Pest Megyei Hírlap, 1994. december (38. évfolyam, 282-307. szám)
1994-12-30 / 306. szám
1 PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1994. DECEMBER 30., PÉNTEK 13 Temetési maffia? A történet ott kezdődik, hogy valaki haldoklik egy kórházban. A hosszan tartó szenvedés láttán összetört családtagok már elkészültek a végzetes hírre, mégis rendkívüli súllyal hat majd a kórház távirata. Előtte azonban már megtörténnek a sajátos érdekláncolat sajátos műveletei. A főorvos megállapítja, hogy a betegnek néhány órája, legfeljebb egy-két napja lehet hátra. Az ápoló hamar hozzájut a haldokló személyi igazolványához, melyből a legfontosabb adatokat elég megszereznie. Ezután értesíti a kórboncnokot, hogy hamarosan haláleset várható. Ő szintén a telefon után nyúl, és leadja a haldokló adatait valamelyik budapesti temetkezési gmk.-nak, kft.-nek, alapítványnak vagy bt.-nek. A haláleset bekövetkezik, a gyászoló pedig már úgy kapja meg az értesítést, hogy abban mindjárt szerepel a temetést intéző magáncég neve is, mint „egyedül kompetens” szervezeté. Feltűnő az illető cég udvariassága, együttérzése és mindenre kiterjedő ügyintézési készségeMindez egészen odáig terjedhet, hogy az irodista megkérdezi, melyik felekezet szertartását igényli a hozzátartozó. Ilyenkor az elhunyt felekezeté szerint például a katolikus vallást jelentik be. A biztonság kedvéért azt is megkérdezi a cég megbízottja, hogy ragaszkodnak-e a pap személyéhez. Ha személyes kötődés hiányában nemleges választ kap, akkor a megfelelő időben a temetőben megjelennek azok a papi ruhába öltözött — minden bizonynyal teljesen hitetlen — személyek, akik szintén a temetkezési cég alkalmazottjai. Az egyes temetők irodáiból elképedve figyelik az ottani tisztviselők ezeknek a komikus megjelenésű álpapoknak az allűrjeit, álszertartásait, de tehetetlenek velük szemben. Az egyháznak hasonlóképpen sem apparátusa, sem törvényes jogosítványa nincs ahhoz, hogy e szélhámosokat lefülelje. Megtörtén bár, de egyedül a gyászolók tehetnek ellenük. Ehhez azonban tudniuk kell néhány fontos dolgot: 1. A halálhírről szóló értesítésben megnevezett gmk., kft. stb. szolgáltatásait nem kötelesek elfogadni. Valamennyi temető — lényegesen olcsóbban — ugyanígy gondoskodik mindenről. 2. Ha már a pénznél tartunk: a temetési magáncég számláján szerepel ugyan egy méltányos ügyintézési tétel, de az már észrevétlen, hogy minden szolgáltatást olyan felárral számítanak fel, hogy- azokból például kórházi embereiket is honorálni tudják. 3. Ha tisztességes és hiteles egyházi temetést igényelnek, akkor minden esetben ragaszkodjanak ahhoz, hogy személyesen keressék fel az elhunyt felekezete és lakóhelye szerint illetékes plébániát vagy egyházközséget, ahol nemcsak a halottra, hanem az élőkre is odafigyelnek, és az illeték is lényegesen szerényebb, mint amit amazok az álceremóniáért felvesznek. (...) Mindezek tanulságaként fogalmazódik meg a szomorú tény, hogy legmélyebb gyászunkban is ébernek kell maradnunk* mert ha pénzről van szó, egyeseknek semmi sem szent. P. A. Csömör (Pontos név és cím a szerkesztőségben) Közéleti kórkép jjádj Egyik este a televí- ^ ■ zióban ismét láthat; tűk a Sajtóklub című műsort. Mélykúti Ilona riporter vendégei ezúttal Seszták Ágnes (Új Demokrata), Speidl Zoltán (Heti Magyarország), Ván- csa István (Elet és Irodalom), Miklós Gábor (Nép- szabadság) voltak. A vita résztvevői eleve meghatározták a gondolatok menetét, hiszen Seszták és Speidl közismerten konzervatív újságírók, Váncsa is hajlamos az objektivitásra, a Népszabadság szerkesztője pedig kellemes meglepetést tudott okozni... A vita részesei a magyar sajtó anomáliáival foglalkoztak, ami természetesen nem választható el az akut HISTÓRIA A jobbközép múltja (IV.) Nem sikerült megnyerni a választópolgárt A társadalom nagy hányada — az is, amelyik nem a győztes koalícióra szavazott — olyasfajta, azonnali gazdasági prosperitást várt, mint amilyent mondjuk a német gazdaság az ’50-es évek második felében felmutatott. Azt ugyanis elfelejtette vagy nem tudta, hogy a háborúvesztést követően éveken át Németország mindkét felében éhínség következett be. S a mi (gazdasági) háborúvesztésünk éppen a materiális javak tekintetében cseppet sem jelentett kisebb megrázkódtatást, mint amaz. Az átlag választópolgár nem látta át, mit jelentett a 40 év szocialista gazdasága, legfeljebb kellemesen mulatott a fonákságain a szilveszteri kabarén, de nem tudta kiszámolni, hogy milyen veszteséggel jár egy gazdaság átállítása. S azt sem akarta meghallani — elég kevésszer ismételték el neki —, hogy a korábbi foglalkoztatás rátája mellett — éppen a legutolsó öt évben — a csekély jólétet nem a szocializmus, hanem a kapitalizmus finanszírozta az évi 3-4 milliárd dollárnyi kölcsönnel, mígnem az 22 milliárdra szökött. A gazdasági elvárásokhoz hasonlóan éltek a várakozások társadalmi-politikai téren. Nem árt emlékeztetni arra, hogy a volt állampárt két utódpártja 1990-ben együttesen mindössze 14 és fél %-ot kapott a listákon (ez az arány szökött 36% fölé 1994-ben). Négy évvel ez: előtt tehát a választók 85%-a mást akart, mint ami addig érvényesült. E hatalmas többségből a konzervatív pártokra szavazók — anélkül, hogy a lehetőségeket számba vették volna — gyökeres személyi változásokat vártak. Mindenki hirtelen jobban érezte múltbeli sérelmeit, anyagi veszteségeit, mellőzöttségét, s remélte, hogy az új kormány ' kompenzálni fog. Ez — nagyobb mértékben — nem következhetett be, mert a társadalom ilyen széles spektrumban általában csak egy garnitúrával rendelkezik. A mindenkori első ember helyettesítése a második emberrel az esetek többségében szemléleti, magatartásbeli változást nem jelentett volna, mert a második ember is azért került a helyére (azért a politikai idomulásért), amiért az első. A közigazgatásban a frissítést az jelentette, hogy egyik szervtől a másikba vándoroltak át a régiek (ma az új rend erősségét szolgáltatva). Ehhez járultak azok a helyi kiskirálykodások, amelyeknél a kormány mellett kiállókat egyszerűen elküldték a munkahelyükről. A helyén maradt garnitúra hamarosan magához tért a választások után, s az elvárható semlegesség helyett mindjobban kimutatta ellenszenvét az új hatalommal szemben. Mindezt az új hatalom szinte intézményesen, emellett szó nélkül, némán tűrte, feltehetőleg liberális megfontolásokból, vagy egyszerű tehetetlenségből. Köztudott, hogy több mint egymillió embert ítéltek el ártatlanul a legsötétebb esztendőkben (jó néhányat később is). A forradalom előtt is, alatta is, utána is számos szerencsétlen sorsú honfitársunkat fizikailag is megsemmisítették akár vészbírói ítéletek, akár közvetlen kínzások, bántalmazások útján. Ez utóbbi bűnökért — ígérte a hatalom — a tetteseket felelősségre kell vonni. Ezek után egyéni képviselői indítvány alapján hozták azt a törvényt, amit az Alkotmánybíróság alkotmányellenesnek deklarált. A másodszorra benyújtott törvény jogerőre emelkedett. Közben négy év, a teljes parlamenti ciklus ideje telt el. A kormánynak kezdettől rendelkezésére álltak azok a szakértők, akik a másodszori törvényt szö- vegezték. A kormányhű közvélemény e téren is csalódott elvárásaiban. Ehhez járult az ügyészségi nehézkesség, egyesek részéről a keresztbe fekvés (egyik katonai ügyész megtagadta a nyomozás elrendelését). Az ügyészi szervezet javarészt érintetlen maradt. A mezőgazdaságban az elmúlt 40 év milliókat tett nincstelenné, földönfutóvá. A kisvállalkozók közül tíz- és százezreket. A kárpótlás gondolata és meghirdetése széles rétegeket állított a kormány mellé. Ezt követte a végrehajtás: a hivatalokban a reménytelen sorban állás, az ügyek intézésének évekig történő elhúzódása, végül az eredetileg elvesztett vagyon alig 1 -2%-ának jegyben történt kiadása (az 1-2%-os kompenzálás alól a föld és az állami lakás volt a kivétel). Ezenközben a vezetők azzal kérkedtek, hogy milyen kis létszámmal oldják meg a kárpótlást. Azok a kísérletek, amelyekkek a jegyek átváltását kívánták elősegíteni, kiábrándulással jártak: a szinte megalázó — esetenként már az esti órákban elkezdődő — sorban állások a reggeli sorszámokért még mindig csak az újabb sorban állás lehetőségét adták meg a tényleges átváltáshoz. Mindez hozzájárult ahhoz az erózióhoz, ami végül a legnagyobb kormánypárt súlyos vereségéhez vezetett. Az egész koalícióra — azon belül nemcsak az MDF-re, de a kisgazdákra is — nagy megrázkódtatást jelentettek a kiválások. Akik azt mondják, hogy a szétzilálást fizetett ügynökök sem tudták volna jobban csinálni, igazuk van. A társadalmi elvárások teljesítése terén — amint az a bemutatott példákból látható — a koalícióról és a politikai helyzettől. Seszták Ágnes például kijelentette, hogy legnagyobb bánatára, manapság a késő kádári idők reflexei köszönnek visz- sza. Váncsa úr okos megjegyzése szerint ez nem egyfajta direkt visszatérés, hiszen az elmúlt négy évben ezt kiváltó erők — gyakorlatilag — életben maradtak, sőt pozícióban is. (...) Mélykúti Ilona veleszületett fanyalgással fogadta a neki nem tetsző válaszokat és ferdítéssel, csúsztatással próbálta azokat fonákjára fordítani. Ám ezúttal felkészült vitapartnerekre akadt. Láthatóan kellemetlenül meglepődött, amikor a liberális sajtógépezet vadhajtásait hallotta vissza. Például amikor Keleti György nejét — állítólag — megfigyelték, az túlzottan is nagy publicitást kapott, de Horváth Balázs megfigyeltetéséről igencsak hallgattak. Említették a taxisblokádot is, mikor a terroristákat szentté avatták, míg legutóbb a sztrájkoló vasutasokat élesen ostorozták. Vagy: Váncsa István szerint az Agrobank körüli botrányt teljesen elkenték, pedig ez olyan ügy, amire a kormányról már nem mondhatjuk el az egyértelműen kedvező minősítést. Bárha adva voltak a nehézségek, ez a teljesítmény csak részben, a keretek megteremtésében ütötte meg a kívánt mértéket. A választópolgár megnyerése nem sikerült, amint azt az eredmények mutatják. Érdekes jelenség, hogy kezdetben sokan titokban tartották választáskori színváltozásusajtónak naponta többször is rá kellett volna kérdeznie. Seszták Ágnes finom humorral beleszőtte, hogy bár ő is most múlt 50 éves, róla nem készített műsort a televízió, mint Sorosról, pedig ő is tud krumplit pucolni... Ha ezt Hofi vagy Farkas- házy mondta volna, a liberálisok megszakadtak volna a nevetéstől, hogy milyen remek poén. A riportemő azonban csak fanyalgott, mondván: ebben az országban még ezrek tudnak krumplit pucolni. Seszták végül elmondta: ma a sajtóban áthághatatlan skatulyák vannak, kollégák tömegei nem köszönnek egymásnak, nyíltan utálkoznak. Erre Mélykúti Ilona „frappáns” válasza ez volt: „Még mindig jobb, ha nyíltan utálnak valakit, mint alakoskod- va, a háta mögött!” Puff neki, egy igazi chartás megnyilatkozás, a „Tégy a gyűlölet ellen!” szellemében... Tanulságos volt ez a „szeánsz” a kései órán. Nem simított el semmit, csupán megerősítette mindazt, amit már-amúgy is tudunk és naponta tapasztalunk. Brezovich Károly Vác kát, aztán később fokozatosan oldódtak a nyelvek, s kiderült: a pár év előtti rokonszenv nemcsak közömbösséggé, hanem sok esetben ellenszenvvé, ismét máskor kimondott haraggá, indulattá változott. Ez utóbbi azonban nem annyira a jobbközép hibáinak, inkább az emberi természet állhatatlanságának tudható be. De hibák is voltak. (Folytatjuk) Harsányi László Bolgárok a Szentendrei-szigeten Bolgárok Magyarországra a 14. századtól érkeztek nagyobb számban. Mint a balkáni népek, ók is a török ellen kerestek menedéket. Főleg 1393, az önálló bolgár állam összeomlása után sokasodtak a bolgár menekültek. Ács Zoltán, a régi Magyarország nemzetiségi viszonyainak kutatója hívta fel a figyelmet, hogy a forrásokban nem mindig lehet megkülönböztetni a bolgárokat egyéb népekhez tartozóktól, a középkori gyakorlat sokszor „görögökről” tesz említést, ám az esetek jó részében nem etnikumról, hanem vallásról van szó — érthetően, hiszen a középkor még nem tulajdonított elsődleges jelentőséget a nemzethez tartozásnak, megelőzte azt a vallási szempont, illetve az alattvalói helyzet. Mindenesetre a Szentendrei-szigeten a 15. század elején szép számmal éltek a török elől menekülő bolgárok. Zsigmond király Óbudán 142X. december 30-án állította ki azt az oklevelet, amelyben tudatta, hogy „a visegrádi várhoz tartozó Rosd-sziget bolgár lakosait minden adó fizetése alól felmenti”. (Rosd-sziget volt akkor a Szentendrei-sziget neve.) Ezt a kiváltságukat a bolgárok később Mátyás királlyal, II. Ulászlóval és II. Lajossal is megerősítették. Az viszont nem derül ki az oklevélből, mikor telepedtek le a visegrádi várhoz tartozó birtokon. Telepük meglehetősen hosszú ideig fennmaradt, Ács Zoltán szerint egészen a 17. század végéig Bolgárfalu néven emlegették a környező településeken a bolgárok lakta községet. Pogány György