Pest Megyi Hírlap, 1995. január (39. évfolyam, 1-26. szám)
1995-01-11 / 9. szám
PEST MEGYEI HÍRLAP TILTAKOZÁSOK 1994. JANUÁR 11., SZERDA 13 Levelek, faxok, táviratok lapunk fennmaradásáért Tiltakozom egész családom nevében a Pest Megyei Hírlap beszüntetése vagy bárminemű korlátozása ellen. Gyakori olvasójuk vagyok még itt is... Legalább kétszer hetenként átutazom Budapesten, és már alig várom minden alkalommal, hogy olvassam nagyszerű lapjukat. Kérem fáradozzanak — miértünk is — továbbra is. Tisztelettel: Madaras Károly Csongrádi Tiltkozom a Pest Megyei Hírlap szüneteltetése és megszüntetési kísérlete miatt. Dr. Kókai Andrásné Nagykáta Tisztelt Szerkesztőség! Tiltakozó táviratomat 1994. december 28-án délelőtt telefonon adtam fel a következő szöveggel: „Tiltakozunk a Pest Megyei Hírlap megszüntetése ellen: Fekecs Imre, Fekecs Imréné, Skommel György, Skommel Györgyné, Solymár, Nagykovácsi u. 4/B.” Az újságban nem jelent meg a nevünk. Ez azért fontos, mert azt bizonyítja, hogy önök nem kapták meg a táviratomat. Fontos lenne tudnom, hogy mégis megérkezett-e a távirat, mert a posta kíméletlenül be fogja hajtani rajtam a telefonon feladott távirat árát, és ezek szerint arra lehet következtetni, hogy a sok tiltakozó távirat egy részét nem juttatták el a szerkesztőségbe, ami viszont önökre nézve hátrányos, és újabb bizonyítéka annak, hogy ott ártanak, ahol tudnak! Jó munkát, erőt, egészséget kívánok, tisztelettel: Skommel György Solymár Rádió és televízió nélkül megvagyok, a Pest Megyei Hírlap nélkül nem. Amennyiben megszűnik, felmondom a hazugságládák előfizetési díját, és másokat is erre biztatok. Kiss István Budapest Változatlanul maradok előfizetőjük, és akár szüneteltetésük, akár megszüntetésük ellen tiltakozom! Tajti Gézáné Budapest Tiltakozom a Pest Megyei Hírlap megjelenésének szüneteltetése ellen. A magyai népnek elege van a családokat szétziláló, anyagilag és egészségileg tönkretevő kormányzásból. Segítségükre vagyunk mindenkor. Lapjukat várjuk. Kajtár János Budaörs Tisztelt Főszerkesztő Úr! Ha humorizálni akarnék, azt mondanám, azért kedvelem a Pest Megyei Hírlapot,^ mert majd’ minden cikkét akár én is írhattam volna. Ügy aggódtam megmaradásukért, mintha közvetlenül fenyegetett volna az utcára kerülés veszélye. Szerencsére úgy látom, olvasnivalóm továbbra is lesz. Örömömre szolgál többek közt az is, amikor lapunkban hazánk bármely pontjáról olyan tudósítást közölnek, amely gazdagodásunkat jeleni, mint például a január 5-i számban a Naszály tej Kft. új termékéről szóló képes tájékoztató. Ez esetben az örömöm rögtön el is szállt. Én ugyanis ebből a termékből, a „Magic Milk'’-ről van szó, akkor sem vásárolok, ha minden doboz tejhez egy aranyforintot mellékelnek. Hogy meddig szól ez az önmegtartóztatás? Amíg egy tisztességes magyar nevet nem adnak a „tetszetős” kiszerelésben lévő terméknek. Lőrincz István Budapest HISTÓRIA Értekezés a régi magyarok vallásáról (V.) Vérrel kevert bor, agyagedényben így a roueni zsinatról Regi- no munkájában a De discipline Eclessiae (Az egyházi fegyelemről) című műben ekképpen olvashatunk: „Ha valaki fáknál, vagy forrásoknál vagy köveknél, miként az oltárnál, áldozatot mutatna be...”. Ide tartozik Nagy Károly első ca- pitularéjának a 4L fejezete, nem tudni, melyik évből, amelyet Petrus Georgisch közöl Corpus iuris Germanici antiqui (Az ógermán jog gyűjteménye) című művében: „Azok az áldozatok, amelyeket az ostobák fáknál vagy szikláknál vagy forrásoknál mutatnak be, bárhol bukkannak rájuk, 'szűnjenek meg, és töröltessenek el.” Ezekkel pontosan megegyező tilalmak találhatók Nagy Károly 789-i aacheni capitula- réjában, amelyet Georgisch fent említett művében idéz, továbbá Nagy Károly és Jámbor Lajos capi- tularéjában. Továbbá, azt mondják Nagy Károlynak határozatai a szász vidékről: „Hogyan kell büntetni azokat, akik forrásoknál, fáknál vagy berkekben áldozatot mutatnak be; ha valaki forrásoknál vagy fáknál, vagy berkekben áldozatot mutat be, vagy bármit pogány módra áldoz” stb. Egyébként a forrásoknál, fáknál és köveknél való ilyenfajta áldozás egykor Európa csaknem minden népénél szokásban volt, ezt bővebben és részletesebben a dicső Johann Georg Keysler igazolta az Antiquitates Septentriana- les Celticae című munkájában. így tehát ez a babona nem volt sajátos és különleges a keresztény hitre még nem tért magyaroknál, amint azt, úgy látszik, a tudós Pray vélte. Az igen tudós férfiúnak ezt a kis tévedését a kiváló Kollár Ádám Ferenc fedezte fel és -— ahogyan illett — a legnagyobb udvariassággal, szerényen szóvá tette Az apostoli magyar királyok törvényhozó hatalmának eredeteiről című könyvecskéjében. Ez a kiváló férfiú, miután Baluzius ide vonatkozó hasznos megjegyzéseit idézte és a maga javára fordította, végezetül hozzáfűzi: „Ezekből bárki könnyen megértheti, hogy azok a babonák sem nem hun, sem nem magyar sajátosságok, hanem ez idő tájt csaknem minden szomszéd népnél ismeretesek voltak, és az a bizonyos törvényünk, miként majdnem az összes többi is, egyetemes és tartományi zsinatok, továbbá frank capitularék határozataiból való átvételek. A büntetést illetően pedig, amelyről a tudós férfiú (Pray) azt írja, hogy Szent László király a püspökök hatáskörében hagyta, úgy tűnik nekem, hogy ebben Péterffy Károlyt és Inchof- fer Menyhértet, tudós rendtársait követte, akik Zsám- boki János hibás példányától félrevezetve, a szent király által megszabott büntetést elszenvedték. Szent László ugyanis világosan megmondta: „Bűnükért egy ökörrel fizessenek” (Reatum suum bove luant). Tehát nem bene luant, ahogy ők kiadták. Sőt, In- choffer még a magyarázga- tástól sem riad vissza: „Ezekre semmiféle meghatározott büntetést nem szabtak ki, csupán tetszőlegeset”: noha a bove luant-ot, az összes nyomtatott kiadás elismeri, szintúgy — legvilágosabb betűkkel írva — a pergamen Codex Caesareus is ezt őrizte meg. Nem szeretném, ha azt vélné valaki, hogy ok nélkül beszélek, ugyanis míg azok az egyházi törvények, amelyekről az imént dicsérően szóltam, a pogánysággal vádol'akat kiközösítéssel sújtják, a mi királyunk ezt az egyházi büntetést világira változtatta, s ebből mindenki beláthatja, hogy királyaink ezeket az egyházi törvényeket a népgyűléseken alaposan megvizsgálták, és nem emelkedtek előbb a magyar törvény rangjára, míg- csak világi büntetéssel nem tetézték.” Eddig és így érvel Kollár. Úgy vélem, nem térek el előadásom tárgyától, ha most a régi magyarok eskümódjáról is szót ejtek. A régi pogány vallást követő magyarok, amikor esküt kívántak tenni, megsebzett testükből a vért egy közös edénybe csurgatták, és azt tartották, hogy ez a szertartás mindennél szorosabb köteléket teremt közöttük. Anonymus 5. fejezete alapján következtethetünk erre: „A fent megnevezett férfiak ekkor pogány szokás szerint vérüket közös edénybe csorgatva, felesküdtek Álmos vezérre.” És a 6. fejezetben: „Az eskü negyedik pontja így szólt: Ha valaki utódaik közül hűtlen lenne a vezér személyéhez, és viszályt szítana a vezér és rokonai között, annak vére ontassék, mint ahogy azok vére ontatott, akik hűségesküt tettek Álmos vezérnek.” Nagyon valószínű, hogy ez az ősi, ünnepélyes eskütétel elődeink szkítiai szertartásából maradt fenn. Ugyanis Pom- ponius Méla az európai Szkítia egyes népeinek szokásairól írva, ezt mondja II. könyvének első fejezetében: „Szövetségeiket nem éppen vér nélkül kötötték: azok, akik békét kívántak kötni egymással, megsebesítették magukat, kifolyó vérüket összekeverték és ittak belőle. Ezt tartották az eskü megtartása legbiztosabb módjának.” Már Hérodotosz, a történetírás atyja is ezt írta a szkítákról ÍV. könyvében: „A szkíták, amikor szövetséget kötnek, agyagedénybe bort töltenek és hozzávegyítik a saját vérüket is, oly módon, hogy testüket késsel vagy karddal egy kissé megsebesítik. Ezután belemártják az edénybe szablyáiukat, nyilaikat, bárdjukat, kardjukat. Miután ezt megtették, bőbeszédűen esküdöznek; majd kiisszák a bort, de nemcsak a szövetségre lépők, hanem kíséretük tagjai is, akik pedig igen nagy méltóságúak.” Lukianosz a Toxariszban is így beszélteti a szkíta Toxariszt: „Attól az időtől kezdve, hogy ujjunk vérét kehelybe csepegtettük, kardunk hegyét belemártottuk, és közösen kiittuk — immár semmi sem választhat el minket egymástól.” És Solinus könyvének XX. fejezetében így ír a szkítákról: „Úgy kötnek szövetséget, hogy kölcsönösen isznak egymás véréből. Ez a szokás nemcsak náluk, hanem a mé- deknél is megfigyelhető.” Ezt a vérszerződési rítust alkalmazták a magyarok is, amikor békét vagy egyéb megállapodásokat kötöttek. Mivel pedig azok semmiféle teremtett dolgot Istennek kijáró tiszteletben nem részesítettek, miként fentebb már láttuk, tehát azt kell feltennünk, hogy esküt senki másnak, csakis a Legfőbb Istennek tettek. Őt hívták tanúnak esküjükhöz, ígéreteikhez, megtorlónak hitszegéseikhez. Látszólag mást állít a boicus püspökök levele, amelyet IX. János római pápához intéztek, ahol is ez áll: „Amit bennünk a fent említett szlávok kifogásolnak, az az, hogy a magyarokkal együtt megsértettük a katolikus hitet, és kutyára, farkasra és más szörnyűséges pogány dolgokra esküdve kötöttünk békét.” Ezekből a szavakból mindenképpen az tűnik ki, hogy a magyarok, amikor szerződést kívántak kötni, kutyára, farkasra és más, hasonló természetű dolgokra szoktak esküdni. Még sincs semmi veszve! Ugyanis, hogy milyen értelembén szerepel a magyarok szerződéskötésében a kutya vagy a farkas, az világosan kitűnik abból az ünnepélyes szertartásból, amellyel az ugyancsak szkítiai kun nép fegyverszövetséget kötött Andronikosz görög császárral. Beszámol erről Joinville Histoire de saint Louis (Szent Lajos király élete) című munkájában: „A kunok vízzel hígított bort öntöttek egy nagy ezüstedénybe, sebet ejtve magukon, saját vérüket hozzávegyítették; ugyanezt tette az egyesség érdekében a görög császár is, udvarának előkelőivel együtt, majd mindkét fél kölcsönösen ivott a vérből, és a kunok megesküdtek, hogy ezentúl a görögökkel vér- testvérségben élnek. Hozzáteszi még Joinville, hogy ezenkívül még egy kutyát is vezettek a kunok a békét kötő felek hadai közé, karddal leszúrták és apróra felkoncolták a barbárok fogadkozásai közepette, hogy így pusztuljanak azok, akik az imént megkötött szerződést megszegik.” No de — kérdezem —, annyit jelent ez, mint „kutyára esküdni?” Úgy vélem, aligha állíthatja ezt valaki, ha kellőképpen ismeri e szó értelmét... (Vége) Cornides Dániel Fegyver raktár Vácott Zambelly Lajos a szabadságharc kevésbé ismert tisztjei közé tartozik. 1815-ben született, hivatásos tiszt, 1844-től százados volt. 1848-ban honvéd lett, ezredesi rangot ért el, egy dandárt vezetett. Világosnál esett fogságba. A hadbíróság nyolcévi fogságra ítélte, melyből 1851-ben kegyelemmel szabadult. Vácott telepedett le, ahol egy szállítmányozási vállalat tulajdonosa lett. Zámbcllyt a városban többször is felkeresték osztrákellenes szer- vezkedők, 1863-ban végül szerepet vállalt az Al- tnássy—Nedeczky-féle mozgalomban. Ezt a szervezkedést Asbóth Lajos, az árulóvá vált honvéd ezredes közreműködésével a hatóságok 1864-ben felszámolták. Az ország három városában bukkantak fegyverraktárra: Nagykanizsán, Esztergomban, valamint Zambelly Lajos váci lakásán. Több láda fegyver és szurony került a zsandárok kezébe. Zambelly megpróbálta a lehetetlent: tagadta, hogy a ládák tartalmáról tudomása lett volna. Védekezését nem fogadták el, annál kevésbé lehetett meggyőző érvelése, mert bebizonyosodott kapcsolata a szervezkedés több tagjával. Zambelly Lajost először tíz, majd másodfokon tizennégy évi fegyházra ítélték. Barátja, a szintén a városban élő Degré Lajos jegyezte fel 1867 utáni sorsáról: „Ezzel a derék katonával az élet valóságos gúnyt űz. (...) harcolt a szabadságért, kétszer Ion elítélve, és tűrt várfogságot, mert eszménye volt a szabadság, és lett belőle fegyházigazgató.” Pogány György
