Pest Megyi Hírlap, 1995. január (39. évfolyam, 1-26. szám)

1995-01-28 / 24. szám

fcf\7 MEGYEI TJJUT A p niKLJAr XXXIX. ÉVFOLYAM, 24. SZÁM Ára: 17,50 forint 1995. JANUÁR 28., SZOMBAT Ki legyen a főjegyző? Január 31-én áll fel Erdé­lyi László, Pest Megye Ön- kormányzatának főjegyző­je a székéből. Ekkortól, mint azt lapunk kérdésére Schmidt Géza, a közgyű­lés elnöke elmondta, a hi­vatal jelenlegi dolgozói közül az állás betöltésé­hez megfelelő végzettség­gel rendelkező munkatárs intézi a jegyzői ügyeket. Ideiglenesen. Ugyanis a jelenlegi főjegyző távozá­sa után néhány nappal az elnök pályázatot ír ki: a megüresedett főjegyzői ál­lás, illetve a legutóbbi köz­gyűlésen elfogadott határo­zat értelmében egy aljegy­ző részére. (Utóbbi — szö­gezi le a módosított szer­vezeti és működési sza­bályzat — távollétében he­lyettesíti a főjegyzőt. A pályázatot országo­san hirdetik meg — nyilat­kozta Schmidt Géza. (Folytatás a 4. oldalon) Elfogták a gyilkost Két nappal a százhalom­battai erdőben történt bru­tális kettős gyilkosság fel­fedezése után tegnap dél­után sajtótájékoztatót tar­tottak a Pest Megyei Rendőr-főkapitányságon, ahol Komáromi István ez­redes, Pest megyei rendőr- főkapitány és munkatár­sai bejelentették: előzetes letartóztatásban van a gya­núsított, akit még két ko­rábban eltűnt fiatal lány megölésével is gyanúsíta­nak. A 20 esztendős Németh Zsuzsát és vele egyidős barátnőjét, Pálmai Adri­ennt, akik hétfőn, január 23-án szokásos esti „koco­gásra" indultak a százha­lombattai erdőbe, szerdán holtan találták. A gyilkost rendkívüli brutalitása még a sokat tapasztalt rendőröket is megdöbben­tette. Mindkét szerencsét­len teremtést fejbe lőtték, megzsinegelték, és hátuk­ba kést döftek. Az a per­verz mód, ahogyan meg­erőszakolták őket, arra vallott, hogy feltehetőleg aberrált a gyilkos. S különös fordulata en­nek a borzalmas ügynek, hogy amikor a tetemeket megtalálták, a gyanúsított egy másik ügy kapcsán már őrizetben volt. (Folytatás a 8. oldalon) Tőkés László a rágalomhadjáratról Tőkés László: Az ellenem indított rágalomhadjárat csak előszele volt egy magyarelle­nes kampánynak Talum Attila felvétele A december közepén Tőkés László ellen megindított rága­lomhadjárattal kapcsolatban már számtalan személy véle­ményének helyt adott a ma­gyarországi média, egyedül magát az érintettet nem hall­hattuk sem a televízióban, sem a rádióban. Ezért a Ma­gyarok Világszövetsége teg­nap sajtótájékoztatót tartott ,,A vádlott megszólal” cím­mel, amelyen Tőkés László is elmondhatta, hogy hogyan látja ő a személyét ért táma­dásokat. Először Csoóri Sándor, az XJVSZ elnöke szólt röviden arról, hogy jelenleg egy ab­szurd és gonosz színjátéknak vagyunk tanúi, és el kell dön­teni, hogy ennek csak nézői vagy elítélő bírái leszünk-e. Tőkés László, a Királyhá- gómelléki Református Egy­házkerület püspöke hangsú­lyozta, hogy többről van szó, mint egyszerűen egy sze­mély megtámadásáról, hi­szen az ellene indított rága­lomhadjárat időközben átcsa­pott az RMDSZ és az egész erdélyi magyarság ellen irá­nyuló kampányba. Miután köszönetét mondott a ma­gyar kormánynak és a hat parlamenti pártnak az ügy­höz való hozzáállásukért, an­nak a véleményének adott hangot, hogy Romániában ki­éleződött az agresszív nacio­nalizmus, ezért veszélybe ke­rültek az országban a demok­ratikus folyamatok. Mint mondta, nem vélet­len, hogy a rágalomhadjára­tot éppen az 1989-es forrada­lom ötödik évfordulójára idő­zítették, hiszen a Nagy- Románia Párt és a Szocialis­ta Munkapárt — amelyeket Iliescu nemrégiben emelt be a hatalomba — nyíltan Cea- usescu hívei, tehát Temesvár szellemének és így a demok­ráciának ádáz ellenségei. A püspök sajnálkozásának adott hangot amiatt, hogy a megosztó politika már az egyházba, sőt az RMDSZ-be is behatolt. Elmondása sze­rint ez a szalámitaktika nem­csak a magyarok ellen irá­nyul, hanem a Demokratikus Konvención belül az RMDSZ-szel együttműködő ellenzéki demokratikus pár­tok ellen is. Hangsúlyozta, hogy nem hátrálnak meg a sorozatos támadások és az RMDSZ betiltását követelő hangok ellenére sem. A mostani magyarellenes kampány nem más, mint az erdélyi magyarság provokálá- sa — csakúgy, mint a koráb­biak —, amellyel azonban a magyarok teljes mértékben tisztában vannak, ezért nem ülnek fel semmilyen provo­kációnak — jelentette ki a püspök. A hecckampány tipi­kus elemeként említette, hogy egyes román politiku­sok azt követelik, hogy gyűjt­sék be a magyaroktól a fegy­vereket. Természetesen — folytatta Tőkés László — a magyaroknál nincsenek fegy­verek, de az ilyen kijelenté­sek azt a látszatot keltik a közvélemény előtt, mintha a magyarság vérontásra készül­ne, mintha veszélyeztetné a román népet. Azonban ha Romániában bármikor is vérontásra ke­rül sor, annak a harcnak a magyarság biztosan nem résztvevője, hanem kizáró­lag csak az áldozata lesz :— mondta végezetül Tőkés László. (fenyvessy) A református Az októberi püspökválasz­tás és a decemberi forrada­lom ötödik évfordulójának megünneplését követő, „jól időzített”, lejárató propagan­da újból, eddig nem ismert vehemenciával vette össz­tűz alá egyházkerületünk püspökét. A Tőkés László ellen al­jasul kitervelt támadással szemben egyetlen fegyve­rünk a hit, pajzsunk a becsü­letesség. Ma ő a célpont — az első vonalbeli ember —, s ha őt erkölcsileg sikerülne igazgatótanács megsemmisíteni, jól kiter­velt támadásaikat folytat­nák a sötét erők. Hallgatásunkkal lejáratási szándékukat sikeressé tehet­nénk, de tudjuk, hogy a bel- ügyesek legnagyobb ellensé­ge a nyíltság és a nyilvános­ság. Egyházkerületünk immár újraválasztott püspökének is­mét határozottan szavazunk bizalmat, s ezt semmilyen külső erő nem rendítheti meg. Kollaboránsnak nevezni azt az embert, aki elnyomott milliók hallgatásának falát állásfoglalása törte meg, aki mindent koc­kára téve mert szembeszállni a legsötétebb diktatúrával és az azt fenntartó Szekuritáté- val — egyszerűen megmoso- lyognivaló. Az, ahogyan üldözöttből és áldozatból informátort akarnak kreálni — a becsü­let és tisztesség arcul csapása. A felerősített rágalmazá­sok intenzitása félreérthetet­lenül azt bizonyítja, hogy a változások utáni meghu- nyászkodás idején a támadó csupán megerősítette állásait. (Folytatás a 4. oldalon) Búcsú Sík Ferenctől „Megrendültén, fejet hajtva vettünk végső búcsút Sík Ferenctől, a Nemzeti Színház főrendezőjétől. Halála fi­gyelmeztető jel valamennyiünknek: fogjunk össze, mentsük meg a nemzetet, a Nemzetit.” Egyebek mellett ez áll lapunk munkatársi közösségének a Nemzeti Szín­ház igazgatóságához küldött részvéttáviratában. „Gyászoljuk Sík Ferencet, a Nemzeti Színház főren­dezőjét. Megrendültén, de belenyugvás nélkül, mert nem a mindenki sorsát irányító természet parancsa szó­lította el. Még élhetett volna, még élnie kellene. (...) Ő azért halt meg, hogy a nemzet színháza ne kerülhessen ravatalra” — így szól a Közakarat Egyesület, a Magyar Szellemi Védegylet, a Nemzeti Társas Kör és a Pro Pat­ria et Libertate Alapítvány közleménye. (A ravatalról készült felvételünk a 8. oldalon látható.) Requiem Ötven éve történt... Ez az egyszerű mondat gyakran hangzik el mosta­nában, és alig hiszem, hogy akad magyar család, amelynek nem gyásszal kell emlékeznie azokra a fél évszázaddal ezelőtti napokra. Amikor most nagyapámról írok, nem a családi jaj­kiáltást harsogom világgá. Egy olyan halálra emléke­zem és emlékeztetek, amely ezreket és ezreket sújtott. Csakhogy az így elpusztult embereket nem mint hősö­ket vagy mártírokat emlegetjük, „csak”mint áldozato­kat. „Hja, kérem, ez a háború...”— mondjuk, és le­gyintünk egyet. Pedig ők éppoly ártatlanul és értel­metlenül haltak meg, mint sok millió társuk. A budai Lánchíd utcának ma csak páratlan oldala van. A páros oldal ’45 januárjában eltűnt. Még csak nem is rom, csupán egy porkupac maradt a helyén. Nagyapám, Szluha Dénes a 6-os számban lakott, a második emeleten. Büszke ember volt, nem vállalta a pinceéletet. „Ha már meg kell halni, ne egy tikban haljunk, mint a patkány, hanem otthon, mint az em­ber!” Annyiban igaza volt, hogy a pincében búvók épp­úgy nem élték túl azt a napot, mint ő... Lakásuk két szobáját egy, a közfalba épített cserép­kályha fűtötte. Tüzelőjük már fogytán volt, ők a lan­gyos kályhához támaszkodva próbáltak melegedni a már ablaktalan egyik szobában. — Tégy még egy keveset a tűzre, kedves — mondta nagyanyámnak, aki átment a másik szobába, lévén ott a kályha ajtaja. Nagyanyám aztán csak arra emlékezett, hogy egy iszonyatos porhalmaz tetején vacogva tért magához. Az történt, hogy a pince egy részét a németek lő­szerraktárnak használták. Ez kapott telitalálatot. A ház nem is kártyavárként omlott össze: elporladt... Nagyanyámat valami isteni csoda mentette meg. Néhány zúzódáson és égési seben kívül más baja nem esett. Még ahhoz is volt ereje (és szintén csodával ha­táros szerencséje), hogy elvánszorogjon a János kór­házba, ami még békeidőkben sem kis séta a Lánchíd- tól... Nagyapámból — és a ház pincéjében lévőkből — semmi sem maradt. Fiai hiába kutattak a harcok el­csendesülésekor. Csupán egy fél pár olyan cipőt ko­tortak elő, amelyről feltételezték, hogy az övé volt. Ahol valaha a Lánchíd utca páros oldala állt, ma kis park és autóparkoló van. A tragédiára nem emlé­keztet semmi. Amikor az ötven évvel ezelőtti szörnyűségekre emlé­kezünk, ne feledkezzünk meg azokról sem, akiket nem vittek a frontra, nem hurcoltak lágerekbe, akik­kel nem történt semmi — csak elpusztította óikét a há­ború. Sokuk sírja Budapest szívében jeltelen, hamva­ik fölött autók parkolnak. Nyugodjanak békében azok is, akiknek nyughelyét nem koszorúk, hanem autókerekek „díszítik”. Emlé­kezzünk azokra, akiknek haláláért soha senki sem kért — és a jövőben sem kér — bocsánatot. Mert mindig voltak és lesznek emberek, akiket bün­tetlenül lehet meggyilkolni... Szuhay Balázs

Next

/
Thumbnails
Contents