Pest Megyi Hírlap, 1995. január (39. évfolyam, 1-26. szám)
1995-01-06 / 5. szám
8 PEST MEGYEI HÍRLAP KULTÚRA 1995. JANUAR 6.. PENTEK Patay Lászlóról, a ráckevei templom seccói kapcsán A szakrális művészet különutasa Ha a békéscsabai Jézus Szíve-tempIom falfestményei láttán az jutott eszünkbe, hogy a vallási tárgyú falképek milyen helyet foglalnak el Patay László életművében, akkor a ráckevei Keresztelő Szent János-plé- bániatemplom seccói szinte kikényszerítik belőlünk a kérdést: vajon Patay ilyen irányú munkásságának darabjai hogyan illeszthetők be a hazai templomfestészet huszadik századi produktumai közé? A kérdés felvetéséhez reális alapot nyújt a tény, hogy — ha csak a gyulai, békéscsabai és ráckevei példákat vesszük alapul — Patay több mint 1600 négyzetméternyi falmunkát hozott létre közel egy évtized leforgása alatt, sőt, épp a ráckevei 600 négyzetméteres falképpel nagyságrendben szinte egyedül áll nemcsak a templomfestészet, de a hazai murába e századi történetében is. Érdemes itt rögtön tisztáznunk néhány, a falképekkel kapcsolatos alapfogalmat. Ha a művészet jellege felől próbálunk meg közelíteni, akkor a murába — azaz közösségi térbe készülő festészeti, vagy plasztikai eszközökkel megformált falmunka — tartozhat a szakrális (vallásos) vagy profán (világi) művészethez egyaránt. A jelleg szerinti hovatartozás rendszerint el is dönti a murába sorsát: a továbbiakban már a szakrális vagy profán funkciónak megfelelő, történetileg kialakult attribu- tumrendszer és sajátos előadási forma között fejti ki hatását. Ha azonban már a művészeti ágak területén vizsgálódunk, például a festészet területén, ott a táblaképpel együtt technikai műfajként alkot alcsoportot. A különböző korok templomfestészetét épp e Janus-arcúság tartja izgalomban, hiszen szakmailag és emberileg különös tehetség kell ahhoz, hogy valaki a műalkotás szintjén tudja egyeztetni a szakrális művészeti jelleget kora aktuális festészeti áramlataival. Mint látni fogjuk, Patay ráckevei sec- cóinak esetében sincs ez másképp. Az apszis festészeti munkáit leszámítva, mint valami absztrakt építészeti konstrukció áll előttünk a csarnok seccórendszere. A föld színéről indítva a keresztút stációi emelik szemünket a födém és a fal találkozásáig, amelyet kompozíciós egységbe von az apostolok és evangélisták frízsora. A meny- nyezet' aztán a kupola szerepét veszi át, tartalmilag összefoglaló, formailag végtelenbe nyúló térkombinációval. Nyilvánvaló, hogy Patay kompozícióját alapvetően a figurákra építi, s ebben a törekvésében hasonlítható össze a történetileg hozzá legközelebb álló templomfestészeti mintához, a római iskoláéhoz. Már az első pillantásra kitűnik, hogy a ráckevei templom seccóinak mestere sem a figurális elrendezésben, sem pedig kompozícióiban nem követi elődeit. Gondoljunk csak Aha Novák Vilmos jász- szentandrási seccójára, vagy a pécsi temetőkápolna 1934-ben készülő munkájára. Amíg nála világosan követhető az út, a gödöllői elődökön keresztül a preraffaelita szépségeszményig, addig Patay elődeit a barokk illuzioniszti- kus falfestészetében fedezhetjük föl. Ez lényeges, mondhatni koncepcionális különbség! A római iskola tagjai ugyanis egy. ideális festészeti normarendszer megtestesítése miatt lemondanak a figurák karakterének érzékeltetéséről — létrehozván ezzel azoknak a végtelenségig stilizált, személytelenné váló alakoknak és kompozíciós típusmintáknak a sorát, melyeket legjobban talán Lesz- kovszky György és Ungh- váry Sándor szentjei jellemeznek a pasaréti templom szentélyében. Ezzel szemben Patay — miközben az artisztikum és szépségeszmény nála sem szenved csorbát — húsvér emberekkel, konkrét személyiségekkel rendelkező figurákkal népesíti be a falat. Bár Aba Novák jászszentandrási alakjai kétségtelenül magukon viselik a karakteres jellemzés nyomát, a mennybe vagy a pokolba igyekvő csoportokat trecentósan kiteregetett síkkompozíciója fogja össze. Ez a síkba forgató murális szemlélet végül is olyasféle dekoratív igényeket elégít ki, amit a „Francia—magyar kapcsolatokénál láthatunk. Nem úgy Patay, aki figurái számára irdatlan távolságú tereket nyit a ráckevei templom mennyezetén, ahol Jákob létráján szinte magunk is eljuthatunk az utolsó ítélet színhelyére, s részt vehetünk a világ kozmikus létét isteni parancsra mozgató erő megnyilvánulásában — a jókat a mennybe, a rosszakat pedig a pokolba rendelő kézmozdulat liturgiájában. Fecske András A ráckevei Keve Galériában január 10-ig láthatók Patay László secco-tanulmányai. A fenti írás megjelent a Ráckevei Újság 1994. decemberi számában. Szilárdfy Zoltán ikonográfus, művészettörténész: — Patay László hihetetlen, imponáló türelemmel alkalmazkodott a templom meglévő adottságaihoz: nem lehengerelte, amit itt korábban alkottak, hanem még ki is emelte azt. Műve az egész életet jeleníti meg a maga összetettségében, s azt úgy tükrözi vissza, hogy minden néző a saját sorsát fedezheti fel. Nagyszerű, hogy annyi angyalt láthatunk, mégpedig mindig ott, ahol az üdvtörténet kozmikus jelentőséget kap. Keresztelő Szent János, a templom védőszentje is hírvivő, angelikus, vagyis angyal! Könyvespolc A jászok és kunok történetéből Éjjel, nappal forgasd kezedben az »Atyák emlékezeté«-t, vizsgáld meg nemzetednek eredetét, a történt dolgait, és a Jegyző könyveknek emlékezéseit tartsd fel eszedben, mert rút dolog a maga Hazájában tudatlan jövevénynek lenni. — Ezzel a mottóval látta el 1823-ban írt történeti munkáját: Értekezés a kunoknak és jászoknak eredetek- rűl, azoknak régi és mostani állapotjokrúl, Horváth Péter, melynek hasonmás kiadása — lapunkban erről már korábban beszámoltunk — a napokban jelent meg a jászkunok önmegvalósításának 250. évfordulója tiszteletére. Kik is azok a jászok, az Alföld közepén hétszáz éve közöttünk élő népcsoport? Erre keresi a választ könyvében, kora tudományos színvonalán a jászberényi gimnázium tudós igazgató tanára, kiről Szabó László néprajzkutató a következőket jegyzi le: Horváth Péter történeti munkássága egy 1790-ben kinyomtatott röpi- rattal kezdődik, mely nyomtatványban a jászkunok sérelmeiket sorolják elő, ugyanakkor méltányos kezelést, elbírálást kémek, amit a kettős nép (etnikum) történetének átfogó felvázolásával indokolnak. Ebből nő ki az 1823-as évben közzétett, latinból magyarra átültetett munka. „Az eredeti források átvizsgálása után döntöttem — jegyezte fel Horváth Péter —, hogy közigazsággá teszem, mely nemből eredtek a jászok és kunok, mely vidékről jöttek Magyarországra, mily változásokon mentek keresztül, mely szervezettel (alkotmánnyal) bírnak régóta, s melyek virágzanak ma...” A könyv első része a származást, az előnyomulást és viszontagságokat, az említett nemzet régi és mai alkotmányát, a második a hármas kerületek földrajzi leírását, előbb a Jászságét: a Nagy- és a Kiskunságét foglalja magába. Hogyan vélekedik — ma már tudjuk, tévesen — a szerző a jászok őstörténetéről? A magyarokkal rokon testvémép a kun és a jász, bizonygatja, a két nép a magyar nyelv egy változatát, tájszólását beszélte, s a hunokon át kapcsolódik a magyarokhoz, illetve más, szerinte ugyancsak magyar nyelvet beszélő keleti népekhez (kun, kazár, avar, kabar). A két etnikum múltjával foglalkozó kutatás — mutat rá a könyv korrekcióját végző utószóban Szabó László — 1912-ben Melich János helyes etimológiája nyomán vett más irányt. A 170 éve született „értekezés” pontatlanságai, tévedései tehát a néperedeztetés mentén keresendők. „Ezt ma már másképp látjuk, s azt is tudjuk, hogy a jászok, kis- és nagykunok nem kezdettől fogva alkotnak egységet.” (r. b. a.) Óbudai tárlat Konkoly Gyula festőművész munkáiból nyílt tárlat kedden a Kiscelli Múzeumban. A kiállítás február végéig látogatható. Konkoly Gyula harmincegy esztendővel ezelőtt diplomázott a Képzőművészeti Főiskolán. 1970-ben politikai menedékjogot kért Franciaországban, és emiatt távollétében börtönbüntetésre ítélték. A Magyar Szó, a vajdasági magyarok napilapja már túl van a születésnapi ünnepségen, megjelent az ötven éven átpásztázó jubileumi száma is, abban tették közzé az idei novellapályázat eredményét. Majtényi Mihály író a lap egyik alapító tagja volt, mintegy három évtizede az ő neve fémjelezte a rövid széppróza íróinak évenként megtartott versengését. Kezdetben többnyire az úgymond profi szerzők jelentkeztek, később viszont inkább a még ismeretlen, a fiatalabb nemzedékhez tartozó írójelöltek próbálták ki képességüket, közülük sokan azóta már a befutott, elismert, vagy számon tartott írók sorába tartoznak. Egyes esztendőkben — elsősorban anyagiak hiányában — a pályázat kiírása elmaradt, most azonban, minden szűkösség ellenére, a Magyar Szó meghirdette a Majtényi Mihály-no- vellapályázatot, arra pedig nem kevesebb, mint 148 pályamű érkezett. A számadat ténye önmagában véve is valamiféle intellektuális ellenszegülés a még tartó háborúval. „Itt most háborús évek telnek — írja összegzéVajdaság: A Magyar Szó és a Híd jubileuma A novellaírás ideje sében Bányai János egyetemi tanár, a zsűri elnöke —, az egzisztenciális bizonytalanság, az elszegényedés, a szellemi provincializálódás, a lelki sivárság, a dölyfös civakodás, az erő fitogtatásának évei. A legtöbb beérkezett írás ezeknek az éveknek a dokumentuma. Tükör, melyből metszőn világít vissza a szemben rejlő gond és tanácstalanság. Egyszerűek és tiszták a jugoszláviai magyarok gondjai. Élni akarnak és emberként, leírt szavaik mind erre utalnak. Ilyen tartalmúak az emlékező írások, a naplószerű feljegyzések, a hangulatképek és a leírások is. Nyilván ebből következik, hogy a pályázatra beérkezett írások között alig akad teljes történet, inkább csak történettörmelék került a papírra, jelezvén, hogy a legtöbb pályázóban erősebben fogalmazódtak meg az érzések és hangulatok, mint a novella műfajára jellemző, csattanóra kiélezett összefogott történet.” A novellapályázat nyertese Bence Erika lett a Föld felett, ég alatt című elbeszélésével. A Híd című irodalmi, művészeti és társadalomtudományi folyóirat alapítási éve: 1934. A hat évtizede folyamatosan megjelenő folyóirat legutóbbi száma teljes egészében Déry Tibor centenáriumához kapcsolódik, számos tanulmány (közöttük Bori Imréé és Utasi Csabáé) világítja meg más és más oldalról az író életművét. Az 1960-as években Déry Tibornak több novellája és esszéje jelent meg a Hídban, s az akkor új regényéből, a G. A. úr X-ben címűből is küldött részleteket a folyóiratnak. A kéziratok közlése kapcsán gyakoriak voltak az üzenetváltások Déry, illetve a Híd szerkesztői között, a folyóirat most, dokumentumként, közzétette ezeket a leveleket is. Sinkovits Péter
