Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 1-es doboz

menetközben halottam, hogy ezt kiáltotta hozzája: «Nehogy rendet bontsanak, mert mindnyájan veszve vagyunk, ha rendet hontanak!»

Alig hangzottak el Petőfinek életében ezen legutolsó szavai, a törökbu- zásból előtermett ellenséges szürke lovasság először rálőtt a jelzett ujoncz honvédcsapatra, mely lövésre Petőfi arczra esett — azután megrohanta s borzasztó öldöklést vitt véghez, elany- nyira, hogy azon csapatból lábon egy sem maradott; mitől megirtózva ben- nebb akartam húzódni az erdőbe, de két kuvasz nyomomon rám jőve, ugatni kezdett.

Előbb azt hittem, juhászkutyák, de később sajnosán győződtem meg arról, hogy az erdőbe menekült honvédek vadászatára kiküldött muszka csatár- láncz kutyái voltak, mert két muszka csakhamar szuronyszegezve odajött s kardomat és pénzemet elvéve az országúira lekísért. Itt már közelről láttam, hogy Petőfi hullája körül állott három muszka közül egyik Petőfit hanyatt fordítván, az oldalzsebéből egyesnél nagyobb bankjegyet vett ki, s az, midőn a többinek felmutatta, csaknem az egész odacsődült s bámulva nézegették, még a kísérőim is oda akartak futni, de parancsnokuk visszariasztotta, minek folytán engemet Segesvárra kisértek csaknem mindenütt muszkák közt. de egyik sem bántott csak kérdezték oláhul, hogy Bem meghalt-e? Mire feleltem : «Szedusz Iá Héjasfalva».

Midőn Segesvárra beértünk, a fogadóból egy magyarúl tudó szász szomszéd és egy osztrák-forma tiszt jött ki, s ez utóbbi a véle váltott kölcsönösen sértő szavak után gyíklesőjével össze akart aprítani, de muszka kísérőim nem engedték meg, hogy felém közeledjék, a jelzett szomszéd pedig békítőleg lépett fel s így szólott hozzám : «No latja maga, egy generális is elesett». «Tőlünk is elesett Petőfi», feleltem neki, de úgy látszott, hogy a szomszéd nem ismerte Petőfit, mert azt kérdezte, hát az is generális volt?

Innét felkísértek a várba s ott három'nap csakis egyedül mint sebesü- letlen honvédtiszt-fogoly voltam. Harmadnap múlva, azután, hogy a generálist nagy czeremoniával eltemették, s a mint hallottam vagy háromszáz nehéz sebesült honvédet szekereken a ménlovas istállókba szállítottak, engemet egy nagy bagázsiás szekérre felültettek s Szeben felé indítottak. Midőn egy szép reggelen Szebenhez közeledtünk, egy sebesen vágtatva élőnkbe jött futár megállította a szekereket, mely jelenetre szász szomszéd fuvarosom előment, hogy megtudja mi a baj, s miitor visszajött, elkiáltotta magát, «verfluchter Bém !» mire muszka kísérőimmel együtt a szekéren levő nagy ferslág tetejére feállottunk, s a völgyben Szeben előtt csatarendben álló honvédséget pillantottam meg. Leírhatatlan volt az érzés, mely ez alkalommal elömlött keblemen, mely még a szabadulás édes reményével is kecsegtetett, — de nem sokáig élvezhettem azt, mert alig kezdettek bömbölni az ágyúk, a szürke, barna és pejszőrü lovasezredek, ezeken kivül még a csorda kozákság csakhamar kifejlődve körülvették a velők szemben állott maroknyi honvédséget s a sá rosi zászlóaljának csaknem egészen tönkre tételével a csata itt is szerencsétlenül végződött, minek következtében Szebenbe több fogolytársaim közé vittek, kiknek elbeszélhettem, hogy Petőfi a segesvári csatában elesett.

Sajnáltuk Petőfit s szegény hazánkat.

Ezen részletes elbeszélést — azon különbséggel, hogy az osztrákforma tiszttel való találkozás alkalmával mondott sértő szavakat is belészőttem — most pedig azon okból, hogy azokból úgy is minden magyar olvasó tudja (s elképzelheti), kihagytam — sokszorozva leírtam s szemtanú Barthos Zsigmond barátommal is — nagyobb hitelesség okáért aláírattam, — ki azon megjegyzéssel írta volt alá, hogy: «A ki Petőfiről azt állítja, hogy a segesvári csata után élve látta, az akárki legyen : szem-