Pest Megyi Hírlap, 1995. január (39. évfolyam, 1-26. szám)
1995-01-02 / 1. szám
PEST MEGYEI HÍRLAP VELEMENY 1995. JANUÁR 2., HÉTFŐ A szellem Mengeléje műtéthez öltözik A közoktatás karikatúra-minisztere, akinek műveletlen- ségénél csak a szerénytelensége nagyobb (összefügg, persze), úgy nyilatkozott, miszerint elhatározott szándéka törvénybe iktattatni a közoktatás „világnézeti semlegességét”. Más szóval törvénnyé kívánja cikke- lyeztetni a törvénytelenséget: az erkölcs száműzését az egyébként is erkölcsi romokban heverő Magyarországról. Ez az abszurd törvény meg fog születni, mint amiképpen az összes többi is megszületik egy látszat-parlamentarizmusban, amelyben kényelmes többségben terpeszkedik a naiv lakosság megbízta naiv pragmatizmus és egy liberálisnak álcázott Shylock-fasizmus eleve elvetélt szövetsége. Ez utóbbi az abszolút hatalom várományosa, ' az előbbire bukás vár. A szocialisták kormányzói megbízatásának napjai meg vannak számlálva; a megbízást azoknak vak dühe fogja visz- szavonni, akiknek vak reményeit — bár dadogva-beval- lottan, sajnálkozón és szemlesütve — meghiúsították. S amikor majd a világpénz és a lelkeket leigázó információ-egyeduralom birtokában, minden hatalom a Romlás Lovagjainak rendfőnökeié lesz, a „világnézeti semlegesség” is süllyesztőbe kerül, mint elhasznált ha- zugság-kacat. Helyére az egyedüli és kizárólagos világnézet lép, az pedig a Központi Stúdióból harsog imigyen: „Minden hagyományos értéket szemétre; új érték az, amit a hatalomra tört és hatalmat immár birtokló akarat igazol.” Az új (valóban új?) világnézet katekizmusa ez lesz: „Mi a jó? — Minden, ami a hatalom érzését, a hatalom akarását a hatalmat magát fellobogtatja a hatalomra kiválasztottban. Mi a rossz? — Minden, ami gyengeségből és abból a badarságból származik, amit erkölcsnek hívnak. Mi a boldogság? — Annak az érzése, hogy a hatalom növekszik. Semmi elégedettség, ezzel szemben több hatalom: nem béke, hanem háború; nem erény, hanem rátermettség.” Nietzsche, ki ezt megfogalmazná — már a földi létben látványosan elkárho- zott —, s a kárhozatba menetelő civilizáció antikrisz- tusi, csillagtalan karácsonyain olyanokban testesült meg, mint Adolf Hitler, Jo- szif Sztálin, Mao-Ce-tung, Szaddám Húszéin és Ariel Sharon. A gonoszság és embergyűlölet („tégy a gyűlölet ellen” — fuvoláz- za) eme fenyegető fesztiváljához képest az, amit Hitler és Sztálin követői műveltek a poklokra szállt magyarok földjén, puszta előgyakorlatként fog feltűnni az emlékezetben, ha ugyan az emlékezetet is nem fogják radikálisan kiirtani. Ennek bevezetője a „világnézeti semlegesség”. Nem mintha nem tudnók: pusztaságban kiáltó szó ez, nem más. Nem azért, mintha az atomjaira bomlott nép a miniszter nézetét vallaná. Nem vall az semmit. Maga a probléma sem érdekli. Nem akar egyebet, mint enni, inni, ruházkod- ni, vásárolni, a természeteset és produktívat analóg erotizmussal pótolni, színes mozgóképeket bámulni, autózni és szórakozni. Beprogramozott gép akar lenni, miközben sírhelyekért perlekedik. Nem ismeri immár lényegét sem életnek, sem halálnak. Elvesztette Istent, az univerzumot és önmagát. S hogy ez soha többé másként ne legyen, hogy ez visszafordíthatatlan legyen, hogy a közömbös feledésnek ólomfedele a meggyalázott és enyészetre ítélt magyar lélekre végleg rácsukódjék: ezt takarja a miniszteri rangra emelt pederasztia gyilkos programja, a „világnézeti semlegesség”, a nemzetellenes alaptantervben. * Logikusan, a „világnézeti semlegesség” a közoktatásban azt jelenti, hogy a köz-oktatás éppen csak arra nem tanítja meg a felnövekvő nemzedéket, hogyan értelmezze a világot, vagyis éppen csak arra nem, hogy tájékozódni tudjon abban a szűk, tágabb. még annál is tágabb, földgömb méretű, univerzális és kozmikus környezetben, amelybe beleszületett. A „világnézeti semlegesség” a tömeges abortuszra biztatás ellenére mégis megszületetteken végrehajtott szellemi abortusz. Tervezett és szervezett támadás az emberi lét ellen, mivel az emberi lét úgy egyéni lét, hogy társadalmi lét, mivel társadalom nincs individuumok nélkül és egyéniségek nincsenek közösség nélkül. S mert a társadalom együttélés, a világnézet az együttélés feltételeinek az egyéni és társadalmi tudatban való rögződése. Ha egy nemzedék az együttélés feltételeinek eme rögzítését (társadalmi erkölcs) nem kapta meg mint társadalom, elpusztul. Egyénei szétszóródhatnak és zavarkeltő elemekké válhatnak más társadalmakban, de az adott társadalom kaotikus körülmények között befejezi létét. Eszerint hát valamiféle világnézetre szükség van (mint a környezetből kapott információk strukturálására), éppen ezért világnézeti semlegesség a valóságban nincs, legfeljebb ürügyként létezik, valamilyen társadalomellenes szándék álcázásaként. Eufemizmus, mint az „Endlö- sung” vagy az „átnevelés” a „tömeges megsemmisítés” helyettesítése végett. Az ember természetes „világnézése” úgy alakult ki, hogy magát a lapos földön állva egy kör közepén látta, melyre sátorként egy kék félgömb borul. Ennek a sátornak a mennyezetén és a sátoron belül erők működnek, melyekre nincs befolyással, s melyek létének feltételei: a Nap, a vizet adó felhők, a gyújtó villám, a zúgó szél. Ezek ronthatják vagy javíthatják létfeltételeinek minőségét, ő maga pedig közepettük él és függ tőlük. így alakult ki gondolkodásában a természeti erők — „istenek” —, de tudattalanjában az egyetlen Isten és önnönma- ga organikus egysége, melyen belül a függés egyoldalú. Vagyis: attól a pillanattól fogva, hogy az ember emberként előállt, Isten érzékelését és hol ködös, hol világos tudatát hordozta magában. Isten nélkül az ember megszűnik embernek lenni. Nem állat lesz; torz és ártalmas jelenség, mely mindenre veszélyes, ami létezik, önmagára és az egész földi természetre egyaránt. A természetes világnézettel szemben, a civilizációk túlérett és bomlással terhes állapotában, érdekmeghatározottságban, fölépülnek egyéb világnézetek. A panteista nézetek még hagyj án, melyek magukat a természeti erőket, a világ- egyetemet teszik meg istennek, de ezeket is elsodorják önhitt világnézetek, melyek szerint az ember az isten. S mert az ember „veleszületett” világszemlélete a természetes Isten—ember viszony (az ember tudatossága és akarata, s mégis függése), ezért a „világnézeti semlegesség” — azaz e természetes világnézettel szemben bábeli („égigérő-to- rony-építő”) világnézetek pozícióba juttatása — valójában botor, de határozott fellépés az emberi ösztönvilág megfékezése, a társadalmi együttélés egyetlen feltételének biztosítéka, az etika és a kozmoszérzékelés harmonizációja, de ne kerülgessük: Isten ellen. Magyarországon a jelenleg kinevezett közoktatásügyi minisztertől nem várható el hogy a „világnézeti semlegesség” csaló frázisa helyett valóságos szándékát és programját közölje, ti. „harcot Isten és erkölcs ellen, az önmagáért való, embergyötrés élvezetét adó hatalom perverz kéjéért”. Mint amiképpen a liberalizmus hazugságfelhőjére vetített képek mögött is ott a kemény mag, a csupasz fasizmus: néhány kiválasztott vezér, a kiváltságos IQ-elit, mely janicsár-bo- tosispánokkal terelteti a képernyő-méregforrás fogságára vetett, lenézett embercsordát. * Mi a következménye annak, ha az embert fejlődése korai szakaszában megfosztják attól a természetes világlátástól, mely számára egyedül ad tájékozódási lehetőséget és biztonságot? Mi történik, ha olyan felnőttek, akik embernek kontárok, a hat-tíz éves gyermek számára a tizennyolc éves kor gondolkodási struktúráját antici- pálják? Nos, az ilyen gyermekből erkölcsi érzék nélkül való felnőtt lesz, olyan neurotikus individuum, aki a bizonytalan, matematikai képletekkel zsúfolt kozmoszképzetek között szorongva elveszettnek érzi magát, aki nem fogja megtalálni célját és értelmét életének, aki a félelem és az agresszió rohamai között tanácstalanul keres valamit, amiről maga sem tudja, micsoda. S ezt az idegroncs-életet még ideg- roncsolóbbá teszi megsokszorozódása: millió és millió rejtőzködő pszichopata egyetlen pokolbugyorrá változtatja önnön környezetét. Vajon Newton nem istenhitben nőtt-e fel? Vajon nem tanult-e hittant Niels Bohr, Einstein, Max Planck, Heisenberg, Hawking, megannyi természet- tudós, technikai géniusz, pszichológus? Korlátozta-e agyuk alkotó tevékenységét, szellemük szárnyalását? Nem éppen a szilárd talajt adta-e meg nekik, a belső biztonságot, hogy kutatni, gondolkodni, kombinálni tudjanak? Nos, aki gyermekkorában nem kapja meg az érzékszervei közvetítette természetes világlátásnak megfelelő belső világképet, beállítótükröt, — más szavakkal: ha Isten teremtményeként nem a Teremtőjében való természetes hittel és a Teremtőjével való párbeszéd bizalmas és személyes élményével indul az életbe, beteg pszichéjű lény lesz, és beteg egyének beteg társadalmat alkotnak. Látjátok, feleim, Dabas- Sáriban és Budapesten és másutt,' értelmetlen határok közé nyomorítottan, or- szágcsonk-szerte, mik vagymuk, minő sors ért utol bennünket, verembe esett magyarokat. íme, egyetlen ideg-elmekórtani teleppé változott az ország, mely egykor hazánk volt, s benne űzött vadak az orvosok és gondozók. Közismert, hogy 18-20 éves korukban sokan elvesztik első hitüket, mint tejfogaikat. Negyven és ötven év között sokan visszakapják ezt a hitet mint véglegeset. Ám a transzcendens ellen való dacos lázadásban eltöltött évtizedeikben is, ateistaként is, az „imprinting” korszakban megszerzett biztos etikai talajon állnak. S ez az első másfél évtizedben összeállt biztos taláj egyszersmind érzékeny film, melyen, bár letörlődött volt, az élet veréseinek hatására, újra előhívódik az istenkép, hogy sírba kísérjen. Azokra, akiket gyermekkorukban megfosztottak ettől a biztos talajtól, akikből kioperálták Istent — velük született lelki-kozmikus egyensúlyszervük volt! —, szellemi hulladék- temető vár, s ama szüzek és ifjak sorsa, akik elveszetten bolyongtak a mitológiai labirintusban, míg a Minotaurosz áldozataivá nem váltak. Mitévők legyünk? Hogyan mentsük meg a gyermekeket? Már felsorakoztak a proszektúra asszisztensei, kezükben kés. Már öltözik műtéthez a balsors zilált képű Mengeléje, egy szégyenletesen ízléstelenné tett miniszteri szobában. Sándor András • • Ünnepek után A karácsonyfa tűnik fel először. Bent fekszik a vízben, a híd alatt. Vajon ki hozta el ide alig egy-két nappal karácsony után a már lecsupaszított fát, át a gödöllői Alsó parkon, hogy a művelődési ház mögötti kis hídról bedobja a Rá^os-patakba? Itt a patak különben is mindig tele van mindenfélével. Meg-megállok a hídon, s szomorúan nézem lent a mederben az autógumikat, a műanyag üdítőspalackokat, s még ki tudja, miféle limíomot. Milyen szép lehetne pedig itt ezek nélkül. Állítólag valaha halak is éltek a patakban. Megcsillanhatott kis ezüsttestük — mert nagy halak be sem fértek volna a sekély vízbe. Most is csillog lent valami. Ibolyaszínűn, szivár- ványosan olaj borítja a vizet, mindenütt a karácsonyfa körül, aztán látom, hogy följebb is, végig, amíg csak belátni a medret, az ember orrát eltömíti a vastag olajszag. Olajat engedtek a patakba. Kicsoda? Miért? Hogy tehetett ilyet? Kutya közeledik, sovány, gubancos szőrű németjuhász. Leszalad a vízhez, iszik, lefetyel belőle. Szomjas. Addigra egy asszony is odaér, a kezében kutyasétáltató bőrszíj, s mintegy védekezve mondja: — Ez nem a mi kutyánk, a miénk az ott — mutat egy másikra. — Akkor ez kóbor kutya — állapítom meg, s hozzáteszem, mert kevés szomorúbb dolgot tudnék elképzelni a kóbor kutyánál: — Szegény. — Jaj, minek iszik abból az olajos vízből — mondja az asszony. — Majd hasmenése lesz. A kóbor kutya már szalad. Még nem tudja, hogy nemsokára milyen kínokban lesz része. Ott marad lent a vízben a szép zöld karácsonyfa meg az olaj. Csendélet ünnepek után. Nádudvari Anna
