Pest Megyi Hírlap, 1995. január (39. évfolyam, 1-26. szám)
1995-01-20 / 17. szám
8 PEST MEGYEI HÍRLAP KULTÚRA 1995. JANUÁR 20.. PENTEK Csanádi Imrére emlékeztek Pátyon Megőrizni és tovább építeni az élők dolga Boldogasszony havának közepén az ember az Arany János-i ,jól fűtött, meleg szobában” keresi és találja meg a boldogságot. Az élet azonban sokszor korrigálja a népi bölcsességet koncentráló megállapításokat, s bizony jó, ha hagyjuk magunkat kicsalni a szoba melegéből. Január 10-én volt 75. évfordulója Csanádi Imre születésének. Ez jószerével csak egy Tasnádi Gábor nevű kertészmérnöknek jutott eszébe, aki a gondolatot rögtön tettre fordítva, szép rajzos meghívóval invitálta barátait Pátyra egy „pinceszeri ünnepségre, melyet a 75 éve született Csanádi Imre em- lékére-tiszteletére” rendeztek*. Mint ígérte: „Verseiből és a róla szóló írásokból, »Szüret múltán« címmel, összeállítás hangzik el helybeli és budapesti fiatalok előadásában.” A meghívó mellé társított cédulából nyilvánvalóvá vált, hogy aki kimozdul „jól fűtött, meleg szobájából”, az csak fűtött, de meleg öltözéket is igénylő pincét kap helyette. Páty felé utazva már a budai hegyek között hófehér táj kísért, de az országút fekete-szürke szalagja kényelmes utazást biztosított. Az országútról letérve aztán már csak csúszZsögödi Nagy Imre: Emlékezek kálva juthattunk el — gyalog vagy autón — a pincéhez, melynek kapuja fölött egy kövön az 1829-es szám olvasható. Pince és prédikátor A „meleg öltözéket” indokoló, de barátságos hőmérséklet fogadta a belépőt, s *1 apunk január 14-ei számában egy Csanádi-verssel emlékeztünk meg a költő 75. születésnapjára ország lappangott itt” a teret betöltötte a szép mázas cserépkályhához épített tűzhelyen rotyogó marhapörkölt illata. A hatalmas — tán még húsz ember letanyázásához is elégséges — tölgyfaasztalon cserépkancsók (benA pátyi Tasnádi-pince nük kétféle bor) s poharak, egy kendővel letakart tálon Silingi néni (lesz még róla szó) omlós pogácsája. Az asztal körül faragott padok és székek, a szekrénypolcon cseréptányérok, kancsók, a heve- rőn hófehér cserge. A boltíves előteret a pince mélyétől egy vaspántokkal erősített-díszített, kőből ra-1 kott boltívbe remekelt száínyasajtó (Silingi János műve) választja el. Az ember az első pillanatban otthon érezte magát, s elfeledte a városban hagyott meleget és kényelmet. Amit pedig később kapott, az kárpótolt mindenért. Milyen jó, hogy születnek ilyen kiváló költők, mint Csanádi Imre, s az ő életművük alkalmat ad nekünk arra, hogy alkalmi (nem is bizonyos, hogy csak alkalmi) közösséget alkossunk, s nagyokat húzzunk a szellem poharából, melybe az éltető nedűt most éppen a zámolyi költő adta. Takács Gyula (maga is dunántúli költő) Csanádi Imrét XX. századi polgári prédikátornak nevezte. Nos, eme emlékező-tisztel- gő pinceszeri ünnepség résztvevői, a — sajnos már elhunyt — költő hívei élő cáfolatát adták Má- rai Sándor ama látleletének, amelyet az „Egy polgár vallomásai” befejező részében tárt az olvasó elé: „A társadalom nemcsak a szellem csúcsteljesítményei iránt közömbös már, hanem a mindennapok átlagának emberi és szellemi stílusával szemben is.” Szellem és katakomba Csanádi Imre, e polgári prédikátor akkoriban írta első verseit, amikor az idézett megállapítás megjelent, s azóta Európa e középső tájain végigsöpört minden idők legkegyetlenebb szellemi és fegyveres háborúja, a nemzetiszocializmus és a bolseviz- mus lélek- és szellemölő hordáinak és a második világháború emberpusztító martalócainak jó fél évszázados fergetege, ami elől — Márai szerint — „a szellemi ember...mindenféle katakombákba kényszerül”. S íme: alig múlt el a vihar, kiderül, hogy ha nem is a társadalom, de annak legalább egy része már nem közömbös „a szellem csúcsteljesítményei iránt”. A szellemi teljesítményre érzékeny — Csanádival szólva: a „magára találó, térdet-fejet nem hajtó” — polgárok már nem katakombákban, dé még mindig félig föld alatti pincékben gyülekeznek. S amint az „Egy hajdani templomra” (Csanádi Imre) megrázó sorai mondanak az egyszerű patics- falú templom megtartó erejéről, elmondhatjuk e pincéről is: „ország lappangott itt, mikor nem vala ország”. De kik is „lappangtak” Tasnádiék pincéjében? Nem érdektelen elmondani. A házigazda Tasnádi Gáboron kívül nyelvész felesége (Gósy Mária), a budai református gimnáziumban tanuló fia (Péter), Szalay Enikő egyetemi hallgató, Vízi István helybeli református lelkész, Balogh Károlyné, Páty jegyzője, a község polgár- mester, dr. Korompay Péter feleségestül, Hornyák László grafikus (a meghívó rajzolója), s egy igazi helyi polgár: Silingi János presbiter, szőlősgazda és famegmunkáló mester (szintén feleségestül), Nagy Gáspár költő, a tiltott Nagy Imre-versek hír- hedett alkotója, s jómagam, a „demokrácia csinálta” újságíró. Végül — miként az angol mondja — utoljára, de nem utolsósorban: Csanádi Imre özvegye — Kiss Katalin, akit férje oly kedvesen szólított az „El-elcsukló dal” című versében: „Asz- szonyom, Katicám, Katim.” Útravaló a holnapnak A vendéglátók jól tartottak: Gósy Mária, Szalay Enikő és Tasnádi Péter Csanádi-verseket adott elő, magnóról hallhattuk a költő előadásában egyik legnagyobb versét, a „Bornemissza Péter”-t, majd részleteket olvastak föl a Csanádit elemző írásokból (Csoóri Sándor, Weöres Sándor, Vargyas Lajos, Féja Géza, Takács Gyula és más,ok műveiből), kedvet csinálva a Csanádi-versek olvasásához. Vizi István tisztele- tes úr a költő zámolyi gyűjtéséből való népdalokat énekelt. A műsort ebéd, azt pedig jóízű beszélgetés követte. Mikor eljöttem, éppen nótázás- hoz készülődtek az ottma- radók. E néhány óra alatt éreztük, hogy a'Szellem kisugárzásában a jelenlévők közösséggé formálódtak; s tudtuk, csak azért nem vagyunk többen, mert betegség, életkor, elfoglaltság akadályoz sokakat a részvételben. Talán feltűnt, hogy a paraszti környezetből jött költőre emlékezve, minduntalan a városi polgártól, Máraitól idézek. De hát mit csináljak, ha a szellem birodalmában a falusi és a városi polgár elválaszthatatlanul egy, mert egyaránt hisznek a társadalmat szabályozó szokásokban (jogrend), az előbbre jutást szolgáló tudásban (kultúra), és a jogok s kötelességek harmóniájában (erkölcs). Mintha a pátyi találkozóra írta volna a nagy polgáríró: „Megőrizni és tovább építeni a magyar mivoltnak ezt a mintáját a halottak nyomán — az élők dolga.” Hogy a lappangó országból igazi ország legyen! Török Bálint Könyvespolc Kolostori csendélet Cioran szerint minden könyv egy elhalasztott ön- gyilkosság, és minden gondolattal elrohad bennünk valami. Ez a dekadens érzés nekem akkor jut eszembe, ha egyetlen pillantással átlátom a sorokat, „kiszámíthatom” a következőket, előre tudom, mikor, milyen közhelyekkel terhel. Csak azt úja, ami történik, semmi több(l)et. Az „ahogy” már nem fontos egy ilyen műnek. Nem beszél veled, nem szól hozzád egy szót sem, nem az ő kimondásaitól érzed úgy, ez éppen a nyelved hegyén volt. Nincs közietek viszony, csak a mérhető tehetetlenség: nem tudsz a szövegen úgy segíteni, hogy ne vegye észre pontatlanságait, í\z elfekvő írói póz unalmas frázisait, amelytől tényleg úgy érezzük: jobb lett volna inkább az öngyilkosság. Mindez — sajnos — egy verseskötet kapcsán foglalkoztat most, egy 1971-es (miskolci) születésű fiatalember, Üveges Tamás vallomásait olvasgatva. A kiszámíthatósága „dühít” leginkább, az a titoknélküliség, amely feledtetni igyekszik az alkotó személyiségét: ilyen verseskötete minden érző embernek van/lehet. A néhány egyéninek, eredetinek hitt képzet- társítás, amelyben az írói fantázia szerencsésen ötvöződik a tudással, azonnal érvényét veszti, ha az utána következő sorokban ki vészük belőle a költészet, ha erőszakkal kiöli belőlük a lényeget. (Belenézek a szemedbe, / elmerülök a végtelenbe. / Szemed, a tenger / hullámzó tekintetével sodorja /pillangó létemet.) Üveges Tamás idővel talán nem elégszik meg ezzel az egyszerűséggel, ha tollat fog. Biztatni enged, hogy néhol „dolgozik” a versen, érezhető az izzadságszag, amikor gyúrja, alakítja, érleli, érezhető az „Önmagad elől, önmagadba jutva” kanyargós útja. Ha fegyelmezni tudja köny- nyelműségét, nem engedi egy-egy „öröm, hogy rádta- láltam-gondolat” uralkodó kényelmét, kutatni fogja (meglévő!) tehetségének mélyebb konfliktusait, és kötetet legközelebb nem(csak) mindannyiunk érzéseiből, hanem saját tapasztalataiból szervez egységgé, Cioran meg- ér(dem)li, hogy megcáfoljuk. (Üveges Tamás, „Kolostori csendélet (1991— 1993.)”. Intermix Könyvkiadó. Ungvár—Budapest, 1993.) Vass Tibor Műcsarnokfesztivál Műcsarnokfesztivál néven kísérleti színházi és zenei műhelyek találkozójának ad otthont az ismételten régi pompájában tündöklő fővárosi kiállítóhely. A január 20. és február 12. közötti rendezvénysorozaton a hazai együtteseken kívül fellép három olasz, illetve egy-egy belga, francia és szlovén társulat. Ma Weber Kristóf Szép Levegő” című egyfelvonásos „kollázsoperáját” mutatja be a pécsi Harmadik Színház. Az In- termoduláció csoport Madarász Iván „Musica deli’arte” produkcióját szintén az első napon hallhatja a közönség. A Spiritus Noister szombati estjének közreműködői: Ladik Katalin, Szká- rosi Endre, Só'rés Zsolt, Kovács Zsolt, valamint hangszeres szólisták. A fesztiválon fellép még a franciaországi Compagnie Tatjana Schuster kortárs művészeti tánccsoport. PMH-Galéria * PMH-Galéria Szőnyi István: Zebegényi temetés (1928)