Pest Megyi Hírlap, 1995. január (39. évfolyam, 1-26. szám)
1995-01-20 / 17. szám
J PEST MEGYEI HÍRLAP DOKUMENTUM 1995. JANUÁR 20., PÉNTEK 9 Szattyánbdrbe kötött vörös ritkaság Sándor Andrásnak ajánlom 10/10 novernberében ér- Ly^ry keztek a szovjet és magyar mérnökök Dunapentelé- re, és alaposan szemügyre vették akkor 9000 holdas határát. Ebből a magyar állam nemsokára kisajátított 4723 holdat, és kezdetét vette Dunaújváros és a Dunai Vasmű építése. Az első kapavágásra 1950. késő tavaszán került sor. 1950. június 17-én 880-an dolgoztak az építkezésen, egy év múltán pedig a lakosság száma már 9494 volt. Pártunk és kormányunk bölcs vezetése ekkor úgy látta, elérkezett az ideje annak, hogy az ősi település új, a szocialista építésben betöltött szerepének megfelelő nevet kapjon. Köztudott volt ugyanis, hogy a Pente- le név egy Szent Pantaleon tiszteletére szentelt bizánci görög monostorról kapta a nevét. Ezt még Szent István korában, talán 1002-ben alapították, de a török korban elpusztult. Romjait alacsony vízállásnál egészen 1903-ig lehetett látni a Szalki-szi- get északi csúcsánál, akkor azonban szétrobbantották őket. A Sztálinról elnevezett szocialista városok alapításának idején viszont tűrhetetlen dolog lett volna, hogy éppen a magyarországi mű ilyen ósdi és klerikális nevet viseljen, még akkor is, ha Pantaleon nem nyugat-római, hanem bizánci, tehát kissé orosz szent is volt. Van a Dunaújvárosi Múzeum gyűjteményében egy vaskos kötet, amely bizonyára nemzetközi ritkaság, és azoknak az éveknek az egyedülálló emléke, amikor még a szocializmus (vagy a kommunizmus? — ki emlékszik már, hiszen egyik sem épült fel) építésének hároméves terve folyt. Középkori kódexek mintájára készült, de a kapcsokat és a gombokat mívesen zománcozott vörös csillagok díszítik. Kötése finom vörös szattyánbőr (annyira finom, hogy a hatvanas évek közepén csak nehezen tudtam lebeszélni a múzeum két munkatársnőjét arról, hogy a felbecsülhetetlen értékű Sztálin-kötet bőréből cipőt csináltassanak). Ez a vörös kódex több száz, drága krétapapíron előre nyomtatott levelet tartalmaz. Ezekben a város lakói által aláírt levelekben Rákosi Mátyás elvtársat arra kérték az emberek, hogy forduljon nevükben Sztálin elvtárshoz: engedné már meg, hogy 1951. november 7. tiszteletére Dunapentele felvegye az Ő nevét. Azaz Pentelét átkeresztelhessék (tudom, hogy nem ildomos ilyet leírni szocialista várossal kapcsolatban, bár ki tudja, hiszen az MSZP-nek már van keresztény szekciója vagy frakciója, és más szót a magyarban nem találok erre) Sztálinra. A vörös kódexben az aláírók természetesen pontos névvel és munkahellyel szerepeltek. Közülük bizonyára sokan még ma is élnek. Sem őket, sem a már nem élőket nem akarom megbántani. Nem a porig alázott emberek hajdani vergődésében igyekszem vájkálni. Csupán a kikényszerí- tett rövid felajánlásokon, fogadkozásokon, ígéreteken keresztül szeretném felidézni és érzékeltetni a gyorsan felejtőknek a szocialista rendszer embertelenségét, az egyébként jóakaratú, dolgozni akaró és becsületes aláírók abszolút kiszolgáltatottságát, a kommunizmus iránti érzelmek teljes hiányát vagy ürességét, ritkán a nagyon mélyen megbúvó gúnyt és ellenállást. Biztos vagyok abban, hogy néhány buta embertől eltekintve mindezt maguk az aláírók is így látták és így érezték, jóllehet azóta az egészet bizonyára már rég el is feledték. Mint akkoriban mindenütt, akadt persze itt is, hogy valaki — látszólag — túllihegte az ügyet, és nemcsak a vörös kódexben kellett aláírnia, hanem fogadalmát a helyi lapban is megjelentette. T. F. és felesége kérelme (némileg javított helyesírással) a következő: „Kedves elvtársak! Mióta férjemmel itt élünk és építjük az újvárost, esténként amikor férjem hazajött munkahelyéről nagyon sokat beszélgettünk brigádjukról — a Komszomol brigádról. Szinte láttam, hogy nő kezük nyomán az igazgatósági épület, a tüz- oltoszertár és most az öntöde. A beszélgetés a késő éjszakába kinyúlt egyszer amikor már férjem álomra hajtotta fejét halkan szóltam neki: »Te Feri, mit gondolsz ha az öntödét felépititek és az első acélt lecsapolták azon a nagy ünnepen te milyen nevet adnál Dunapentelének és a Vasműnek.« Féljem hirtelen felült az ágyba, napbarnított arcán mosoly futott át: »Te Kató, emlékszel alig pár hete Gajatetőn üdültünk, mit gondolsz kinek köszönhetjük ezt, ki ad nekünk erőt amikor úgy érezzük, hogy elfáradtunk, Sztálin elvtárs, neki és Rákosi elvtársnak köszönhetünk mindent, ezt az új várost is, én, ha rajtam állna, november 7én újváros kerülne a magyar térképre: Sztálinváros. Mit jelent ez nekünk, megtalált boldogságot, új életet. Mondd, te ezt a nevet adnád városunknak.« P ár nap telt már el azóta hogy beszélgettünk erről. Én akkor nem válaszoltam neki, most ceruzát vettem a kezembe és megírom a mi Pártunknak, hogy ezer és ezer Pentelei dolgozo velem együtt kéri hogy mi városunkat és nagy müvünket a mi Sztálin elvtársunkról nevezzék el. Mert Sztálin elvtárs a mi békénk, ami utunk, jövőnk, boldog jövőnk, kislányom napsugaras holnapjának élő biztosítéka. Legyen így, mert milliók szive így akarja hogy az acél ország acél városa: Sztálin város legyen.” Ismertem T. F.-et, feleségével együtt értelmes emberek voltak, magyar helyesírásuk hibátlan ■ volt, így tehát ezt a mások által írott szamárságot nyilván eléjük tették, és azt alá kellett ímiok. Bár a vörös kódexben zömmel csak aláírásukat adták az emberek, szép számmal akadnak felajánlások, fogadkozások és hálál- kodások is. Nézzünk néhány jellemzőt! Voltak, akik nem tudták megtanulni Sztálinnak a magyar hangzástól idegen, mássalhangzó-torlódással kezdődő nevét, és írtak Szatalé és Szatali várost, Szatálin elvtársat, talin-t, szalint, Szálin-t és Száli-t. Továbbá coci- alistát, ciciálist, cocilistát. Akadt, aki annyira megbízott Pártunk és Kormányunk bölcsességében, hogy előre Örömmel vette tudomásul, hogy a város már el is lett Sztálinról nevezve. Mások nem akarták bonyolítani a levelezést, és bízva Rákosiban, a postásban, egyszerűen csak őt éltették: „Éljen soká Rákosi elvtárs!” Vagy suk-süközve: „Büszkék vagyunk, hogy Rákosi elvtárs nevét viselhessük.” A legtöbben éppen azt ajánlották fel többletteljesítményként, ami egyébként is a kötelességük lett volna. Egy gépkocsivezető: vigyázni fogok a dolgozók testi épségére; egy kubikus: minden este rendesen megpucolom a szerszámaimat; egy konyhai mosogatónő fokozatosan tisztábban A kép eredetije a Századok című tudományos folyóiratban jelent meg R. M. hatvanadik születésnapjára. Aláírása: A magyar történészek forró szeretettel köszöntik 60. születésnapján népünk bölcs vezérét és tanítóját, Lenin és Sztálin legjobb magyar tanítványát, Rákosi Mátyást tartja az edényeket, egy másik elmossa a poharakat; a postás gyorsan és pontosan kézbesíti a leveleket, hogy ezzel is elősegítse az elvtársak munkáját. Egy másik postás viszont teljesíthetetlen ígéretet tett, amikor vállalta a táviratok és expressz küldemények gyors és pontos továbbítását, és felajánlásának hét nappal előbbi befejezését. Egy szerelőbrigád kilátásba helyezte, hogy egy emelő tönkrement csavarjait megjavítja (kérem olvasóinkat, írják meg, hogyan lehet tönkrement csavart azonos méretben megjavítani). Egy szülő pedig: ígérem, a gyermekeim pontosan járnak iskolába. A munkahelyi szarkák ellen szólt az, aki százszázalékos éberséget ígért a raktárvezetésben és a dolgozók kiszolgálásában. Vagy, hogy saját szakmámról is megemlékezzek, a kosziderpadlá- si ásatások munkásai azt fogadták meg, hogy megkímélik a sírokat. Más kubikusok kilátásba helyezték, hogy elvégzik a rögök összetörését. Egy bolti pénztáros pedig „spórolni fog a blokkokkal” (manapság is helyeselnénk, ha benne lenne ilyesmi a kormányprogramban). J. R. bolti elárusítónő még kedveske verset is írt: Ezen aláírás kétszeres öröm nekem, Boldog vagyok e drága helyen, Sztálin neve bennem él lelkemben ígérem, hogy én tartom a pultot legszebben. (N. B. a drága hely nem a bolt, mint manapság, hanem a reménybeli Sztálinváros.) A helyi lap szerkesztőségében jobb cikkek híján a sajtóhibák számának a csökkentését vállalták. Akadt egy ravasz valaki, aki felajánlotta, hogy teljesíti a november hetediki felajánlását. Bizonyos szakácsok talán túllőttek a célon, amikor megígérték, hogy az üzemi konyhákon a főzésnél még jobban fognak ügyelni az anyagtakarékosságra, sőt a cukrászipari készítményeket azontúl a legnagyobb takarékossággal készítik majd, hogy „a megtakarított forintokból tovább építhessük (desszert nélküli) szocialista hazánkat”. Jellemzők a rendőrök és ipari őrök ígéretei: „Sokat fogok tanulni, hogy jó rendőr legyek; Hogy mindennapi munkámat jól el tudjam végezni, ahhoz sokat kell tanulnom; Válalom, hogy szigorúan őrködöm, hogy a kapunál senki reakczios egyénekkel ne tárgyaljon, hogy reakczios elemek ne jöhessenek be a dolgozók közé; Válalom hogy minden embert fel fogok jelenteni, aki az álam vagyonát híjába pocsékolja” Voltak, akik az aláírás napján éppen nem voltak benn a munkahelyen, de nevük nem hiányozhatott: „A jelenleg beteg S. E., más hivatalnak kölcsönadott K. L., valamint a hiányzó B. I. szaktársak hasonló szellemben gondolkodnak, tehát hasonló szöveget írtak volna, ha jelen vannak.” Akadtak más akadályozó tényezők is: „x. y. néni írni nem tud, de nagyon boldog.” Vagy: „Nem tudok olvasni, mert fáj a szemem. De kérem a fiatalokat, mondják el, mi történik, hogy én is velük tudjak örülni.” Voltak néhányan, akik talán tényleg örültek: „A régi ideket végigszenvetem most Sztálin elvtársnak köszhetem hogy az una- kám élőt a tanulás útja ál. ...” Vagy: „Sztálin elvtársnak köszönhetem, hogy élek.” Vagy egy félrevezetett unoka: „MERT szeretem Sztálin Bácsit.” Vagy egyszerűen: „teczik.” A kikényszerített aláírásgyűjtésre a demokrácia szabályai szerint mindenki a saját maga lényének megfelelően válaszolt. Akadtak jövőkutató bölcselkedők: kívánom, hogy Sztálin város legyen a neve Pentelének, az ő szellemében haladjunk a szocializmus felé, hogy még sok ilyen várost építsünk fel, mint a Sztálin város. Vagy: Sztálin a csillagok legfényesebb csillaga, Ki legméltóbb ara, hogy új cocialista városunk, Sztálinváros nevét kapja. A logika bajnokai: A dolgozók legnagyobb embere Stalin. A magyar dolgozók legnagyobb műve a vasmű. Ezt a két nagyot szeretnénk egy néven nevezni. Földrajztudósok (versben elbeszélve): a Volgánál Sztálingrád, a Dunánál Sztálinvár, Sztálin elvtárs a béke legfőbb őre, neve legyen a város megvédője. Ömlen- gők: most választottunk. Oly nevet, melyben benne ég az a nagy szeretet és hűség is, mely mint egy korona díszíti városunk: „Sztálin város!” Akadtak, akik dalra fakadtak: Sztálin nevével építem a várost, Ez a név ad erőt további munkámhoz. Mikor majd a város e nevet viseli, ígérem, hogy ez majd munkámat növeli. Kérésem most csak egy Rákosi elvtárshoz, Vigye a levelet Sztálin apánkhoz. Voltak filozófusok: mert vára lesz e város minden olyan elvnek, mely a jót és szépet egybefoglalja a kommunizmus szellemében. Racionalisták: azért, hogy minél gyakrabban halljuk a hős vezérünk nevét. Elégedettek: Szeretettel járulok a nemes gondolathoz; Meg vagyok elégedve; Sztálin elvtársnak köszönhetek mindent, ami jó, ami szép, és úgy gondolom, boldog az a nép, akinek Sztálin elvtársról elnevezett városa lehet. Kis telhetetlenek: Azért kívánom, hogy Sztálin város legyen a neve Pentelének, hogy az 0 szellemében haladjunk a szocializmus felé, hogy még sok ilyen várost építsünk fel, mint a Sztálin város. Fegyelmezettek vagy kis rendetlenek: a szemináriumokon a legnagyobb fegyelemmel fogunk viselkedni. Ártatlan jólelkűek: szeretettel járulok a nemes gondolathoz. Hősiesek: a nagy Sztálin neve acélossá tesz engem nagy békeművünk további építésében (a szerző később párttitkár lett, aligha véletlenül). A népmesékre még emlékezők: minden igyekezetemmel én is részese leszek annak, hogy a dunapentelei kis faluban elültetett fácska a hatalmas „Sztálin” csodavárosban az égig nőjön. Egyszerű becsületes emberek: Vállalom, hogy lendületesen továbbra is hordom a maltert. És aki semmitmondó szöveget akart írni, kis ügyességgel meg is tudta oldani: Nagy emberek nevei nagy tettekre buzdítanak. Vagy: Nem végzed el a kötelességed, ha csak a kötelességed végzed el. A veres kódex számomra arról tanúskodik, hogy a kommunisták és a szocialisták sohasem akartak emberhez méltó életet biztosítani — magukat kivéve — a népnek, és ahelyett maszlaggal etették őket (ami persze fölöttébb könnyű volt a Vörös Hadsereg segítségével). Állítom, hogy nálunk az ilyen veres kódexekkel kezdődött meg az emberi lélek és személyiség megsemmisítése vagy átformálása. Emlékezzünk csak: elvettek földet, boltot, házat, hazát, hogy börtönbe vessenek, vagy beolvasszanak bennünket a világ pro- letáijainak vörös tengerébe. Az aljasságra akkor került fel a korona, amikor a veres kódexben az első elemisták (!) egymondatos felajánlásaiban csak azokat a betűket íratták le a gyerekekkel, amelyeket már ismertek. Talán mondani se kell, hogy a csasztuskaversek nem a lélekből fakadtak: Köszönet és hála tölti el szívemet, Hogy ily nagy kitüntetés ért engemet, Minden erőmből segítem a tervet, November 7-re gyönyörűen díszítem a termet. Makkay János a történettudományok doktora %
