Pest Megyi Hírlap, 1995. január (39. évfolyam, 1-26. szám)
1995-01-14 / 12. szám
8 PEST MEGYEI HÍRLAP VELEMENY 1995. JANUAR 14., SZOMBAT Hamiskártyások Jó nektek Ha valamely iigyes-baj.es dolgom Szegedre szólít, Örömmel megyek. Dolgom végeztével leballagok a régi Tisza-híd mellett a folyópartra, vagy sétálok a szépen kicsinosított belvárosban — a hivatalos út valósággal kirándulássá változik. Egy apróság szokott csak zavarni, mindjárt a városba érkezésemkor. Begördül a vonat a nagyállomásra, s az utasok letódulnak a lépcsőn a villamoshoz, felszállni azonban nem lehet, mert ehhez — a többi nagyvároshoz hasonlóan — előre váltott jegyre van szükség. Beáll hát mindenki a jegypénztár előtt kanyargó hosszú sorba, s egykét villamos félig üresen el is megy, mire a sor végén állók is hozzájutnak az áhított bilétához. Nagy megköny- nyebbülést jelentett hát, amikor egy mozgó jegyárus, egy kedves hölgy is megjelent az állomás előtt, s így szinte pillanatok alatt túl lehettünk az apró kellemetlenségen. Az utóbbi időben újabb meglepetések is érik a nagyobb városokban ügyeiket intéző vidéki utasokat: ha telefonálni akarnak rokonaiknak vagy egy hivatalba, többnyire hiába keresik a készüléken az öt- vagy tízforintos bedobására szolgáló nyílást. Egyre több telefon működik ugyanis érme helyett előre megvásárolható kártyával. Okos újítás, mert azóta a telefonbetyárok hoppon maradnak, nincs miért feltörni a készülékeket. Jó ez mindannyi- uknak, hiszen a kártyás telefonok bevezetése óta szinte nem is látni kifosztott, tönkretett utcai készüléket; ha fülkét látunk, abban működő telefont is találunk. Feltéve, ha van telefonkártyánk. De sokunknak miért lenne, amikor odahaza nincs rá szükség? Venni kell hát a városba érkezve, s ez, fájdalom, újabb keresgélést, újabb sorállást jelent. Hacsak nem találkozunk a városok forgalmasabb pontjain másik mozgóárusokkal, akik szintén időt és idegeskedést spórolnak meg nekünk azzal, hogy „házhoz” hozzák az okos kár- tyácskát. Itt azonban nem árt az óvatosság. A telefonkártya ugyanis abban is különbözik a villamosjegytől, hogy a használat során nem lyukasztással vagy más, köny- nyen észrevehető módon érvénytelenítjük. Telefonáláskor a készülék a kártyába épített apró elektronikus alkatrészen tárolt adatokból kiolvassa és ki is írja, hány időegységet nem használtunk még fel, s menet közben a beszélgetés hosszától függően csökkenti a még megmaradó egységek számát. A lejárt, nullára telefonált kártya azonban szemre semmiben nem különbözik a vadonatújtól. Lelkiismeretlen emberek megtehetik, s ha megtehetik, meg is teszik, hogy ösz- szegyűjtött érvénytelen kártyákat gondosan újracsomagolnak, s ártatlan képpel árulják a tájékozatlan járókelőknek, akik még hálásak is, amiért nem kell postára, trafikba vagy más hivatalos elárusítóhelyre szaladgálniuk. Hálájuk persze dühvé változik, amikor először próbálják használni új kártyájukat. Ha őket be is lehetett csapni, az utcai okos telefonokat nem, mert azok üres kártyával persze nem kapcsolnak. Ha a csaló álkereskedő ravaszabb, olyan kártyákkal üzletel, melyek nem is egészen üresek, s csak néhány sikeres kapcsolás után tűnik fel, hogy a várható harminc-öt- ven alkalom helyett csak néhányszor használhattuk a nem éppen olcsón vett lapocskánkat. Biztosat csak akkor tudhatnánk, ha fizetés előtt az árus bedugná a kártyát egy készülékbe, s kiírva láthatnánk, hogy megvan mind az ötven egység. Erre azonban nyilván nincs lehetőség, így két választásunk marad: kockáztatjuk, hogy a pénzünkért olyan kártyát kapunk, aminek legfeljebb csak a színes mütyüröket gyűjtő gyermekünk vagy unokánk tud örülni, vagy elballagunk egy hivatalos árusítóhelyre. Ha telefonálni, s nem bosszankodni akarunk, csak az utóbbi ajánlható. Krómer István A karácsony és az új esztendő ünnepnapjai arra is jók, hogy régebben látott ismerősökkel is találkozhasson az ember. A kétarcú Nógrádból való barátom köszöntött rám a címben írott két szóval, amit először nem fogtam föl. Természetesen a kétarcúsághoz is tartozik némi magyarázat. Hagyományokhoz hűségesebb nép aligha található a nógrádiaknál. Ennek őszinte kísérője a valláshoz való ragaszkodás, mely mint a hagyomány, a mélységekben gyökerezik. Mindezekhez különös értetlenséggel bámulja akárki, hogy valami megmagyarázhatatlan régi párthűséget is hordoznak, s a kettő merő ellentét. Ha kint forgolódnak a világban, a köznapokon, csak a beszédük íze, színe, dallama a feltűnő, egyébként a gyári munkában, bányában, építkezéseken hamarabb feltalálták magukat, már megyebeliekhez képest, de ha otthon magukra behajtották az ajtót a valamikori nagy családok ősi törvénye szerint teltek körükben az órák. Állott, jó értelemben velük az idő. Ennyit az őszinte becsüléssel leírott kétarcúságról. Nem szeretném kifelejteni a tájat sem, hegyek és alföldek megvi- dámító találkozója a nógrádi táj. — De mitől is olyan jó nekünk? — kérdeztem barátomat kézfogás után. „Sűrűn akad járóm Vácra, de még Pestre is. Mindig veszek'megyei újságot, Pest megyeit. Milyen más hangulata van az ebben írt beszámolóknak. Ebből a ti újságotokból hiányzik a görcs. A többi mind bizonygat. A kormány, az elnök, a miniszterek mellett. Mind belegörcsölnek a nagy akaratukba, a bizonygatásba. És hiába. Á görcs csak ráng, az élet meg mást beszél. Egyik legszomorúbb mindennapú megye a miénk. A sok tengődő ember. A mérhetetlen szerteszét folyó ital. Tudom én, ne állítsunk szentet minden sarokba, hogy még nagyanyáink is megittak egy-egy kis pohárkával. De az csak ünnepnapokon volt! Meg aztán ajtón belül, családban. Ám, hogy egy asszony napsütéses nappal csak úgy beugoijon egy féldecire, ilyen nem volt. A szégyen ölte volna meg a családot. De ez a magunké! Hanem, hogy a mifelénk való nép rögződött bele legjobban a félelembe — ami csak a most lezajlott választásokat illeti —, ezt soha nem gondoltam volna. Persze, lett volna csak nekünk is egy olyan »mond ki, ember, ne pusmogj« újságunk, mint a tietek, itt is másképp mertek volna előrukkolni az emberek. Egyszóval, elég egy, csak egyetlen tiszta beszédű és értelmű újság, és az emberek odafigyelnek. Nézzük a megyei ön- kormányzatot. Figyelem a kisközségek új cipőseit, akik most frissen kerültek be. Nem a szocik, meg a madarasok szállták meg az ereszaljakat, ahol nemcsak beszélnek, de döntenek is. És nem megfér a többi mellett egy ilyen újság is? Papolni kevés a demokráciáról, tenni mindig bajosabb. Én sem a szót szaporítani jöttem, hanem azt a jó kívánságot mondom: minden megyében csak egy más szájú lap szóljon az új esztendőben, s a más szóra sok ember felkapja a fejét.” Azóta többször is eltöprengtem a boldog új esztendő ilyen tartalmú kívánságán. Aztán nem engedtem, hogy a felejtés temesse el a találkozásunkat, mert ez a vallomás is odaillik a lapunk fennmaradásáért megszólaló vélemények sorába. Persze a keserűség is elfogja az embert: hová, milyen pénzeszsákok aljára szorították a sajtó-esélyegyenlőséget? Mert anélkül soha nem teljesedhet ki a demokrácia. Különben őszinte szívvel kívánom: minden megyében teremtődjenek csak egy ilyen szerény kis külsejű, kisalakú, de őszinte igazságot hirdető napilapok. S ebben ketten vagyunk már kedves barátommal. Fábián Gyula EMLÉKEZÉS 140 éve született Alpár Ignác Kun Béláék fogva tartották A városligeti Vajdahunyad-vár (Alpár Ignác rajza) éve, 1855. janu ár 17-én Pesten született a magyar építőmesterek egyik legkiválóbb képviselője, Alpár (Schöckl) Ignác. Édesapja, Schöckl Mátyás — aki Grazból származott — jó nevű asztalos és elsőrendű szakember volt. Ő készítette el a pesti Vigadó épületének összes famunkáit, amellyel a szakmának megkülönböztetett elismerést szerzett. Az elemi iskolát a Kecskeméti utcai „Főtanodá”- ban végezte 1864-ben. Ezután a belvárosi reáliskolába került, ahol 1870-ben fejezte be tanulmányait. A házépítés iránti hajlama korán megnyilatkozott. Apja asztalosműhelyének átépítésénél pusztán kedvtelésből, nagy ambícióval beállt „falazni”, mert „Baumeister” (építőmester) akart lenni. Tizenöt éves korában már leszerződött Halitzky Béla építőmesterhez kőművesinasnak. Mestere hamar felfedezte kiváló tehetségét, és „praktikánsnak” alkalmazta. 1872-ben nagy csapás érte, amikor édesanyját — akit nagyon szeretett — elveszítette. Két évvel később munkahelyét otthagyta, hogy külföldön képezze magát szakmájában. Ehhez Hauszmann Álajos építésztől, a Műegyetem tanárától kapott nagy támogatást, „minden tekintetben teljes megelégedését érdemelte ki, rendkívüli szorgalma, pontos munkája és alapos szakismerete folytán”. 1874 őszén felvételt nyert a berlini Bauakadé- miára. Tanárai és diáktársai nagyon megkedvelték a jóeszű, ragyogó képességgel megáldott Alpárt. Az akadémiát 1877-ben végezte el nagyszerű eredménnyel. Berlinben helyezkedett el, és egy év múlva már egy tervpályázat első díját elnyerte. Németországban hat évet töltött, majd Olaszország következet, ahol nyolc hónapon át tanulmányozta az itáliai építészet remekműveit. Hazakerülve, 1882-ben a budapesti Műegyetemen kapott tanársegédi állást, ahol 1888-ig dolgozott. Alpár álmait és vágyait azonban nem elégítette ki műegyetemi működése. Ezután bontakozott ki igazán az óriási alkotó építőmesteri nagysága, amikor is számos terve valósult meg. Az 1893. év mérföldkövet jelentett az életében, amikor az 1896-ban rendezendő Ezredéves Kiállítás történelmi épületcsoportjára kiírt tervpályázatot tizenegy pályázó közül ő nyerte meg. Alpár tervei szerint, az ideiglenes jelleggel összeállított favázas épületet 1896. május 2-án a Millenniumi Kiállítás megnyitására adták át. Ezért a budapesti Városligetben rendezett nagyszabású kiállításon a legnagyobb sikert ez az építmény — az ún. „történelmi főcsoport” — aratta. Az erdélyi Vajdahu- nyad várának jellegzetes jegyeit is magában hordozó, a magyar építészet jelentős emlékeit megjelenítő, különböző stílusokból összeállított épületegyüttes — amely Alpár Ignác legismertebb munkája — mai formájában 1907-ben készült el. Itt helyezték el a Mezőgazdasági Múzeum nagy értékű gyűjteményeit. A századforduló után Alpár több remekbe szabott középületével gazdagította Magyarországot. Az ismertebbek a következők: Eötvös Kollégium, Tőzsdepalota (ma a Televízió székháza), Osztrák— Magyar Bank (ma Magyar Nemzeti Bank), Anker Biztosító Társaság székháza (Deák tér), Magyar Általános Hitelbank (ma Pénzügyminisztérium), Győri városháza, megyeházák (Kolozsvár, Nyíregyháza, Déva stb). Az első világháború előtti években nem kis szerepet vállalt a fővárosi közéletben mint városi bizottsági tag. Ezért 1919 tavaszán, amikor kommunista terror tombolt, a régi rendszer kiválóságait Kun Béláék túszokként összefog- dosták, Alpár sem maradt ki a sorból. Szerencsére néhány napos fogva tartás után, építészi érdemeire való tekintettel szabadon bocsátották. 1922-től ismét a budapesti Műegyetem tanára lett. Hetvenedik születésnapját barátai és tisztelői a vajdahuny ad vári Mezőgazdasági Múzeumban ünnepelték 1925-ben, ahol a gótikus épületrész falába Alpár domborműmellképét és egy márványtáblát helyeztek el. 1928-ban részt vett a New York-i Kossuth-szo- bor nagy jelentőségű ünnepélyes leleplezésén. Hazafelé jövet több mint egy hetet Párizsban töltött, majd Svájcba utazott, hogy a hosszú út fáradalmait kipihenje. Útközben azonban erősen meghűlt, influenzát kapott, és a zürichi szanatóriumba került, ahol már nem tudtak rajta segíteni, s április 27-én reggel visszaadta nemes lelkét a Teremtőjének. Holttestét hazahozták, és a budapesti Vajdahunyad-vár „Király” szobájában ravatalozták fel. Május 3-án óriási részvét mellett kísérték utolsó útjára a Kerepesi temetőbe. Sipőcz Jenő polgármester gyászbeszédében kiemelte: „Az ő gyönyörű alkotásai, amelyek a főváros utcáit és tereit díszítik, világvárosi színvonalra emelik ezt a szép várost, és ezért a székesfőváros közönsége soha el nem múló hálával tartozik Alpár Ignácnak.” Alpár Ignác, ez a tökéletes építőmester, mindent a nemzeti szemszögön keresztül nézett, és azon keresztül alkotott. Az Építőmesterek Ipar- testülete a temetés után azonnal elhatározta, hogy szobrot emel a nagy magyar építész tiszteletére. A nemes szándékot tett követte, Teles Ede szobrász- művész alkotását — Alpár Ignác szobrát — 1931. október 18-án leplezték le a Mezőgazdasági Múzeum előtt. A késői eklektikus stílus kiváló mesterének tiszteletére az Építőipari Tudományos Egyesület 1958-ban Alpár Ignác-em- lékérmet alapított. Réz Gyula
