Pest Megyi Hírlap, 1995. február (39. évfolyam, 27-30. szám)
1995-02-03 / 29. szám
PEST MEGYEI HÍRLAP KÜLFÖLD 1995. FEBRUÁR 3., PÉNTEK Békekoalíció rámádén havában A muszlim naptár szerint ramadán havában járunk, ami egyben azt is jelenti, hogy az igaz hívók napkeltétől napnyugtáig szigorú böjtöt tartanak. A nappali böjt az oka annak, hogy tegnap csak késő este kezdődött el Kairóban a négyoldalú közel-keleti csúcs. A kairói repülőtéren kora délután a vendéglátó, Huszni Mubarak egyiptomi elnök egymás után fogadta a csúcsra érkező Jasszer Arafat palesztin elnököt, Húszéin jordán királyt és Ji- chak Rabint izraeli kormányfőt. Lapzártakor még nem került sor a megbeszélések utáni sajtótájékoztatóra, s ezért egyelőre csak arról szólhatunk, hogy a négy közel-keleti vezetőnek milyen érdeke fűződik a „békekoalíciónak” is nevezett csúcs- találkozó megtartásához. Mubarak egyiptomi elnök a találkozó összehívásával szeretné feltámasztani a megrekedt közel-keleti békefolyamatot, s a pénzügyi segítség reményében Kairó ezzel ismét bebizonyíthatná az Egyesült Államoknak, illetve az arab világnak azt, hogy nélküle nem lehet komolyabb diplomáciai sikert elérni ebben a térségben. A Bét-Líd palesztin falu közelében két héttel ezelőtt elkövetett fundamentalista merénylet következtében megszakadtak az izraeli—palesztin önkormányzati tárgyalások, s Jeruzsálem ezzel párhuzamosan nem enged be közel 100 ezer palesztin vendégmunkást Izrael területére. Jasszer Arafat, a Palesztin Önkormányzati Hatóság elnöke tehát az autonómiatárgyalások újrakezdését, valamint a belső megélhetési gondok enyhítését szeretné elérni. Húszéin király pedig — szintén az amerikai pénzügyi segély reményében — a második Öböl-háborúban elfoglalt Irak-barát magatartását szeretné feledtetni a Fehér Házzal azáltal, hogy az Izraellel tavaly megkötött békeszerződésen túl most tevékeny részese akar lenni az átfogó közel-keleti elrendezésre irányuló erőfeszítéseknek is. A tegnapi kairói csúcs létrejöttében Jichak Rabin izraeli miniszterelnök ugyancsak érdekelt volt. Rabin először is szerette volna rávenni tárgyalópartnereit az iszlám fundamentalista terror elleni hathatósabb együttműködésre. Ezen a téren elsősorban Arajattól kért erélyesebb fellépést a két palesztin önkormányzati területen. Másodszor pedig a nemrég Alexandriában végbement arab csúcson született Izrael-ellenes határozatok felülvizsgálatát szerette volna elérni. Az alexandriai csúcson ugyanis Szíria kérésére a Perzsa-öböl menti arab államok, illetve az észak-afrikai Marokkó és Tunézia lelassították az Izraellel nemrég felvett kétoldalú kapcsolatok folyamatát. Hering József A bátor hangú, tisztességes magyar lapok egyre szűkülő választékában örömmel fedeztem fel a Nyugati Magyarság legújabb számát, benne egy sor kitűnő írással. Idehaza sajnos még az igényesebb olvasók is alig ismerik a Nyugaton élő magyarság színvonalas, szókimondó fórumát. Pedig a lap mindenekelőtt hozzánk, itthoni magyarokhoz szól, főként a mi gondjainkat, bajainkat tárgyalja, elsősorban ismert hazai szerzők tolmácsolásában. Ami nyilvánvalóan abból adódik, hogy az utóbbi időben megsokasodtak és igencsak súlyossá váltak bajaink, olyannyira, hogy már puszta létünket, megmaradásunkat veszélyeztetik. Ezekről a gondjainkról, a mindannyiunkat fenyegető veszélyekről szól a lap vezércikkében Fekete Gyula is, akinek régóta makacsul hangoztatott jóslatait és figyelmeztetéseit sajnos mindinkább igazolja az idő. Lenni vagy nem lenni? — teszi fel most a kérdést (írása címében is) egy egész nép, a nemzet nagy drámai kérdéseként. Nincs ebben semmi túlzás, hiszen elég csak a kendőzetlen valóság riasztó tényeit és a várható fejleményeket, következményeket számba vennünk ahhoz, hogy megértsük: itt már csakugyan nemzeti létünk, megmaradásunk forog kockán. A sorsfordulat, amitől évek óta annyira tartottunk, s amit egy esztendeje éppen e lap hasábjain Fekete Gyula is szinte megjósolt, 1994-ben bekövetkezett. Következményeit immár folyamatosan a saját bőrünkön érezzük. S nem túlzás, amit az író mai helyzetértékelésében állít: Krajina taktikázik A horvátok nem várakoznak Tudjman népszerűbb, mint valaha. És a horvátok atyja döntött: Krajina nem maradhat a továbbiakban szerb fennhatóságú terület. Elgondolását nemcsak a kormányzó pártok, de teljes sávban az ellenzékiek is osztják. Lényegében az ország egy- harmadáról van szó, Knin- ről és környékéről, fontos vasúti és közúti csomópontról, amely persze évek óta zárlat alatt van, nem működik, s ez szinte teljességgel megbénítja Horvátország szárazföldi és tenger melléki részeinek természetes összekapcsoltságát. Volt egy időszak, amikor engedett a feszültség Jugoszlávia és Horvátország között, ennek eredményeként Zágráb gazdasági jellegű tárgyalásokba kezdett a kra- jinai szerbekkel, mindez azonban inkább a kölcsönös engedékenység taktikai játékszere volt csupán: ahogy a nemzetközi összekötő csoport asztalra tette béketervét, a szerbek nyomban lehúzták a rolót, a szavatolt autonómia túl kevés, a horvátok szerint pedig túl sok. Tudjman miatt most a Nyugat is egyre idegesebb: amennyiben március 31 -e után a kéksisakosoknak valóban távozniuk kell, az egyértelműen a háborúskodás kiújulásához vezethet. Krajina e tekintetben csak Karadzsicsékra számíthat, nem valószínű ugyanis, hogy Belgrád kockáztatna. Mozgolódnak közben a muzulmánok is: Izetbegovic bosnyák elnök kijelentette, amennyiben a szerbek nem hagynak fel Bihacs ostromával, semmisnek tekintik a Carter közbenjárásával kicsikart tűzszüneti egyezményt. Ismét nyílnak a frontok, ismét a fegyverek dönthetnek. Legújabb információink szerint a NATO erősít Horvátország területén, a másik oldalon viszont Milosevics szerb elnöknek sikerült teljességgel megszilárdítania pozícióit, egyeduralmát azonban szemmel láthatóan nem kívánja holmi kalandokért feláldozni. A kimerült ország fővárosa, Belgrád érzi, a háború tovább nem folytatható, a győztes most már csak a zöld asztalnál diktálhat. így maradnak lassan magukra a boszniai és a horvátországi szerbek, egymásrautaltságuknál már csak elszigeteltségük erősebb. Ez jelezheti egyszersmind a lassan négy éve tartó háború végét is. De áldozatok még lesznek. Ezt a drámát egyre nehezebb befejezni. Sinkovits Péter Szaporodnak a délvidéki magyar pártok Csak az ellenfelek örülhetnek Talán még több mint öt évvel ezelőtt a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közösségének megalakulása sem váltott ki ekkora érdeklődést a magyarországi sajtókörökben, mint a napokban Zentán közzétett szándéknyilatkozat a Vajdasági Magyar Polgári Szövetség esetleges megalakulásáról. A „legnépszerűbb”-től az MTV 1-es csatornájáig mindenki felkapta a hírt. Elvileg örülni kellene, hogy a vajdasági magyarság egyre inkább szervezetekbe tömörül és szeretné jogait minél hatékonyabban védeni. Akik azonban látták a szerda esti híradóban a VMDK és a VMSZ (Vajdasági Magyarok Szövetsége) budapesti, a Határon Túli Magyarok Hivatala általi békéltető tanácskozást, a nyilatkozó (VMDK-s) dr. Páll Sándor vezetőségi tag első mondata után rádöbbenhetett, hogy szó sincs a délvidéki magyarok sorainak rendezéséről, netán tömörítéséről. Sőt! Páll nyíltan kimondta, hogy nem ismeri el a másik szervezetet, tehát amolyan bolsevista stílusban, nem kevés pökhendiséggel beszélt a Csubela Ferenc vezette VMSZ-ről. A fentiek ismeretében igazat kell adnunk a HTMH vezetőinek, amikor szinte kétségbeesve keresik a vajdasági magyarok „igazi” képviselőit, akiknek folyósíthatnák az anyaország anyagi támogatását. S mindezt tetézi a csak (és főleg a magyarországi) a médiák híradásaiban életre kelni szándékozó VMPSZ. Miről, kikről is van szó tulajdonképpen? Ahhoz, hogy az ember némi képet alkothasson a Vajdasági Magyar Polgári Szövetségről, behatóan, úgymond testközelből kellene ismernie azt a féltucatnyi zentai magánvállalkozót, de nemcsak mint most a politikai porondra lépni kívánó egyént, hanem mint embert is. Szűkebb környezetünkben igazán nem mondhatják magukénak a polgárok nagy tiszteletét, hiszen a kispolgári (hogy ne mondjuk: falusi) mentalitásból fakadó „ismertem apádat, anyádat” alapon ők maguk sem dicsekedhetnek magas népszerűségi fokkal. A hét, többségében magyar városban, elsősorban azonban Zentán joggal kapják fel az emberek a fejüket és kérdezik: mi szüksége van a magyar- országi sajtónak, tévének, rádiónak arra, hogy néhány unatkozó „márpedig mi pártot alapítunk” kezdeményezését piedesztálra emelje? Tudni kell ugyanis, s ezt Magyarországon (politikai körökben is) sokan tudják, hogy az alig 300 ezres délvidéki magyarságnál gomba módra szaporodó pár- tocskák, szervezetecskék tovább hígítják az ősi földhöz ragaszkodók szavazatbázisát, s ezzel tulajdonképpen önmaguk elől zárják el a nagypolitikára való tömeges ráhatás lehetőségét. És ehhez asszisztál a magyar tömegtájékoztatás. Mi célból? (b. m.) VÉLEMÉNY Ne áltassuk magunkat! „Leplezetlenül most már a nemzeti öngyilkosságon az irányzók.” Élesen megfogalmazott, döbbenetes kijelentés, de sajnos igaz és a lényeget ragadja meg. S ezt mindjárt alá is támasztja tényekkel, egy régóta tartó folyamat tükrében vizsgálva valós helyzetünket. „Az elmúlt 38 év megbízhatóan mérhető eredményei meggyőzően igazolják: elhatalmasodtak a pusztulás, az önpusztítás erői — írja többek között. — Vészes iramban pusztult, pusztul és belátható ideig elkerülhetetlenül továbbra is pusztulni fog az élet. Pusztulnak az erkölcs, a kultúra, a gazdaság értékei. Elroncsolódott a nemzettudat, a természetes önérzet, az emberi tartás, a szellemi, az állampolgári autonómia igénye, s az igazság feltétlen tiszteletének az igénye. S a pusztulásnak, a népirtásnak ez a több évtizedes túlereje napjainkban triumfál.” íme, itt tartunk, mondja Fekete Gyula, s nincs okunk kétségbe vonni szavainak igazságát, bármennyire nyugtalanító is ez a diagnózis. Hiába próbálja letagadni és elhallgatni mindezt egy ördögi módon megszervezett hazug médiagépezet, hiába szépítgetik helyzetünket még a tisztességesebbek is, s hiába minden áltatás, önáltatás különféle csalfa reményekkel, illúziókkal — a könyörtelen valóságot ma már mind nehezebb elrejteni, lehazudni, meghamisítani. Az önáltatás és mások áltatása pedig ma már mindinkább bűnös naivitásnak vagy menekülésnek tűnik, ami csak gátolja, késlelteti a helyzetünkkel való szembenézést, s a szükséges cselekvést a nyakunkon lévő veszedelem elhárítására. Legalább mi, e lap írói és olvasói, ne áltassuk hát magunk! Legalább azok, akik az igazság mindenkori kimondására szövetkeztek, nézzenek szembe bátran a létünket fenyegető veszélyekkel, s ébresszék fel szavaikkal, írásaikkal ezt a túlnyomó részében még mindig hipnotizált népet, mely alig van tudatában a reá leselkedő igazi veszélyeknek, inkább még csak érzi homályosan a bajt. Előbb-utóbb úgyis rá kell döbbennie a többségnek is a valóságra, mert úgy tűnik, az élet mindinkább kikényszeríti ezt. Ám minél tovább tart ez a mostani s már évek óta tartó kollektív vakság, félrevezetettség, süketség és némaság, ez a már-már cinkos közöny és tehetetlenség, annál fájdalmasabb lesz — igen sokak számára — a felébredés ebből a zsibbasztó álomvilágból. S annál nehezebb lesz kivédeni a veszedelmet. A magyar história is arra tanít bennünket (gondoljunk csak Mohácsra, Trianonra vagy akárcsak a tavalyi választások katasztrofális következményeire, az újabb „fordulat évére”), hogy mindig olyankor jöttek s jönnek a nagy csapások nemzetünkre, amikor vészes könnyelműséggel álmodoztunk, illúziókba menekültünk, mindenféle vak reménnyel áltattuk magunk, ahelyett, hogy tisztán láttuk volna helyzetünket, s így még idejében szembeszállhattunk volna a közelgő vésszel. /\Jüut t (D. Vass László)
