Pest Megyei Hírlap, 1994. december (38. évfolyam, 282-307. szám)

1994-12-30 / 306. szám

14 PEST MEGYEI HÍRLAP VELEMENY 1994. DECEMBER 30., PENTEK Vicsorgó árnyak a múltból A szlovák könyvpiacon egy munka jelent meg, mely senkinek sem hiány­zott, csak a fanatikus nacio­nalistáknak, akik nem tud­nak elszakadni a múlt vi­csorgó árnyaitól. Ezt az 504 oldalas mű­vet Jozef Kirschbaum adta ki először 1940-ben: Művét akkor álnév alatt je­lentette meg, amit azzal igyekszik indokolni, hogy 1948-ban — távollété­ben — 20 évre ítélték. Emigrációs évei alatt Kanadában működött. A ’80-as években az etnikai sajtó összkanadái elnöke volt, s így a kisebbségi képviselők körében zsi­dókkal és magyarokkal is egy asztalnál ült. Kapcso­latai révén elérte, hogy igazi múltját leleplező film vetítéséért a kanadai KRVÁCA|VCA HRAKtrCA DOKUMENTY O UTRPENí SLOVÁKOV V MADARSKU fontos posztot töltött be, s ezért nem adhatta nevét a munkához. Nem egészen értem. Ha hiteles adatok­ról van szó, miért nem vál­lalta? De a szerző szemé­lye sem érdektelen. 1938 decemberében fehér lo­von grasszált Pozsony ut­cáin, mint az akadémiai Hlinka Gárda, az állam pa- ramilitáris terrorszerveze­tének egyik főnöke. Az 1913-ban született szerző az első Szlovák Államban a Hlinka-féle Szlovák Néppárt (HfSZNP) főtitká­ra volt. Annak a pártnak volt a funkcionáriusa, mely egyedül engedélye­zett politikai erőként hűen szolgálta a fasisztoid vo­násokkal bővelkedő rezsi­met. Majd diplomáciai szolgálatba lépett, és a vi­lágháború vége után Nyu­gaton maradt. Hiába folytatott egyete­mi tanulmányokat Pozso­nyon kívül Varsóban, Krakkóban és a Sorbon- ne-on, a demokratikus gondolkodásmód alig érin­tette. Hosszú emigrációs korszakában is a militáns és soviniszta szlovák cso­portosulások vezéralakja maradt, aki nem értékelte át korábbi bűnös tévedése­it. Még az állampárt funk­cionáriusaként jelentette ki 1940-ben, hogy Szlová­kia útja csakis a Német Bi­rodalom felé vezet. Ké­sőbb írásban közölte, a HfSZNP részt vállal a zsi­dó vagyon kisajátításában. tévétársaság bocsánatot kért tőle. A hírhedt Szlovák Vi­lágszövetség 1990-es kongresszusán ő tartotta a főbeszámolót. Ezen az ősz- szejövetelen Szlovákia hi­vatalosan képviseltette magát. A beszéd után Ale­xander Dubcek, a küldött­ség elnöke és a ’68-as prá­gai támasz hőse tapsolt. Lelkesen verte össze te­nyerét Milan Cic akadémi­kus is, aki akkor a szlo­vák .parlament elnöke volt, és ma Szlovákia Al­kotmánybíróságának veze­tője. Amikor a Vérző határt (Krvácajúca hranica), me­lyet a privigyei Matica Slovenská helyi szerveze­te adott ki, a pozsonyi Ma­tica székházában bemutat­ták, fiatal tüntetők vonul­tak föl magasan feltartott táblákkal: „Ki a fasiszták­kal! Már soha Sieg heilt! Kifelé a Quislingekkel!” Megjegyzésre érdemes, hogy a kiadást vállaló szer­vezet élén az az Ondrej Hubác áll, aki Duray Mik­lóst a Matica hetilapjában nyilvánosan gy alázta, és középkori dühvei átkozta meg utódait is. Nem érdek­telen a szponzorok felsoro­lása sem. A Meéiar vezet­te Demokratikus Szlováki­áért Mozgalom és a Szlo­vák Nemzeti Párt anyagi támogatásával jelent meg a múlt torzításait közvetí­tő mű. Épp arról a két párt­ról van szó, melyek most az abszolút hatalom meg­szerzésére törekednek. A könyv első kiadását állítólag magyar kérésre és német nyomásra zúzták be. Csak öt példánya me­nekült meg, melyből hár­mat Tiso elnök kapott és egyet a háború után Vladi­mír dementis, a csehszlo­vák külügyminisztérium államtitkára, hogy a pári­zsi békekonferencián fel­használja a benne rejlő adatokat a magyarok el­len, akik — Kirschbaum szerint — a mai Dél-Szlo- vákiába a török elől mene­külve telepedtek meg. A szlovák irredentiz­must propagáló mű máso­dik kiadásához Ján Bobák, a Matica elnöki titkárságá­nak munkatársa, a néhai kommunista párt Közpon­ti Bizottsága Marxiz­■$-751r 5 rr Ez a harc lesz a végső! Jelenszky László rajza mus—Leninizmus Intéze­tének aspiránsa írt 10 olda­las áltörténelmi tanul­mányt, melyben bizonygat­ja, Budapest irredentizmu­sa örök. Őt nem zavarják a tények, mint ahogy a 75 éves Hubác urat sem, aki Duray „irredentizmusát” is megemlíti kiadói elősza­vában. „Mikul᧔ Horthyt meg háborús bűnösnek ne­vezi. Elárulja még, hogy ezt a könyvet újabb fogja követni, melyben a ma­gyar irredenta jelenlegi do­kumentumait fogják a nyil­vánosság elé tárni. Szívén viseli még a Durayt átko­zó szerző azt is, hogy Rév- komáromban Szent Cirill- nek és Metódnak szobrot állítsanak, hogy „a világ lássa és tudja”, ez a város Szlovákiában van (29. o.). Továbbá azt is világgá kür­töli, hogy semmilyen erő­feszítést sem fognak kí­mélni, hogy ez az anyag bekerüljön a tananyagba. Ezt a fenyegetést komo­lyan kell vennünk, mert már ma megjelentek azok a szlovák tankönyvek, me­lyek a későbbiekben gátjai lesznek a közép-európai együttműködésnek. Helyet kap a kötetben a háborús bűnösként kivég­zett dr. Józef Tiso államfő írása is. Majd dr. Arvéd Grébqrt — a szerző közeli munkatársa, aki máig sem volt hajlandó nézeteit revi­deálni —, a szlovákok sa­nyarú sorsáról értekezik Magyarországon. Gyanús­sá válik a történelmi té­nyek ismertetése, ha sze­rinte Kazinczy Ferenc kije­lentette: „A külföldi tanul­jon meg magyarul, vagy dögöljön meg éhen.” (56. o.) Ez inkább a szerző be­állítottságáról árul el sok mindent, nem a nyelvújí­tás vezéralakjáról. 1827- ben Lajoskomáromban ál­lítólag embereket botoz- tak meg és zártak el, mert nem akarták feladni anya­nyelvűket (uo.). Majd sta­tisztikai zsonglőrködés kö­vetkezik és a magyar bű­nök felsorolása, mely a szokványos ellenségkép kellékeit használja. Egyol­dalú, indulatos lelki sivár­ságról tanúskodnak a kö­vetkező lapok. A rendőrsé­gi és csendőrségi brutalitá­sok leírása, diákok meg- hurcolása és a határrevízió követelése. Nem a méltá­nyos bánásmódé! S ez te­szi gyanússá az adatokat. Csak egy politikai cél, az irredentizmus érdekében kell minél embertelenebb Színben bemutatni a ma­gyarokat. Hogy a visszakö­vetelt területsávon élő em­berek zömének semmi, vagy marginális szerepe volt ezekben, arról a könyv mélyen hallgat. Majd a 227. oldal után dokumentumok következ­nek. A jegyzőkönyvek egy részét Pozsonyban és Budapesten vették föl. Lát­hatjuk a nemzetiség miatt elbocsátottak listáját és a határozatok másolatát. Ta­nárok, vasutasok, postai al­Zelk Zoltán a magasban A budapesti Józsefváros kisiskolásai verset tanulnak. A Losonczi téri iskola nebulói a karácsonyi szünet után már gazdagabbak lesznek a XX. századi magyar költészet egyik gyöngyszemével. Jól jön ez a szünidei különfeladat, hiszen sokszor még a Himnusz vagy a Szózat első versszakát sem tudják. Videotékás, kábel­tévés korunkban ugyanis nem sok idő, vágy marad a magyar és a világirodalmi líra megismerésére. Ezen ál­datlan állapoton kívánt jobbítani az iskola tanárnője, midőn a karácsonyi szünet előtt szórólapokon kiosztot­ta Zelk Zoltán Négy évszak című hétszakaszos versét. A szünet utáni első irodalomórán majd föl kell monda­ni. A szülők is megelégedetten vehetik tudomásul, hogy harmadik osztályos palántájuk talán egy egész életre megtanul egy Zelk-verset, amelynek végkövet­keztetése így hangzik: Elmondtam néked, hogy ilyen / négy évszaknak útja / ha fölöttünk béke ragyog / és a teremtő munka. Jólesően borzongat ez az ’50-es évek lírai hangulatvilága... Szóval ezt a verset kell a szünet után kívülről fújni. Dicséretes ez a kezdeményezés, amikor gyermekeink a Dallas című amerikai szennysórozat főszereplőinek viselt dolgait manapság már jobban ismerik, mint Arany János öregkori költészetét, vagy azt, hogy ki ze- nésítette meg a Szózatot. A józsefvárosi iskola tanárnője nem találta kielégítő­nek az olvasókönyv kínálta lírát, s ezért fénymásolta le Zelk Zoltán versét. A téli, karácsonyi hangulat ábrá­zolására nem is választhatott volna ennél a Zelk-vers- nél értékesebb alkotást. A diákok lettek volna szegé­nyebbek, ha nem Zelktől, hanem annak földijéről, Ady Endrétől kellene verset tanulniuk. Mondjuk a Ka­rácsony címűt, amely szintén hét szakaszból áll, s így kezdődik: Harang csendül / Ének zendül / Messze zsong a hálaének / Az én kedves kis falumban / Kará­csonykor / Magába száll minden lélek. A józsefvárosi iskola magyar tanárnője helyesen vá­lasztott. Azon irodalmi olvasókönyv szellemében járt el, amelyből nap mint nap okítja a harmadik osztályos tanítványait. Ez az olvasókönyv ugyanis a külföldi iro­dalomból mindössze három elbeszélőt kínál föl: Ajt- manov, Pausztovszkij és Dragunszkij... Ex Oriente lux! (Keletről jő a fény!) (hering) kalmazottak és papok meg- hurcolásáról olvashatunk. Óvatosságra int bennünket az előbb mondottakon kí­vül az is, hogy a jegyző­könyvek egy részét maga Kirschbaum és a már emlí­tett munkatárs, dr. Grébert vette föl. Nem vitatom, hogy sok igazságtalanság történt az első bécsi döntés után visz- szacsatolt területeken. Az ott élő magyarokkal is. De ma ilyen propagandamű­vek közzététele nem hite­les. Hiába tesznek hozzá német és angol összefogla­lót. A magyar és szlovák levéltári források széles körű vizsgálata nélkül, aligha lehet feltárni a való­di tényállást. Külön „misét”, de feke­tét érdemelne a túrócszent- mártoni Matica Slovenská Bibliográfiai Intézetének mellékelt kisszótára. E lis­ta szerint, Esterházy Ján Dél-Szlovákia elszakítója (490. o.), a magyar politi­kusok, költők és közéleti személyiségek keresztne­ve „elszlovákosul” (Juraj Klapka tábornok, Dezider Győri [!] költő, Koloman Kánya külügyminiszter, Frantifek Kazinczy, Kolo­man Mikszáth, Alexander Petőfi, Ladislav Mécs köl­tő, aki papként magyarosí­tott [495. o.], Pavol Teleki miniszterelnök, stb.). Ta­lán a maticás bibliográfu­sok csúcsteljesítményét a Sörös George, vagyis So­ros Györgyről szóló szó­cikk jelenti: 1989 után Szlovákiával kapcsolatban azt a nézetet vallotta, hogy maradjon Csehszlo­vákia része. (Nagy bűn, mivel ezt vallotta az érin­tett terület lakosságának háromnegyed része is.) „... az önálló szlovák álla­miság ellenzője, a magyar irredentizmus mecénása Szlovákiában.” (497. o.) Hogy mennyire indula­tok fűtötte atavisztikus vé­lelmekkel állunk szem­ben, elég Konäantin Cu- len történész, néhai képvi­selő 1940. május 8-ai be­szédének részletét idéz- ' nünk, amit e könyv na­gyon helyesen közöl önle­leplező módon. Ezek az emberek ugyanis nem sze­retik nemzetüket, és távol áll tőlük a keresztény esz­meiség, mely állítólag a szlovák népet egy évezre­den át áthatja: „A szlovákok sohasem akarnak a Szent István-i ko­rona alá tartozni. És ha va­laki kényszerítene minket, akkor inkább felgyújta­nánk falvainkat, városain­kat, templomainkat, iskolá­inkat s otthonainkat, és az utolsó férfiig hagynánk ma­gunkat inkább agyonverni, mint hogy visszatérjünk olyan kötelékbe, mely rosz- szabb lenne a rabszolgaság­nál.” (468. o.) V ajon az ószövetségi Sa­lamon király mikép­pen döntene ilyen esetben, ha területek hovatartozásá­ról kellene határoznia? Balassa Zoltán Kassa

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents