Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 1-es doboz
ftgBÜBEmSlC 1931 március 18, szerda a nagymérvű dumping által ezeknek termelését még jobban megzavarni, lakosságaikban a nyomort és elégedetlenséget még jobban fokozni, annyira, hogy teljesen aláaknázott területeket képezzenek, akkor valószinüleg elérkezettnek fogja tartani a szovjet-kormány az időt arra is, hogy katonailag is támadjon, különösen ha Németország nem bírván tovább viselni folytatólagos ki- szipolyoztatását, nyomorúságában cs elkeseredésében szövetségesül kínálkozik. De még ha nem is következnék be ez a legrosszabb eshetőség, akkor is bizonyítja mindaz, ami Oroszországban történik, hogy legfőbb ideje felhagyni azzal az őrült eljárással, amely fáklyákat ad azoknak markába, akik nyíltan vallják be ama szándékukat, hogy a világot felszándékoznak gyújtani és ezt a célt 13 év óta páratlan szivósággal követik. Ha a müveit nagy illantok össze nem fognak, a nyugati civilizáció elveszett A londoni Times azt írja, hogy egy rettenetes veszedelem van Európa felett felvonulóban. Oroszországban gigantikus ipari termelés van kialakulóban, amely a föld kerekségének egyhatod részét tevő világrész természeti kincsekben rejlő gazdagságából táplálkozik és amelyet munkásainak rabszolgasorban sínylődő milliói szolgálnak ki. Egy ilyen óriási méretű ipari termelés kialakulása, még akkor is nagy veszélyt rejtene magában a többi népek számára, ha kizárólag gazdasági célból történnék. Oroszország jelenlegi hatalmasai azonban ezzel aligha érik be. Állandóan ismétlik, hogy végcéljuk az európai kultúra megsemmisítése és a kommunizmus kiterjesztése az egész földgömbre bármiféle eszközök igénybevételével. A probléma tehát olyan nagy méretű és olyan nagy veszedelemmel van telítve, hogy azzal egyedülálló személyek, egyedülálló gazdasági és pénzügyi csoportok és alakulások nem képesek megbirkózhatni, de inég magukban álló egyes államok sem. Ez az első betűtől az utolsóig igy van. Csak az egész müveit világnak, elsősorban a nagy vezető államoknak (Egyesült Államok, Anglia, Franciaország, Németország, Olaszország, Japán) céltudatos összefogása mentheti meg a jelenLAKÁSOK KIADÓK a Statisztikai hivatallal szemben, Bimbó - utca 1—3-5. szám alatti házban 2—3 fis 5 SZQÜÉS-haüQS modern kivitelben. Központi fűtés, melegviz. Bővebbet a helyszínen vagy Katona,Székely és Molnár építészmérnökök irodájában* Szemóiynök-utca 9—11. Tel.: 298-29,135-41 leg fennálló társadalmi és termelési rendet. Ha a nagy államok kormányai nem térnek idejében belátásra és nem fognak idejében össze a szovjetveszedelem elhárítására, akkor a jelenleg fennálló termelési és társadalmi rend össze fog omlani. Mert akkor ténjdeg meg is érett a bukásra, akkor tényleg eljátszotta szerepét az emberiség evolúciójában. Megkezdődlek a prágai kormány által elrendelt magyarellenes tüníeíések Prágából jelentik: A tót nemzeti tanács és a tót liga által előre beharangozott magyar- ellenes tüntetések megkezdődtek. Az első gyűlést hétfőn Somorja községben tartották. Határozati javaslatot fogadtak el, amely köszönetét mond Benes külügyminiszternek, hogy védelmébe vette a magyarországi tót kisebbségeket. A tót nemzeti tanács nyilatkozatot adott ki, amelyben tiltakozik az ellen, mintha ezeket a tüntetéseket felülről rendelték volna meg. Beismeri, hogy ilyirányu körleveleket küldöttek ki, de ereknek nem volt hivatalos jellege. A Prágai Magyar Hírlap ezzel szemben rámutat arra, hogy ezt a lavinát Benes indította meg a párisi interjúkkal, aki egyúttal azt is kijelentette, hogy a tót képviselők interpellációjára adandó válaszában feleni fog Bethlen István grófnak is, A lap szerint ez mutatja a legjobban, hogy a mozgalom felsőbb utasításra kezdődött és a tót liga tiltakozása teljesen hiábavaló. „A magyar olvasóközönség elfordul attól az Írótól, aki megsértette a magyarságot“ A Magyarság főszerkesztőjének, Milotay Islvánnak, vasárnapi vezércikke, amelyben Móricz Zsigmond legutóbbi csehbarát cikkét tette szóvá és utasította vissza teljes energiával, az egész országban erős visszhangot keltett. Tömegesen 'éfíéznek hozzánk a levelek, amelyekben olvasóink teljes együttérzésükről biztosítják Milotay Istvánt és a maguk részéről is sürgetik, követelik az ilyenfajta megnyilatkozások viszautasilását és lehetetlenné tételét. A magyar intelligencia felháborodását és haragját éreztetik ezek a levelek Móricz Zsigmond szerencsétlenül ügyetlen, meggondolatlan fellépésével szemben, amelynek a jelek szerint mélyreható következményei lesznek a közeljövőben. Az egyhangúan megnyilvánuló közhangulatot meggyőzően illusztrálják a következő levelek, amelyeket a hozzánk beérkezett hozzászólásokból itt közlünk. Főszerkesztő Uram! Bizonyára csodálkozik majd, hogy asszony létemre hozzászólok a vasárnapi Magyarságban megjelent Levél Móricz Zsigmondhoz cimü és politikai jelentőségű cikkéhez. Azért teszem ezt, hogy mindeneke’őtt hálás köszönetét mondjak a cikkért sokak nevében, bizonyára sok köszönet járul ehhez még a megszállt Felvidékről is. Igen, ott vannak magyarok, akik nem siránkoznak, de csendben dolgoznak a boldogabb, szebb jövőért. Van ott magyar ifjúság, ezt állítom, mert ismerem ezt az ifjúságot, bátran kimondják ezek az ifjak a megszállott földön is, hogy ők magyarok. Pozsonyban, Brünnben és Prágában a főiskolások nagy része ilyen magyar, nem Móricz Zsigmond-féle megalázkodó ifjúság, amely mint magasabb kultúrát, fogadná a cseh uralmat. Móricz Zsigmond a Felvidéken tudtommal mindig az úgynevezett öreg magyarok vendégszeretetéi élvezte, nagyon szerették, ünnepelték mindenütt. Remélem, ezután már hiába megy cl Losoncra, Pozsonyba, Rimaszombatra vagy Kassára, ezekután azonban mi, itthoni magyarok is kénytelenek vagyunk elfordulni tőle. Nem irhát nekünk az, aki igy gondolkozik, nem az ő könyveiből akarunk tanulni magyarságot, hitet, de kultúrát sem. Főszerkesztő Ur elnézését kérem, hogy mindezt leírtam, de lelkcmből beszélt és úgy érzem, minden igaz magyarnak örömet szer* zett soraival. Magyaros üdvözlettel: Egy magyar asszony. Mélyen tisztelt Főszerkesztő Ur! Megdöbbenéssel olvastam a Magyarság vasárnapi számában megjelent, Móricz Zsigmondhoz intézett levelét. Csak ebből a levélből szereztem tudomást Móricz Zsigmondnak a cseh kultúrára vonatkozó fejtegetéseiről és őszinte, mély fájdalmat okozott nekem az a tudat, hogy magyar író ilyen hangon tud és mer beszélni. Annyit jelent ez, hogy egy régi és kiváló iró szinte átpártol halálos ellensé* geinkhez, ez nem méltó hang, nem megérthető eljárás, ezt szivünk egész hevével kell visszautasítani. Teljesen azonosítom magam Szerkesztő Ur fejtegetéseivel. Tisztelettel! Egy magyar iparos. Kedves és nagyon tisztelt Főszerkesztő Uraml Nem tudom megállni, hogy el ne küldjem küszönetemet a Magyarság vasár* napi számában megjelent leveléért. Valóban régen elérkezett már az ideje annak, hogy fölvegyük a harcot a monomániákus idegen* bálvány-imádók ellen. Lehetetlen, abszurd helyzet az, hogy egyeseknek minden jó és minden elfogadható, ami nem magyar, ami idegen, még az a nemzetség is, amely ma* gyarok millióinak életét teszi elviselhetetlen nül nehézzé folytonos, keserves küzködéssé* Nemsokára uj Zrínyi Miklósra lesz szüksé* günk, hogy orvosságot keressen „az nyugai tos áfium“ ellen. Különösen szomorú, hogy egy magyar iró is beállhat ezek közé, hogy, magyar folyóiratban igy irhát valaki hazái járói és a hazájához hü magyar emberről* Úgy érzem, az ilyen iró darabjai nem méltók a magyar Nemzeti Színházra, remélem, színmüveit nem is fogjuk ott látni többé, de tapasztalni fogja Móricz Zsigmond azt is, hogy elfordul attól az írótól, aki a magyarságot megsértette, az a magyar intelligencia, amely a könyveit eddig olvasta és szerette, Ha ő ellenünk támad, nekünk minden okunk megvan arra, hogy ezt a támadást visszai utasítsuk. Mély tisztelettel: kaposvári középiskolai tanár. Az igazi halott Irta: Horváth Kálmán A szépséges Etelka koporsóját kihozták az udvarra és kitámogatták mellé az ájuldozó édesanyát. A temetésre összegyűlt közönséget szivenütötte a fájdalmas jelenet. Mindenki elnémult s még az ég is elborult egy pillanatra. A nyomasztó csendet a funerátor hangja törte meg: — Gyünnek! * A ravatal körül halk mozgolódás támadt és a kapura szegeződtek a szemek, amelyen most léptek be az Isten szolgái. Először a talpig palástba burkolt nagy- tisztelelü ur tűnt fel, majd a tiszteletes. Mögöttük a kánlus lépdelt, a köpcös kántorral. Az érkezők megemelték kalapjukat, a Oagytiszteletü letette imakönyvét a kék- drapériás asztalkára s a tiszteletessel együtt leült. Hátuk mögött a kántus állt félkörbe. A temetődiákok arcát a hivatásukkal járó egykedvű komolyság árnyékolta. Csak Hidvégi Károly, a kántus szeme- fénye, idegeskedett, mert arra* gondolt, hogy neki most hidegen énekelni kell, mikor szeretné levetni magát a földre és sírni, sírni, keservesen. Hisz a boldogsága, titkos szerelme fekszik a ravatalon. A nagytiszteletü hátrafordult. A kántor megköszörülte a torkát, majd halk „vigyázz!“ után megpendítette a hangvillát, megadta a hangot, s nyomban felzendült a gyászének: Jaj, de bús ez a ravatal, Jaj, de nagyon szomorú, Minden virág, mely ráhajol, Egy fájdalom-koszorú ... Hidvégi nem birta tovább. Hirtelen lehullott zengő tenorja s zokogva borult szomszédja vállára. A kántor összeráncolta a homlokát s intett, hogy vezessék el a zokogó fiút. Közben tovább vezényelte a gyászdalt, amely azonban fakón hullámzott már. Temetés után Hidvégi a kis diákkocsmának vette útját, ahol a tulajdonos saját szobájába tessékelte a diákvendégeket. Itt nem fenyegette őket semmiféle „takter“. A hajlotthátu Csontos bácsi helyrerántotta a térítőt, megigazgatta a székeket, majd lassan ránézett: — Kadarkát? — kérdezte — Nem, rizlinget. Az öreg kocsmáros hozta a spriccert. Hidvégi mohón ragadta meg a poharat s nagyot húzott belőle. Majd cigarettát sodort s kissé megnyugodott. A második pohárnál hirtelen rádöbbent, hogy a kocsma magános asztala az egyetlen hely, ahol otthon érzi magát s megnyugvást lel. Ez lenne a szegény ember menedékhelye?! Filozofálását vidám hang zavarta meg: — Szervusz, Karcsi, mit csinálsz itt. egyedül? — nyújtotta kezét széles gesztussal Bagi Gyurka, ki már elsőéves jogász volt. — Azon töprengek éppen: mit is keres szegény ember ezen a rongyos sártekén, mikor nincs boldog gyermekkora, gondtalan ifjúsága. A nyomorúság egész életére rányomja a bélyegét, ami később is félszeggé, bátortalanná, nevetségessé teszi. Hej, sokat lehetne erről beszélni... — Eredj az ostoba filozofálásoddal. Egészen megzavarnak ezek a penészes könyvek. Ha révbe érsz, csak nevetni fogsz a mostani küzdelmeiden. No, szervusz! Kocintottak s Bagi folytatta: — De tudod-e, pajtás, hogy az egész város a temetésről beszél. A „mélyen megtört szülők“, ezek a gőgös, benszii- lölt civisck, szörnyen dühöngenek, hogy egy egyszerű temetődiák meg merte siratni a szemefényüket. — Miattam dühönghetnek. A bánatomat nem vehetik el tőlem ... — Magadban bőghetsz, fiam, ameny- nyit akarsz, de bubánatod ne vidd az utcára, mert kellemetlenséged lehet. Badacsonyi került az asztalra. Megkóstolták s Bagi csettintett a nyelvével: — No, mit szólsz hozzá?! Ugy-e, hogy ugy-e? Ez kell az olyan szegény magyarnak, mint te vagy. — Igazad van. Máris tapasztalom, hogy az alkohol szintén utravalója a szegénynek s rásegíti, hogy semmi se legyen belőle... — És mit gondolsz, reklamálni fogják azt a kukacok, hogy vicispán voltál-e, vagy sem? ... Most halkan félig nyílt az ajtó s bekémlelt rajta óvatosan a primás. Bagi huzatni akart, de Hídvéginek nem kellett a nóta. Kiparancsolta a cigányt és szakadozva, halkan, a lábai elé hulló szókkal emlékezni kezdett: — A diákmajálison barátkoztunk ösz- sze... Fehér ruhácskájában, dúsan omló, hullámos fürtjeivel, márvány homlokával s magasba járó tekintetével Murillo Madonnáit verte... Körülrajongták az udvarlók s végre én is hozzájutottam... Kisétáltunk a teremből s leültünk egy fa alá, a fűszeres éjben. Reszketve fogtam meg s emeltem ajkamhoz puha, kis kezét. Nem húzta vissza, hagyta. A fényes csillagok leszálltak mind s ott ragyogtak a fejünk felett... — No és mi volt később köztetek? — sürgette a befejezését Bagi. — Állandóan találkoztunk — titokban. Ott ólálkodtam a házuk körül s mindig kiszökött hozzám pár percre. így történt ez tiz napja is, mikor az a hűvös idő kezdődött... Hidvégi nagyot ivott s merően nézett maga elé. — Ha, ha, ha! — kacagott föl egyszerre eszelősen —, tudod, mi jutott eszembe? Én öltem meg a gőgös szülők szemefényét, hisz akkor fázott meg, ott kint, velem... Igen, gyilkos vagyok, a boldogságom gyilkosa ... — Ne ordíts, te bolond — csititotta Bagi extázisbán levő barátját —, becső- dited az összes rendőröket s szép kis hecc lesz belőle. Hát mi történt azután? — Semmi — lihegte Hídvégi kimerültén. — A tüdőgyulladás hamar végzett vele ... És nincs többé Etelka ... Most már tudom, mit jelent az: Nincs a teremtésben vesztes, csak én ... Tovább ittak s az izgalmaktól kimerült Hidvégi elázott. Bagi kitámogatta a kocsmából. A friss hajnali szellőn csakhamar magához tért és hazavánszorgott. Otthon levágta magát ruhástól az ágyra: — Etelka, Etelka! — zokogta keservesen, mig el nem nyomta a mély, alkoholos álom. * Következtek a megszokott, szürke napok. A temetést nem hozta elő senki. Hidvégi csendesen végezte napi robotját: tanult, tanított, temetett. Mikor azonban eljött az este, besurrant a kis kocsma ajtaján s néhány spriccer után kisétált a temetőbe. Az Őr ismerte és hagyta. Hisz nem csinált rosszat, csak ismerkedett a temetővel. Az esős ősz után beköszöntött a tél. Lehullt az első hó, zúzmara ült a fákon, hideg borzongatta a járókelőt, de ő csak folytatta magános sétáit a sirkertbe. Egyik nap erősen havazott, de Hídvéginek mindegy volt ez. Csak többet ivott, mint rendesen, mert délután erősen átfázott egy temetésen. Aztán ment a szokott útjára. A sürü hóesésben a temetőőr nem is vette észre, hogy beóvatoskodott a holtak birodalmába. A temetődiák sebzett szivével megállt a sir előtt s hosszasan nézte, mint hull a hó lassan, altatóan, csendesen, mintha a végtelenség homokórája lenne s mint takar el sziiztiszta leplével mindent, de mindent. Eltűnnek a sirok, sírkövek, a bokrok, a fák, a temető kapuja és az őrház s egyetlen, nagy fehérségben olvad össze minden ... Bágyadtan hunyta le káprázó szemét s kéjesen érezte, min: öleli lágyan s vonja puha ágyra valami csodálatos erő az elzsibbadt testét... A levegőben eltévedt varjú panaszkr dott: kár, kár ... Reggel, hótól borítva, megfagyva tálé ták Hídvégit Etelka sírján.
