám rajta, éljen az a lélek, tegyen, teremtsen, cselekedjék. De ne tagadva s gyűlölettel: ez a Lueifer világromboló sugakna, hanem alkotva s szeretettel: ez az Istenség bennünk súgó szava. És Ádám megérti az Istenség e súgó szavát, megérti* hogy a Teremtő ezzel a Teremtés részesévé, a Teremtés folytatójává avatja őt. Erit sicut Dem . . . Ádám most már érzi: az elbukás a Sátán diadala lett volna, igy Isten az, aki benne győz. S most már mint a Teremtés részese, mint a Teremtés folytatója érzi hivatását. Madách megsúgja neki: „Még a mennynek is lehull varázsa, teljesületlen vágyat ha nem hagy.. E teljesületlen vágy tehát ne a kétségbeesés magva, hanem további szakadatlan törekvésre legyen a sarkantyú. Ez a fő, — s a Költő még hozzáteszi: „Csak addig Isten képe a kebel, míg kétkedik, feljebb tör és csatáz..." S a nagy drámai költemény isteni végszaván át igy látjuk mi Ádámot, az emberiséget a Madách-mutatta nj életre utrakelni: az ember űzze ki magából Lucifert, a Diabolus absconditus-t, a ,jrejtett ördögöt“, legyen egyedüli úrrá benne az a Deus dbsconditus, az a „rejtett Isten“, aki, ha mindenütt jelem van, bennünk is jelen kell lennie. Jelen is van, ő az, aki a Teremtés részesévé, folytatójává, a maga munkatársává avat minket, — menjünk vele... és ki tudja! az, ami Fausztnak tán csak azért nem sikerült, mert a pokollal szövetkezett: a bennünk munkáló égi kéz egy napon tán mégis fellihbentl előttünk az Igno- rabimuseik, a nagy vllá gr ej tel met fá- tyoiát... És Madách, a nagy teremtő lángelme, ki az embert a Teremtés részesének, folytatójának, a Teremtő munkatársának álmodta, a maga példájával igazolta a legfényesebben a homo sapiensnek ezt a teremtésbeli részességét, midőn a benne munkáló isteni kézzel a küzdő ée bizva Mzó nj ember típusát; Adámot megalkotta. Hatvannegyedik éve, hogy a magyar Ádám megszületett; e hatvannégy év alatt megvívta immár létcsatáját s mintegy apotheo- zisban feljebb emelkedik: halhatatlan testvéreihez, a nagy emberi saámbóln- mok Olympusára költözik. Kövessük. Hol, merre ez az Olympus! Az Olympus szó az antik mithológiá- kat juttatja eszünkbe. Bég eltűntek ezek máT az istenek alkonyában, de a mithosz-teremtő hajlam azért, szerencsére, nem halt ki az emberiségből. Ébren van az, él bennünk, mert ösztönként gyökerezik a lelkűnkben; e hajlam ma is működik, tovább teremt, csak újabban a világ haladásával ez a teremtés másként nyilatkozik meg. A modern mifhológia híjával van a vallási alapnak; nem a félő és hivő, hanem a kereső, a tudni- akaró, gondolkodó ember alkotása és szimbólumai, ennélfogva nem istenek, hanem emberek, az emberi élet nagy szinjátékának a hősei. Lássuk, az újabb gondolat-Olympusnak a lakóit, — ott állanak fenn egymás mellett: Fatiszt, Don Juan, Hamlet, Don Quijote, a Bolygó Zsidó, a Bolygó Hollandi, — de ott a Dante Beatrix-a is, ott van Calderoni Cyprian-ja, a Byron Káin ja., Manfred-je és a többiek . . , örök tipusok, örök hősök, kik minden élőknél elevenebben élnek s mind az embernek az isteni - -gy rejtelmekkel folytatott örök harcából születtek világra. Mind a hamleti „lét és nemlét“ problémák közt hánykolódnak, — mert hát való igaz, rabok vagyunk emberi tehetetlenségünk ketrecében! borzasztó a halál, de lám a Bolygó Zsidó példája azt igazolja, hogy az örökké élés tán még borzasztóbb lehetne... Fauszt a tudomány által akar kitömi, vagyis istenné lenni; eladja lelkét az ördögnek, mert tőle többet remél, ám elbukik s a róla zengő „misztikus khó- rus“ utolsó szava: „örök asszonyi vonzza j ez embert“ Itt jön, itt kapja fel a fo- ' nalat Don Juán, ő a szerelem által akar kitörni, vagyis istenné lenni, s persze ő is elbukik, a Kőszobor a pokolba rántja .. . a harmadik a nagy testvér, a dán királyfi: Hamlet az a Fauhzt, aki belátta az ész kudarcát s az a Don Juan, aki belátta a szív kudarcát is, ő a kiábrándult modern akaratbetegség, — ő bus, apathikus nagy elkésett, épp úgy, mint Don Quijote a rajongó és kacagtató másik nagy elkésett .... De most csak Fausztra nézzünk, őt tartsuk szemmel; körülte, az ő libbenő fekete mágusköpenyének az árnyékában a zord Kain, a világfájdalmas szép Manfred g a fanatikus spanyol Cyp rián sötétlcnek — és most ér fel • az Olympusra, most lép csoportjukhoz az uj halhatatlan testvér, a Madách magyar Ádámja. Goethe, Calderon és Byron szülöttei üdvözlik a Madách zsenijének a gyermekét s mi közhalandók, kik az alanti rőgről nézünk fel a szimbólumok Olympusára, mi érezzük, hogy ez a találkozás egyszersmind összeha- sonlintás. Az, — s jóleső, büszke érzésűnk az nekünk, hogy nemcsak ml, hanem az egész kerek föld értékelő köztudata első perctől fogva egyenrangúnak lát* a és látja Madáchiink Ádámját a világirodalom testvéróriásai közt. És hiába akarnának mesterkedni a mester- kedők, ahogy ezt Vojnovich Géza társunk az ő mélyen szántó s mélyen látó szép könyvében megállapítja, Az Ember Tragédiája még se hasonlít semmihez se a világirodalomban. Az emberi végzet magyar költeménye teljesen önálló mü, mely a Xővetélytárssal, a goethei müvei szemben is megőrzi kimagasló különállását. Goethe Fausztjában az egyéni élet tágul általános omberivé, a Madách Ádámja maga a személyesített emberiség g a Lucifer küldte világtörténeti álom maga az emberiség dramatizált sorsa. Goethe Fausztja a/, önző, Ádám az önzetlen akarat .......... Goethe egy lioszsz n élet sok évtizedén át irta müvét 0 Fausztjának költői bája tán épp az a csapongó ötletesség, az a misztikus rendszertelenség, mellyel gondolata épületét folyton átépíti, ugyanaz a Mmo dpérna Kérje mtadeafitt csak -Ászár!« véijegyü 1 háj ez, amit a századokon át épült középkori dómok stiluskeverő átépítésében csodálunk. Madách alig egy év alatt alkotta meg remekét s az egybeöntée előnyei meg is látszanak müvén: thémája tisztább, logiknsahb s keresztülvitele bizton áll a filozófusi vaskövetkezetes- ség belső struktúráján nj és istenien nj benne az a hatalmas gondolat, hogy Lucifer a világtörténet jövőbe vetitet múltja s a földvégének képzeleti jövője által az emberi küzdés hiábavalóságát mutatja meg az első embernek, hogy ezáltal öngyilkosságba kergesse őt s igy megsemmisítse az egész emberi nemet... már-már mindsn sikerül a Gonosznak, midőn az utolsó percben az Éva anyaszava s az Ur Igéje megmenti Ádámot s lesújtja Lucifert. Mindenesetre erősebb az eszmegazdag böleselmi kigondolás, mint a költői kifejezés, de Opitz azért Dante és Göethe közt említi Madáchot és Vischer szerint Madách müve „a szellem hatalmas tette, melyre méltán büszke legyen a magyar irodalom" . . . Hát azok Vagyunk és ma e mai nagy nemzeti tragédiánkban százszorosán büszkék vagyunk Az ember tragédiáidra. Itt az emlékezés oltára előtt áldjuk a Gondviselést, mely most száz éve az lá23-ik esztendőben nemcsak a lyra fényes üstökösét Petőfit adta nekünk, hanem a böleselkedő poézis Prometheus! öröklángját is meggyujtotta a Madách homlokán. Csodás év, a gondoskodó Gond viselés hőségszaruja, hisz e két legna- gypbbon kívül még husinál több kisebb- nagyobb nevet hagyott tehetség esik a zsenitermés e kövér korára . . - rejtel- ,mes év, melynek születési gazdagsága tán pgy magyarázható, hogy a természet a francia forradalom s a napóleoni világfelfordulás három szörnyű évtizede után a nyugaton első napsugarára ily tömeges tehetség-ontással egyszerre kárpótolta a nemzetet az elmúlt kor meddőségéért. Vagy tán nem a múlt pótlása, hanem inkább a Gondviselés jövőbelátása, a jövő biztosítása volt mindez! Petőfi gyújtó lángjára szüksége volt az eljövendő 4S-as szabadságba rónak, s Madách prometheusi tüzére, filozófusi mécsesére szüksége volt a forradalmi mámort követő abszolutizmus reménytelenül sötét nemzeti éjszakájának. j.És ha van determinizmus a Gondviselésnek zseniket, formáló céltudatosságában, a mi szenvedő, bus Madáchunknak is tán azért kellett — nj Jébként — annyi belső és külső életcsapástól Bujtatnia, hogy épp Az ember tragédiáját és annak „küzdő“, de „bizva bizó“ végakkordját megírhassa . . . íme, a biblia is ismétlődik: Jób redivivust, a költők Jób-ját látjuk a mi Madáchunkban és miként a szentirásban, ngy a mi szent nemzeti bánatunkban is: fensőbb célzattal. Madáchnak a gyermekkorától fogva melle ég, egész fizikai élete merő szenvedés, — és lelki életé? Csalódik első szerelmében, megsemmisitően csalódik házasságában: csalódik nemzeti életében, sőt egyéves rabsággal, szégyennel, botozással fizet rá e nemzeti csalódására . . . Kell-e több? Kegyetlen volt a sors, de igen is ennyi, épp ennyi kellett, hogy költői alkotására elkészülhessen, hogy szenvedő lelke lantján Az ember tragédiájának a világ szimfóniája megszólalhasson. És megszületett a bizva-hizó emberi küzdés nj éneke ... és amíg ember lesz a földön, a Végtelent keresők nagy gondolat-orkeszteréből mindenkor fennen fog kihangzani a madáchi eszme vezérdallama. A eél el lett érve, —• Madách belehalt. Müve akkor, most hatvan éve, bizalom-mécsévé lett nemzetének, — e mécses ma már az egész világot bevilágító prometheuszi láng. Fényes eszmetüz, mely ngy mint a Petőfi üstökös fénye, mindenekelőtt reánk, a ml nemzeti, magyar kul- tnrfölényiinkre világit rá. Elsőrangú lángelmék, kik a vllágzsenik közös benső nyelvét beszélik: ez uj és még söté- tebb nemzeti éjszakában providenciáiig nagykövetei ők mindketten a magyar géniusznak, — világosságot 8 igy igazságot hozók, az ő dicsőségük a mienket, a mi életünket portálja. Nem lehet csonka az a nemzeti lélek, mely Petőfit ée Madáohot szülte... s ez a Csonkitat- lan, ép és teremtően fensőbhségee magyar lélek nem maradhat csonka országtestben .,. Az alkotó pihen, — a Költő immár ötvenkilenc éve sírban pihen, de mi ngy érezzük, measzetekintő, felettünk virrasztó szeme tágranyillk most, ahogy ezetlemköiéből, reánk, közelmúltunk nagy nemzeti romlására ídepillant. Vájjon a Végtelent átölelő Madách, ő, a múltak s jövendők nagy poéta-vándora, ki oly izzó látományban jelenítette meg nekünk a falansztert, látta-e. meg álmodta-e ily tisztán azt a falansz- , ter-ejőU« szint is, amelyet meg nem i *■*» Kedd ■ irt, de amely forradalmi diktátor» jelenet a falanszternek a/ logikai 1Ő*- Hiány* és feltétele! Látnia kellett, S 0/ a jövendőnek oly érzékeny lelkű jós- seizmograph-ja, tán azt is látta, hogy a kultumemsetek közül ép az ő hazáját fogja ez a falansztert megelőző világromlás a legmélyebbre sújtani ,., Látta, de ekkora szörnyűséget nem' mert elhinni s tán ezért nem irta meg.’ Egy bizonyos, döbbentő precizitással, ijesztő tisztán látta azt a most négy-öt év* nálunk dúlt romboló szellemet ás nyilván sokat foglalkozhatott vele, mert magyar Ádámjával szemben mintha csak ezt a gyorsan gyűlölködő és szárazon doktrinér nemzetközi destrukciót személyesítette volna meg Luciferében. Nézzünk csak jól a Madách ördögének a szemébe. Az 6 Lueifere nem a Milton és Klopstoci égi daezu, bukott arkangyala, nem is a Goethe csípősen tréfálkozó, olykor bon garcon, Mephi*- tophelese, — Lucifer nem a byroni alvilági gavallér, nem a Lermontot éa Vigny nemesedésre képes Szerelmes Démona, de a Victor Hugó rokonszenves, érző Sátánjához se hasonlít.,. Nem, Lucifer az értelem Sátánja, s nem az égi magasabb értelemé, hanem a szárazon vitázó, cinikusan szofista s hidegen romboló földi értelemé. Lucifer a tipikus modem népgyülési lázitó, kinek főereje a tekintélyromboló tiszteletlenség ,,. igy beszél az Úrral, így mindenkivel: igazi bőszavu, kész érvü „inteU lectuel“, ki nem hisz semmiben, magában sémi... is itt az 6 tragikuma!) s alri raisonneur-őrtiletében ngy darál, mintha csak Lenint, Trotskijt vagy Bueharint olvasná az ember, Lucifer nem is asszonnyal, gyönyörrel kisérti Ádámot, ő a tudásvágyat, a nagyra,vágyást csiklandozza g szabaditóként lép fel az „Ur zsarnokságával“ szemben, — akárcsak a marxisták a tőkéved szemben... Jól mondja Greguss: „Lucifer a fejlődés minden vívmányát félszeggé bénítva, túlzásba esi gázva rosszra fordítja", — és vájjon szószerint nem ezt teszik-e a modern világrombolás főmesterei? „Az én világom á torzalak.'“ mondja Madách Luciferé és vájjon nem torzalak-e e modern világrombolók minden alkotása: államuktól a kubista művészetükig? Borzadva érezzük, a tagadás övök szellemének mo«t korunkban voltaképp a Madách Lucifer® lett úrrá e földön, hisz az ő torzvilá- gukban nincs többé se Isten, se haza, se család, nincs se gzülői, se gyermeki szeretet, nincs se nemzeti múlt, se nemzeti jövő... A torz a felfordultság és Lucifer mondja: „alul vagy felül, nálunk az mindegy“... s kacag hozzá vérvörös gyűlölettel: „Mi jó az értelemnek kacagni ott, hoí szivek megrepednek...“ Igen, jövőbe érző Madáchnak megérezte ezt a világromboló szellemet s határozottan ebbőt formálta Luciferét, Mint Ádámja, élő Luciferé is, földi poklával, Kain-fajzatával rettentően élő és uralkodó, — egy percre szint* azt hihet- nők. máris megdöntötte Isten országát e földön... De nem, a Költőnek, a Vég, zettel társalkodó Madáchnak kell, hogy, igaza legyen s nála végre is lesujtatik a tagadás világromboló szelleme. Lucifer, ki magában sem hisz, maga mondjaí > >„ • • az végzetem, hogy harcaimban! bukjam szüntelen, de uj erővel felkeljek megint!“ Fenyegető szó. ám elnémul az Ur erősebb szava mellett: „Működjél tovább... Mit rontani vágyói, szép és nemesnek uj csirája lesz...“ Adja Isten! Addig is Az Ember Tra- gédiája legyen magunkbaszállásunS: tükre nagy tragédiánkban. Madáchtól tanuljunk s ne feledjük, Lucifer világromboló erejének legfőbb titka épp az, hogy a hitet, a bizalmat és önbizalmat rabolja el áldozataitól; nekünk pedig, hogy feltámadhassunk, mindcnekfelett hitre, bizalomra és önbizalomra van, szükségünk. Adámként ily fegyverzet* ben nézzünk a szemébe a ránk agyar- kodé Lucifernek s küzdjiink bizva bízván, hogy győzhessünk. Mert győznünk kell, mint ahogy Adám győz Istennel a Madách költeményében. Ebben a szent hitben nyitom meg a Petőfi Társaság Ma dách-n agygyülésé t. Hunyadi János természetes keserüviz a világ ovvijsi tekintélyei által ajánlva
