Pest Megyei Hírlap, 1994. december (38. évfolyam, 282-307. szám)
1994-12-24 / 302. szám
Pamer Nóra Ádám és Éva és a tudás fája a kígyóval (jelenet a pécsi bazilika domborműveiből; XII. század elsó' fele) D ecember 24. Ádám és Éva napja. Mivel azonban ez karácsony vigíliája, vagy más szóval előestéje, a szenteste, amikor a karácsonyi ünneplés kezdődik, Ádám és Éváról többnyire csak azok vesznek tudomást, akiket e nevekre kereszteltek és esetleg közvetlen környezetük. Pedig a keresztény naptárban indokkal került egymás mellé Ádám—Éva napja és Jézus születésének ünnepe. „Mert a miképpen Ádámban mindnyájan meghalnak, azonképpen a Krisztusban is mindnyájan megeleveníttetnek” — írja Pál apostol a korintusbeliek- hez írott első levelében (13, 22). Vagyis a kereszténység már kezdettől fogva a bűnös emberiség szimbólumának tekintette Ádámot, aki bűnbeesésével a halált e világba hozta és csak Jézus adhatja visz- sza az örök életet. Az elveszett paradicsom ősi mítoszát kapcsolja itt össze a keresztény ideológia a megváltás gondolatával. Amint az Ószövetség története az első ember teremtésével kezdődik, úgy az Újszövetség is Jézus születésével __ veszi kezdetét. Ezért került Ádám és Éva napja Jézus születésének ünnepe mellé, hogy ezzel is egy korszak lezárását és egy új kezdetét jelképezze. Hogy ez a jelkép mennyire fontos volt, azt az ókeresztény szarkofágokon előforduló Ádám—Éva ábrázolások is bizonyítják. A középkorban pedig, amikor még kevés ember tudott olvasni, ott látjuk a templomokban a „szegények bibliájának” nevezett elbeszélő falkép- és dombormű-ábrázolásokon az üdvtörténet előzményeként. (Rendszerint a bűnbeesés jelenetét örökítették meg, amint Éva és Ádám a jó és a rossz tudás fájának gyümölcséből esznek.) De a nagy gótikus templomok kapuzatán is gyakran megtalálható Ádám és Éva alakja, mint az ősszülők, a kezdet szimbóluma. A középkorban a bibliai szövegeket életre keltő karácsonyi liturgikus játékok is sokszor kezdődtek a paradicsomi jelenettel (Ádám—Éva játék). Mindez alkalmas volt arra, hogy megfelelő ellenpárt alkosson az Ó- és Újszövetség között, valamint arra is, hogy az eredeti Ádám—Éva mítosz számos népi elemmel gazdagodjék és szimbólumrendszere új tartalommal bővüljön. A keresztény ikonográfia számos eleme vezethető visz- sza az ótestamentumi paradicsomi jelenetre — és ezen keresztül időben még távolabbi mítoszokhoz is —, amelyeket később az újtestamentumi ábrázolásokon is alkalmaztak. Csaknem két évezreden keresztül a zsidó és a keresztény teológusok egyaránt azt állították, hogy a Bibliában leírt teremtéstörténetet Isten sugallatára írták az ősök, és nem voltak hajlandók elismerni, hogy a leírt szövegek az ókori népek kölcsönös kultúrhatása alapján keletkeztek. 1876-ban azonban közreadták a tudósok 7 olyan akkád (babiloni és szír) ékírásos agyagtábla szövegét Kr. e. 2000-ből, amelyek a teremtéstörténetnek több változatát is tartalmazták a Bibliában előforduló számos azonos elemmel. (Az ókori népek mítoszainak a Bibliával való kapcsolatát Robert Graves—Raphael Patai 1965-ben mutatta ki a Héber mítoszok c. könyvükben.) A bibliai Édentől keletre levő Paradicsom kert maga is perzsa eredetű szó, amely körülkerített szép ligetet, fejedelmi vadaskertet jelentett, ahová tilos volt idegeneknek belépni. A földből teremtett ember is előfordul más népek mítoszában; így a Gilgames eposzban Enkidut is agyagból formázták. Az aranykorról szóló görög és latin mondákban pedig olyan Édenkert- féle táj fordul elő, ahol az ember a vadállatok közt gondtalanul élt., Az Ádám—Éva mítosz egyik legfőbb eleme a tiltott fa. Tulajdonképpen két tiltott fáról van szó: a jó és a rossz tudás fájáról, valamint az élet fájáról. Ádám és Éva az előbbinek a gyümölcséből evett (ezért vették észre meztelenségüket és döbbentek rá engedetlenségükre), de ott állt még a kertben az élet fája is, ebből nem ehettek, mert bűnbeesésük után kerubok őrizték a fát. A fa az évenként megújuló természet bizonyítékaként ősidőktől fogva a kozmikus életerő jelképe volt, amelyből az életfa mágikus elképzelése szinte magától adódott. Ábrázolása megtalálható a legkülönbözőbb kultúrkörökhöz tartozó népeknél, beleértve magyar őseinket is. A keresztény misztikusok magyarázata és a pogány hiedelmek ötvözete révén az életfából a középkorban a krisztusi tanítás örök életet ígérő jelképe lett — ezért látjuk több román kori templom kapuoromzatán az életfát —, amelyet áttételesen a bibliakommentátorok és buzgó legendaírók nyomán a Megváltó keresztjével is azonosítottak. Ilyen fejtegetések alapján került a középkori ábrázolásokra Ádám koponyája is a megfeszített Jézus keresztje alá, abból a hiedelemből kiindulva, hogy a keresztet Ádám sírja felett állították fel, mert Ádám bűnétől csakis Jézus megváltó halála nyújt szabadulást. A másik döntő szimbólum az ábrázolásokon az alma, a tiltott fa gyümölcse. A Bibliában ugyan nincsen szó fafajtáról, és abból, hogy a bűnbeesés után az első emberpár fügefalevelekkel takarta be meztelenségét, inkább fügefára gondolhatnánk, de az európai kultúrkörben az ábrázolásokon a tiltott fa gyümölcseként az alma lett általános. Az alma a termékenység és szépség ősi szimbóluma. Éva termékeny volt, és miután evett a tudás fájából, a szépséggel együtt járó női hiúság is felébredt benne. A paradicsomi jelenet ábrázolásakor az alma sohasem maradhat el. De megtalálhatjuk az almát a Szűzanya- (Mária a Kisjézussal) ábrázolásokon is, mint a bűn feletti győzelem szimbólumát, mint utalást Évára (lásd Munkácsy festményét az 1. oldalon). Éva az ősanya engedetlenségével (amelynek jelképe az alma), a bűnt hozta a világra; Mária Krisztusban a megváltót adta a világnak, aki diadalmaskodik a bűn felett. A középkori teológusok, mivel az írástudatlan nép vallási oktatásában csakis élőszóra szorítkozhattak, tanításaikat az általuk sugallt ábrázolásokkal igyekeztek érthetőbbé tenni. így sikerült a szimbolikus utalásokkal ótestamentumi próféciákat az Újtestamentum szövegével egyeztetni, és megfelelő ellentétpárt alkotni az Ó- és Újszövetség között. így lett Krisztusból az új Ádám és Máriából az új Éva — az Ecclesia és Synagoga —, vagyis a keresztény és zsidó egyház kapcsolatát és egyben ellentétét jelképezve. Ez egyúttal érthetővé teszi Ádám—Éva napjának közvetlen naptári kapcsolatát Jézus születésének napjával. ► Nádudvari Anna Éjféli misén (Részlet a Hadiállapot című regényből) M egint karácsony jött, és János nem tudta, talán már az apja meg is halt. Egy kicsit azt érezte, hogy meg is halhatott. Nem oly módon, mint mikor az ember bizonyosat érez, csak annyit, hogy történhetett úgy is. Az sajgott leginkább benne, hogy sohasem érhette meg, hogy együtt karácsonyozza- nak. Pedig a karácsony olyan ünnep, mint mikor az ember bemegy hidegről és sötétből a melegbe meg fénybe. Ilyenkor jobban tüzelnek, mint máskor, ilyenkor nem fázhatnak, jobban kivilágítják a templomot, ilyenkor mennyei fényességnek kell lennie benne. Hogy ilyenkor gyerek lehessen egy olyan családban, mely az övé, arról ő már végleg lemaradt. Mert már nem is gyerek. De örült még a mézes fokhagymának meg a mézes mákoscsíknak meg a tejes levesnek, amit karácsony böjtjén ettek. Diót is tört a többivel, almát is kapott. A karácsonyi morzsát, egy kis részt minden ételből, mellyel a szűkölködőkre gondolnak, meghagyta, félretette, mint más. Lám, tartozik ő valahová, benne van a szokásokban. Ült az asztal körül a többiekkel, s ellágyuló szívvel bámult a petróleumlámpa fényébe, merthogy világít az neki is, s mikor a kis lángnyelv hirtelen fellobogott, és megérezte a kesernyés — kellemes petróleumszagot, neki szóló köszöntésnek vette. Ekkor betlehemesek jöttek: topogást hallottak az ablak alól, majd nyílt a kiskapu, s máris énekszó hangzott a ház elején: Pásztorok, keljünk fel, Hamar induljunk el, Betlehem városába, Ott találjuk Jézust Rongyos istállócskában. Ez olyan örömet hozott, ezeknek a kis, hidegszagú gyerkőcöknek a betüremkedése. Csak úgy tolták előre egymást, kis, fagyott kezében egyikük csengős botot hozott, másikuk papírból ragasztga- tott templomot, egy harmadik pedig, ki nagy, szőrével kifelé fordított bundát húzott a hátán, fejébe is nagy szőrsipka volt nyomva, mindjárt leterítette a bundát egy sarokba, s úgy tett, mint aki nagyon alszik, hangosan horkolt. A többiek szólongatták: — Kelj fel, öreg, kelj fel! Az meg úgy válaszolt: — Nem kell nékem tejfel! Ezen mindenki nagyon nevetett, még az Imre bátyja is a fél kajával, hát az annyira mulatságos volt, hogy valakinek azt mondják, kelj fel, kelj fel, és ő meg válaszolja, nem kell nékem tejfel, hogy azt el se lehet mondani. A gyerekeknek szénnel nagy bajusz volt rajzolva, az arcukat pirosra csípte a fagy. Úgy lehetett körbevenni őket, mintha valóban küldöttei lennének egy messzi világnak. De milyen jó is, hogy a jókedvet hordozzák a kis házakba, az alacsony mennyezetek alá, a takarékosan megvilágított, szerényen berendezett helyiségekbe, az egyszerű örö- mű családok körébe. Most azt érezhetik, tényleg békés és boldog ez az ünnep. A viccelődések után felcsendült: Krisztus Jézus született, örvendezzünk, Néki öröméneket zengedezzünk! Dávidnak véréből, tiszta Szűz méhéből Született Krisztus nekünk! A Mári nénje összekapart valamit, amit adjon ennek az aprónépnek, almát, diót, ilyen kis nyalánkságokat; még szerencse, hogy nem felnőttek járnak, azok elvárnák a szalonnát, kolbász, de hát szalonna, kolbász, nem is lámák ők ilyesmit régóta, nem még másnak adjanak, jó, hogy egy kis füstölt oldalas jutott a holnapi káposztába, azért is nem győzhetnek hálát adni a Jóistennek. Felnőtt betleheme- zők nem is minden esetben jönnek őhozzájuk meg a hozzájuk hasonlókhoz, akikből jó koccintgatás, nagyobb ajándék nem néz ki, de lám, most a felnőttek nagyrészt távol lévén, tért nyerve, a felnőtteket utánozva ezek a gyerekek, pedig belső falusi gyerekek, olyan előke- lőbbfajta családokból, azoknak terjed ki effélére a figyelmük, meg azok tudnak felszerelkezni hozzá, elkerültek feléjük. A betlehemezők távoztával meg már lehetett készülődni az éjféli misére. Csupa olyan dolog követi egymást, melyben kedve, öröme telhet az embernek, alig ért véget az egyik, máris nyomában jár a másik. De ki marad otthon? Az Irénke, a középső lány jelentkezett nagy fontoskodva, hogy ő őrzi a házat és az apró házanépét. így ez elrendeződött, s elindulhattak. Nagy csendben tuppogtak a kerítésig, ott azonban már hallatszott, hogy itt is, ott is nyünak-csukódnak a kapuk, mások is indulóban vannak. Óvatosan, egymás után lépkedtek a keskeny sávon, mely amennyire annyira ment volt a hótól az úton, s mindenfelé hasonló kis sorok támadtak. Némelyiket csak akkor vették észre a sötétben, mikor már éppen egymásnak ütköztek. Szikráztak odafent a csillagok, de a hold nem sütött, s ily módon mintha még magasabb lett volna a mennybolt. Azokkal a távoli csillagokkal. Már csoportba verődtek, már egy-egy kis beszélgetésféle is elkezdődött, mire a templom közelébe érkeztek. Akkor megcsendült a harang. Egyre bátrabban szólt, s már zengett a szép, érces hang, miközben behaladtak az ajtón az Istennek a házába. A lábbelikről leveregették a havat a küszöb előtt, odabent csoszogva igyekeztek előre. A jobbára fekete szín téli ruhák csak úgy árasztották a hideget, s látszott a lehelet a hidegben. De mégiscsak együtt voltak, összebújtak, egy nyáj voltak. Mint egy nyájra tekinthetett le rájuk a teremtőjük, örvendezvén, hogy így összegyűltek az ő szent fiának születése alkalmából. János arra gondolt, milyen jó, hogy az a gyermek világra jött, immár ezerki- lencszáztizenhat évvel ennek előtte, mert most minden lélek eltelhetik e cjgdás születéssel. Ö sszetartoznak azáltal, hogy mindnyájukat megrendíti e hajdanvolt, távoli, s hozzájuk mégis oly közel álló esemény. Rajta keresztül egymáshoz is közük lesz — s ő sem kivétel ez alól. Nem, nem lehet kivétel, itt áll a többiek között mint közéjük való. Ez a kis darab nép őt is tagjai közé számlálhatja. Hát tagja — ha jól következteti, nem lehet másként — a nagyobb népnek is. / / Adám—Eva napja és a szenteste