Pest Megyei Hírlap, 1994. december (38. évfolyam, 282-307. szám)
1994-12-07 / 287. szám
PEST MEGYEI HÍRLAP KÜLFÖLD 1994. DECEMBER 7., SZERDA Oroszország nem szomszédunk Tegnap lezárult a Budapest életét alaposan felforgató nagy találkozó. Az ülések, a két- és többoldalú előre megállapított és rögtönzött megbeszélések összegező értékelése még túl korai feladat lenne. Ezúttal csak az orosz elnök, Borisz Jelcin budapesti megnyilatkozásairól szeretnék kifejteni néhány gondolatot. Történetesen arról kívánok szólni, hogy az egykori nagyhatalom sértődött vezetőjének szerepében tetszelgő Jelcin — s vele együtt a csúcs többi résztvevője is — milyen erkölcsi mértékkel méri a kisebbségi sorsot, illetve mennyire ismeri Európa legújabb földrajzát. Ezen utóbbi tudományban elárult hiányosságai terén Jelcin kezére játszottak azok a politikusok is, akik furcsa módon nem mertek, vagy nem akartak felállni és fennhangon a világ és az orosz elnök tudomására hozni: a „Nagy Szovjetunió” felbomlása óta Oroszország nem határos az észak-atlanti szövetségbe bekéredzkedő közép-kelet-európai államokkal. A budapesti csúcson a sértődött orosz elnök kijelentette, hogy hazája nem nézné jó szemmel, ha „a NATO felelősséghatárait kiterjesztenék Oroszország határáig...” Ismétlem: a Szovjetunió széthullása óta új térképeket kellett nyomtatni a világon, hiszen régi-új nemzetállamok jelentették be a politikai és geográfiai függetlenségüket. Márpedig, ha ránézünk ezekre a még szinte nyomdaszagú térképekre, láthatjuk, hogy Jelcin Oroszországa és a NATO-ba felvételt kérő országok (Lengyelország, Csehország, Szlovákia, Magyarország és Románia) között óriási kiterjedésű államok terülnek el: Fehéroroszország és Ukrajna, melyek együttes területe közel kilencszer akkora, mint Magyarországé. Jelcin érvelésének hallatán mindjárt két lehetőségre is gondoltam. Az orosz elnök esetleg nem ismeri a földrajzot, vagy pedig nem hajlandó tudomásul venni a szojvet birodalom felbomlása nyomán kialakult új, független államok létét. Más szóval: Moszkva a FÁK laza és kétes kötelékénél továbbra is erősebb szálakkal kíván kötődni Minszkhez és Kijevhez. De tételezzük fel: az orosz elnök nagyon is tisztában van Fehéroroszország és Ukrajna önálló állami létének a tényével, és Borisz Nyikoláj csak a csúcstalálkozó többi részt vevő előkelőségéről tételezte föl, hogy híján van a földrajzi ismereteknek. A mostani csúcstalálkozó után úgy látszik, hogy nem egészen alaptalanul. Az EBEE-csúcson több felszólaló is foglalkozott az egyes európai országokban élő kisebbségek helyzetével. Jelcin elnök e téren is meglepő példával lepte meg (?) a részt vevő politikusokat. A kisebbségek helyzetéről szólva a nemzeti függetlenségüket nemrég visszanyert balti államokban, elsősorban az Észtországban élő — pontosabban maradt — orosz etnikum sanyarú sorsát panaszolta föl. Azokról az oroszokról példálózott, akiket a XX. században a szovjet vezetés egyértelmű russzifikálási szándékkal ráültetett az észtek, a lettek és a litvánok nyakára. Most, amikor a történelem kedvező széljárásának köszönhetően ezek a kis népek ismét visszanyerték a szabadságukat, meg merik követelni az őket eddig elnyomó orosz népesség tagjaitól, hogy beszéljenek észtül, lettül vagy litvánul. A kisebbségi sorsról szólva Jelcin elnök sokkal jobb példákat is fölhozhatott volna a nagyrabecsült hallgatóságának. így például az erdélyi magyarság sorsát, akiknek megalázására éppen mostanában hoznak újabb törvényeket Bukarest urai. Az erdélyi példa sokkal találóbb és erkölcsösebb lett volna Jelcin részéről — meg mások részéről is —, hiszen ott egy őslakos népréteget románosít el durva eszközökkel egy kívülről jött, idegen hatalom. De példálózhatott volna Jelcin az Európához tartozó Törökországban élő kurdok elnyomásával, vagy a mindenkori orosz és szovjet imperializmus által támogatott szerb nacionalizmus boszniai népirtó politikájával. Tegnap véget ért tehát a nagy találkozó, amelyen Borisz Jelcin orosz elnök és a többi vezető európai politikus beszédében elhangzott érvek, pél- dálózások sokakat meggyőzhettek: a kis népeknek igen figyelmes és óvatos bel- és külpolitikát kell folytatniuk, mert végveszélybe kerülésük esetén a világ hatalmasaira nem nagyon számíthatnak. Hering József Választhat a boszniai szerb katona „Hazaszeretet” vagy golyó A boszniai frontoktól távol élők nagy része meg van győződve arról, hogy az első tűzvonalban levő harcosok egytől egyig önkéntesen, duzzadó hazaszeretettel és öntudattal vették kézbe a fegyvert. Erről azonban szó sincs. Legalábbis a belgrádi Borba tanúsága szerint. Az egyetlen szerbiai ellenzéki napilap riportere nemrégen a hírhedt Páléban járt, ahol nemcsak a hivatalos szervek véleményére volt kíváncsi, hanem megszólaltatta az éppen útjába kerülőket is. Az egyik egyénruhás elmondta, hogy nem volt választása, vagy felölti magára az angyalbőrt és kiáll az ellenség oldaláról érkező golyók elé, vagy megnézheti magát! A saját feletteseitől kap golyót! De hát — szerinte — ez így van rendjén, hiszen a katonaságnál fegyelmet kell tartani. A másik interjúalany, történetesen egy tábornok, leplezetlen gyűlölettel beszélt Szerbiáról és a szerb vezetésről. Elmondta, hogy utoljára szeptemberben kaptak pénzt a belgrádi pénznyomdából és a tiszten- kénti 200 dinárhoz (körülbelül 14 ezer forint) egy üzenetet is csatoltak a Kis-Jugoszlávia fővárosában: ennyi van, többet nem adhatunk, találjátok fel magatokat. A katonai középszintű vezetés — ezt is a tábornok állította — ugyancsak megritkult. A tiszteknek mintegy 46 százaléka otthagyott csa- pot-papot, és a korábban Szerbiába menekített családja után osont. Emberileg kétségkívül igazuk van, hiszen a boszniai szerbek legfelsőbb hadvezetése bármikor hadiállapotot hirdethet az úgynevezett Szerb Köztársaság egész területén vagy egyes részein, és akkor még szabadságra sem mehet a katona, mert nincs aki a helyére álljon! Az engedély nélküli eltávozás pedig kivétel nélkül halálos ítéletet von maga után. (b. m.) VÉLEMÉNY Kis magyar etimológia — amerikaiaknak Jó két éve Arkansas államban jártam, fűmet csináltunk „Clinton-or- szág belülről” címmel. A napokban felhívott egy ottani fiatalember. Tágra nyílt szemű, érdeklődő, kíváncsi és naiv amerikai. — Ugye most örültök annak, hogy liberális kormányotok van? — kérdezte. — Végre megszabadultatok a nacionalistáktól. Csodálkozott, amikor nem lelkesedtem. Szinte udvariatlanságnak éreztem, hogy most meg kell magyaráznom, mennyire rosszul fordították le neki.a magyar címszavakat. De azért hozzáfogtunk. — Ugye tudod, mit jelent a „ liberális ” szó Amerikában? — kérdeztem. — Olyan valakit, aki híve a szabadságnak, aki toleráns, jól tűri a másságot, nem őriz előjogokat, nem gyűlölködik. Nos, a magyar „liberális”: az álliberális. Mert gyűlölködik, kiszorít, intoleráns, bosszút liheg akkor is, ha nincs miért bosszút állnia, kirekeszt, kitagad, „kiüldöz a világból”. Ezt így mondta nekem egy kolléga, bizonyos Ke- reszty. És gyűlölködik. Hallgasd meg, mit írt Bolgár György volt New York-i magyar tudósító a Népszabadságban: „Gyűlölök, tehát vagyok. Gyűlölök, tehát én vagyok, ők viszont nem én... Gyűlölök, tehát mindent és mindenkit magamhoz mérek, vagyis lealacsonyítok. Gyűlölök, tehát csakis én vagyok az igazi.” — Fantastic! Nálunk Arkansasban az ilyet fasisztának hívnák! — kiáltott fel ifjú vendégem. — Rendben van, akkor egyvalamit máris tisztáztunk: nálunk nem liberálisok, hanem... ki ne mondd, kik vannak hatalmon, persze a kommunisták mellett. Ők a kisebbek, de azért ők diktálnak. — Hogy lehet az? Hát nem ők nyerték meg a választást? — Nem, ők kevesebb szavazatot kaptak, mint 1990-ben, és csak négy egyéni körzetben nyertek. A többi, az országosan összesöpört töredékszavazatát. Ezen még egy darabig elszórakoztunk, mert el kellett magyaráznom a mi zseniális választójogi rendszerünket. El se akarta hinni, hogy a mai ellenzékiek (a Fidesztől Csurkáig) összesen 37 százalékot kaptak, a szocialisták meg 33-mat, és mégis ezek kapták meg a mandátumok 54 százalékát. Aztán rátértünk a nemzetiekre (angolul: nationalists). — De azzal ugye egyetértesz, hogy a legfőbb veszéllyel éppen a nemzetiek fenyegetik az országot, mert ők azt akarják, ami Boszniában van? — kérdezte, kissé bátortalanabbul, mint félórával korábban. Válasz helyett ügyetlenül rajzoltam neki egy térképet. Az Egyesült Államok térképét. Feszülten figyelt. A közepébe belerajzoltam egy sokkal kisebb, vese alakú idomot. A terület egyharmadát. Ráírtam: Rump USA. Csonka USA. Még feszültebben figyelt. — Képzeld el, hogy 1918-ban Amerika elveszítette volna a háborút. A győztesek elvették volna területének kétharmadát, a lakosság több mint felét. Japán kapta volna Washington, Oregon, Kalifornia, Nevada államokat. Északon Kanada bekebelezte volna Montanát, a két Dakotát, Minnesotát... Szépen végigrajzoltam az amerikai Trianont. — És azóta a mexikóiak, akik megkapták volna Floridát, Ar- kansast, Alabamát, Louisianát meg Texast, szüntelenül sanyargatnák a jenki népet. Csak spanyol iskola, négy évig teljes jog- fosztottság, azóta is lassú beolvasztás, miegymás. Se himnusz, se zászló. Szerinted mit tenne a megmaradt Amerika lakossága? — Ez nem is lehet kérdéses. Harcolna az elrabolt államok visszaszerzéséért. Foggal-körömmel, amíg nem sikerül. Az utolsó vacak poros texasi kisvárosig. Erre elmagyaráztam neki, hogy Magyarországgal éppen ilyesmi történik már jó hetven éve, de mi nem is harcolunk a területek visszaszerzéséért, ó nem, mi csak az ott élő magyarok emberi jogaiért küzdünk, mégpedig udvariasan, törvényes eszközökkel, és mindig nekünk kell szabadkoznunk, nem az elnyomóknak. Fiatal barátom feltett vagy ötven kérdést. Végül megtudhatta, milyenek a magyar nemzetiek. Mennyire vagyunk mi szélsőségesek és veszélyesek, ahogyan ő olvasta valamelyik amerikai lapban. És rájött a lényegre: — De hát... ha mindez igaz... — Szentigaz. — Akkor mi félre vagyunk vezetve! Ami itt liberális, az nem liberális, ami nacionalista, az nem is nacionalista... — És akit antiszemitának szoktak nevezni, az rendszerint nem antiszemita -— dobtam be egy újabb labdát. — Szerinted Amerikában antiszemitának neveznék azt az újságírót, aki leírná, hogy „a Wall Streeten, a tőzsdén, a tévében és a sajtóban meg New York üzleti életében a zsidóság szépen, számarányán felül van képviselve”?-— Nem, ezt zsidóbarátnak neveznék, mert dicsérőleg szól egy etnikum sikereiről. Különben is: csak tényt állapít meg. — Nos, ha Budapesten valaki ilyesmit leír, az antiszemita lesz azonnyomban, bizonyos lapokban, tévében, rádióban. Még a holocaustot is a nyakába vanják. Menthetett az akárhány zsidó embert negyvennégyben! Szünet. Elképedés. — Mondok neked még valamit a szavak értelméről. Ha nálatok Arkansasban a tömeg kifütyül egy politikust, mondjuk, az elnököt, az mit fog csinálni? — Hogyhogy mit? Örül annak, hogy jó keményen megfelelhet nekik. Sőt: gúnyolódhat egy kicsit. Jól beleszól a mikrofonokba, túlkiabálja a heccelőket. Aztán mindenki megiszik egy korsó sört. — Nálunk ezt úgy nevezik, hogy „megakadályozták a szónokot beszédének elmondásában”. — Ezt hogy kell érteni? Felmásznak az emelvényre és fizikailag befogják a száját? — Nem, csak odalent kiabálnak, fütyülnek, meg azt mondják, hogy „mondjon le”, „le vele!” és hasonlók. — Ezt nem mondhatod komolyan. A szónok ilyenkor megfutamodik? — Nem mindenki, csak a köztársaság elnöke. — És miért nem váltjátok le, ha ilyen pipogya? Az ilyen nem alkalmas politikai pályára. — Bocsáss meg — szóltam ijedten. — Ezt nem én mondtam, ezt te mondtad. Amerikai barátom teljesen elvesztette tájékozódó képességét. — Tudod, nálunk piszkos dolog a politika — nyögte ki végül. — Ezért nem boldogulhat az, akinek nincs erős torka, akinek nincs elefántbőr a képén. Úgy látszik, nálatok sokkal tisztább a politikai élet. Itt akit kifütyülnek, fogja magát és eloldalog. És túléli a politikában. Amerikában ez nem fordulhat elő. It can’t happen there. Még sokáig etimologizáltunk, s vendégem eljutott a következő kérdésig: — Mondd, az amerikai külügyminisztériumnak nincs magyar tolmácsa, hogy mindezeket a kifezezéseket helyesen fordítsa le? Erre már nem tudtam válaszolni.