Pest Megyei Hírlap, 1994. december (38. évfolyam, 282-307. szám)
1994-12-05 / 285. szám
8 PEST MEGYEI HÍRLAP MŰVÉSZÉT 1994. DECEMBER 5., HÉTFŐ Üzenetek Olasz Ferenc optikáján át Nem sikerült megkapnom a címét. Pedig be’ írtam volna neki. Olasz Ferencnek hívják, s olyan tiszta lélek, amilyen ebben az akkumulátorsav marta korban már csak véletlenül s elvétve található. Ennek a tiszta léleknek csak lenyomatait ismerem, mert kitüntetett velük. Sem arcát nem láttam még soha, sem szót nem váltottam vele. S mégis ismerem; keze munkájából s néhány leírt szavából, kézírással, s azok sem az ő szavai, hanem üzenetei valakinek, ki üzenhet emberek által, amint növények vagy állatok által is, csillagos ég útján kozmikusán, vagy akár kőzetek és kristályok mikroszerkezetében. Szeret fényképezni, akárcsak magam. Megörökíteni a pillanatot, s még inkább azt, ami a tárgyak külső képe mögött van. Két dokumentumsorozatot küldött nékem az emberről: úgy, ahogyan az ember a maga alkotásaiban megnyilvánul. Névtelen művészek alkotásai ezek, művészeké, akiknek művei azért minden egyéb műnél összehasonlíthatatlanul hitelesebbek, mert az embernek mint individuumnak, és az embernek mint közösségnek az alkotásai. Olasz Ferenc munkája Bartókéhoz és Kodályéhoz hasonló. Ők az embernek megmaradt ember zenei kifejezését gyűjtötték össze és sugározták be a maguk művészetével, Olasz Ferenc az embernek látó szem s anyagalakító kéz által való önkifejezéseit. „Dicsértessék” címet adott annak a kötetnek, amely az 1970 és 1980 között a feldarabolt honban még fellelhető bádog- korpuszos feszületeket mutatja be. A Krisztus-arcokat, azonmód, ahogyan az embernek változatos és mégis egyetlen lélekarccá kiteljesedő önarcképeiként nézték a földi tereket dűlőutak mentén, mezőkön, árokparton és templomkertekben. Adhatta volna ezt a címet: „Ecce Homo”, íme, az Ember. „Székely kapuk” a címe a másik kötetnek: annak a jelképrendszernek a bemutatása, amely az emberarc mögött a mélyben él, s azt az emberarcot alakítja. Hány húrt tudott megérinteni a kézzel írott ajánlásban bibliai igéket küldő fényképész egy lélekben, ki szinte restell- kedik, s csak dadogni tud? A pléh-Krisztusra emlékezik a Mátyás tér sarkán Budapesten, hol a róla elnevezett kocsma nyílt. S felcsattan hirtelen a géppisztolysorozat: mikor 1957 februárjában vitték bilincsben, ott a fűzfő—kenesei útkanyar- ban, ahol a duhaj Kádárporoszlók ittasan lőtték szitává a kicsiny temető rétién mesterek nem láthattak: a Jézus-fényképet, a feltámadás pillanatában, mely negatívban készült a leplen. S hány Jézus-arc él a nem írástudó, nem szadduceus, pléh-Krisztusát, a korpuszt, melynek vasszögekkel frissen veretett mását a könyvben a szentmártonkátai Krisznem farizeus, nem szofista és nem szcientista népben? Miféle lélektükör- kórus ez, mely a maga sokszólamúságában teszi nyomataként, akik láthatóan sokat tudnak a szenvedésről. Torinói lepel csak egy van, de útszéli bádog megszámlálhatatlan. A sziráki arcon nyitva a két szem, két megdöbbentő kék szem, mely a pokolraszállás pillanatát örökíti meg, s egyszerre megjelenik a dacos, legyőzhetetlen Herkules a kereszten, ahogyan a herédi művész látta; Tarnamérán a kerek fejű, enyhén csodálkozó, de mindjárt elpusztíthatatlan humort is felvillantó Jézus, inkább ugor, mintsem sémita. Az Antikrisztus összetörette és szétszóratta ezeket az arcokat. Olasz Ferenc, belső parancsra, utolsó percben még megörökítette, s könyvben úgy adta ki, hogy akár rekonstruálhatók. Ez hát a szellem ereje: a tiszta Jétus-arcban látni viszont. S ez a szentmártonkátai bádogarc, akárcsak a nagylámi, azt az arcot tükrözi, amelyet az ismezus-arc — immár nem bádogon — egy világot fog betölteni, amikor az intellektuális veszettség vírusa, a televíziós szenny és veszélyes hulladék már nem lesz sehol. Csakhogy ezek a napok még a nagy Hitető, a világtörténelmi szélhámos, az apokaliptikus fenevad napjai. Most készül beszennyezni a Jézus-arcot, melyre ez a nép évszázadokig úgy tekintett, mint saját arcára. Ostobák: azt a népet akarják az emberi egyéniség tiszteletére kioktatni, amely létrehozta a székely kapukat: az „az én házam az én váram” fába faragott méltóságtudatát. A székely kapu az egyéniség, s egyszersmind a család szimbóluma. Az arányos, esztétikus és sokatmondó építmény, mely a személyiség és a család mikrovilágát ösz- szeköti a világgal, melynek része. A „szőgyö- rölt” vagy domborműves székely kapu a napkerékkel, az életfával, az indadísszel, a zsindelyes kontyfával, a gazda nevével, ki „állíttatá” az ő hites társáéval, ki nem gazdáné, hanem saját személyes és egyéni neve van, a kocsibejáró félmagasságban kezdődő kerítéskiképzésével („hogy aki küjjeb van, lássa az élet- jit”), a galambbúggal, hogy az emberi hajlék határán lakást találjanak Isten más teremtményei is — szimbólum. Az emberi minőség szimbóluma. Mert minden székely kaput Isten segedelmével ál- lítának, félmúltban, s a nyelv szépségében a természeti környezetben álló feszületek fenségesen szenvedő Krisztus-arcainak istenembersége tükröződik. S végezetül, szív mélyéből felbuzgó köszönetül, álljon itt a megajándékozott önelkötelezésé- nek bizonyságául a művész két ajánló igéje, a Példabeszédek és a Zsoltárok könyvéből: „Az igazak ösvénye pedig olyan, mint a hajnal világossága, mely minél tovább halad, annál világosabb lesz a teljes délig-” „A Te igazságod igazság örökké, és a Te törvényed igaz. És az igazságnak beszédét ne vedd el soha az én számtól, mert várom a Te ítéleteidet.” Igen. Emberé a hűség s a szolgálat, mindhalálig. Ami pedig a dicsőséget illeti, az egyedül Istené. Sándor András láthatóvá az Embernek Fiát? S íme, az Embernek Fia ezúttal nem az felhőiben jön el, hanem olyan emberi lelkek le
