Pest Megyei Hírlap, 1994. november (38. évfolyam, 256-281. szám)
1994-11-05 / 260. szám
PEST MEGYEI HÍRLAP KULTÚRA 1994. NOVEMBER 5.. SZOMBAT Igazi mérce: a tehetség és a mesterség tudománya Kassai beszélgetés Roskoványi István festőművésszel Kassán, az idei Fábry Zoltán irodalmi és kulturális napok keretében rendezték azt a tárlatot, amelyen Roskoványi István festőművész alkotásait is' megtekinthették az érdeklődök. A hazai művészetkedvelők körében kevéssé ismert, ám rendkívül tehetséges, nagy formátumú mú'vész- szel kassai műtermében beszélgettünk. — Az ön képeit nézve az embernek az a benyomása támad, hogy a vásznain jelentős, modern irányzatok eredményei, hatásai ötvöződnek. Mintha az impresszionizmus, a realizmus, a szürrealizmus stílusjegyei keverednének, s válnának egy új, egyéni, dinamikus formanyelvvé. Mi erről a véleménye? — Én egyáltalán nem gondolok erre, nem ez volt a célom. Elsősorban figurális dolgokat csinálok, úgy ahogy érzem, mert főleg olyasmit festek, amit átéltem. Irányzatokkal, művészetfilozófiával nemigen foglalkozom, csupán a mondanivaló, a téma érdekel, az, ami közel áll hozzám. Ami az irányzatokat, a nagy festőket illeti, tőlem hiába kérdezik, hogy ki a kedvencem. Számomra ilyen nem létezik. Minden kornak megvoltak a maga egyéniségei és minden igazi festő munkájában valami tetszik nekem. Mindegyikük munkájában látok valamit, ami hozzám közel áll. A saját stílusomról nem tudok mit mondani, a művészettörténészek majd kitalálnak róla valamit. Számomra nem ez a fontos. — Az ön családja Sáros megyéből származik, arról a tájékról, ahol Szinyei Merse Pál és Csontvári Kosztka TiAzután otthagytam ezt a szakmát és volt vagy nyolc-tíz állásom. Mindig olyan munkát kerestem, ami kapcsolatban volt a művészetekkel. Például voltam a vágóhídon hústoló, azután kocsikísérő, azután fényképész, majd hullatologató az orvosi fakultáson, favágó, kertész, díszletmunkás, az archeológiái intézetben rajzoló és sorolhatnám. — Mikor döntött úgy, hogy kizárólag festészettel foglalkozik? — Ötödszöri jelentkezésre vettek föl a képzőművészeti főiskolára. Addig a tanárképző főiskolára jártam, de otthagytam. Szerettem volna Eperjesen a képzőművészeti szakra járni, ám oda nem vettek fel, mert tehetségtelennek tartottak. Főiskolás koromban, 1975 júniusában elváltam, júliusban megnősültem, augusztusban megszületett a lányom. Amikor elvégeztem a főiskolát, itt, a kassai képző- művészeti középiskolán tanítottam figurális rajzot. Hét éve szabadúszó vagyok. — Milyen a kapcsolata a magyarországi képzőművészekkel? — Néhány éve megfordultam Miskolcon az ottani alkotótáborban. Kiállításom is volt, de komoly kapcsolatokról nincs szó. Nem is nagyon Sakkozók vadar is született, illetve művésszé vált. Lát-e valamilyen összefüggést? — Ezzel nem foglalkoztam. Tudatosítom magamban azt a tényt, de különösebb ösz- szefüggésekre nem gondolok. — Voltak művészek a családjában? — Édesanyám kitűnő zongorista volt. — Mióta fest? — Amióta az eszemet tudom, mindig babrálok valamit. A pályám valóságos kisregény. A nagybátyám ta- noncnak adott. Kitanültam a hűtőgépszerelő mesterséget. többiek. Most más a helyzet. Mindenki óvatos, bizalmatlan. Minden széthullott. — Milyen a kapcsolata a közönséggel, a vásárlókkal? — Meglehetősen jó. Igaz, a vevőkörért kegyetlenül az számít, mit fest az ember. Az a fontos, hogy megtalálja-e a megfelelő utat. — Különösen a modern művészeti irányzatokkal kapcsolatos kísérletek mentén tapasztalhattuk nemegyszer az Roskoványi István: Az a fontos, hogy megtaláljuk a helyes utat meg kell küzdeni. Az ember nem adhat ki félmunkát a keze alól. Sok múlik azon, hogy valaki mennyire lelkiismeretes. Magyarán: a minőség a legfontosabb. — Mit érez, amikor meg kell válnia a képeitől? — Szomorú vagyok, amikor valamit elvisznek. Gyakran előfordul, hogy ezt vagy azt a képet megtartanám magamnak. Ezeket mindig többre tartom, hátha nem veszik meg, de pechemre megveszik és ilyenkor szomorú vagyok. Vannak persze privát megrendelések is, amikor megmondják, hogy mit fessek. Ez lehet tájkép, portré, utcarészlet vagy bármi más. — Nem jelent ez valamiféle megalkuvást? — Nem jelent, mert nem eszmei, formai zűrzavarból, tévutakból adódó torzulásokat, amelyek megnehezítik egy megbízható értékrend kialakulását. Ön szerint van-e helyreállítanivaló ezen a téren? — Én minden egyes irányzatot respektálok, amelyik őszinte. Nem szeretem a han- dabandázást. Vagy tud valaki, vagy nem. Amikor irányzatokról beszélünk, nem várhatunk már semmi újat. Az egyetlen dolog, amiben maradéktalanul bízhatunk: a tehetséggel párosuló mesterségbeli tudás. Ezen a téren kötődhetünk a legjobb hagyományokhoz. — Mire vágyik? — Hogy egyszer kiállíthassak Budapesten. Bánó Attila hívtak és mostanában ebből a szempontból nehezebb a helyzet, mint korábban. Meg aztán dolgozni kell, időm sincs arra, hogy egy-egy hónapra elutazzak. Jó néhány kiállításom volt itt is, külföldön is, nyáron is volt egy Bécsben. —A művészeti élet bizonyára errefelé sem mentes a változásoktól. — Sok minden változott. Főleg a kapcsolatok terén. Azelőtt a zsűrizéssel összefüggő találkozások, beszélgetések, szakmai összejövetelek jók voltak arra, hogy tudjunk egymásról, arról, mit csinálnak a Édes élet A Bethlen-alapítvány díjazottjai Az egyetemes magyarság kiemelkedő személyiségei Az idén immáron hetedik alkalommal olyan személyek kapták a Bethlen Gábor Alapítvány Márton Áron-emlékérmet, akik magatartásukkal, erkölcsi értékeikkel hűségesek tudtak lenni az erdélyi püspök szellemiségéhez: Levendel László főorvos, az elesettek és kitaszítottak istápolója már sajnos nem lehetett közöttünk. Ő, aki intézményes ápolója volt a határon túli betegeknek, már posztumusz díjat kaphatott. Dr. Jeleníts István tanár, piarista tartomány főnök egész munkásságáért kapta Szervá- tiusz Tibor gyönyörű érmét. A piarista tartományfőnök üdvösségkereső igyekezete, amely az egyik embert a másikhoz és Istenhez kalauzolja, jelentős munkásságot takar. Szolgálatot teljesít egész életével, könyveivel, cselekedeteivel. A szlovákiai Királyhelmec polgárait illető emlékérmet Pásztor István polgármester vette át a saját önkormányzati alapítású városi egyetem 1993. október 4-én történt beindításáért. A Felvidéken nincs magyar nyelvű felsőfokú képzés, ez az egyetem tehát alternatíva az elvándorlással szemben; a változás motorja. A másik kitüntetett csoport a százötven éves múltú Erdélyi Magyar Gazdasági András postán elküldött írásában méltatta a színikritikusként induló riportemőt, aki egyben „irodalmi és művészeti múltunk búvárlója”; aki „fölfigyelt a magyar könyveket égető máglyamesterek hóhéraira”, és „mint gyöngykagylót hozta fel az időnek omladékáiból az értéket”. Egész munkássága, kötetei tanúsítják ezt. A Bethlen Gábor-díjat négy személy kapta: Gazda József író, kovásznai néprajzkutató. „Mindennek mestere” — jellemezte őt az író Domokos Mátyás saját könyvének címével. Létrehozta a kovásznai nyári tárlatot, a helyi képtárat; a Körösi Csorna Sándor Egyesület megalapítója, több mint tíz kötet szerzője, az Ige című folyóirat szerkesztője. És tanára volt eddig sok száz „utódnak”. Kató Béla illyefalvi református lelkész vezetésével imaházat építettek a faluban és ifjúsági központot. Ő a létrehozója a Keresztény Ifjúsági Alapítványnak, amiből eddig már sok kisebb üzemet létesítettek svájci segítséggel. Nemrég egy gyermekfalu építésébe kezdtek, és céljuk még fontos agrárcentrumok létrehozása Ko- vászna megyében. Kancsal László pozsonyi költőt, a budapesti Szlovák Kulturális Kató István szlovákiai magyar költőnek Bakos István adja át a díjat. Közöttük Márton János, a kilenc éve működó' Bethlen Gábor Alapítvány jeles alapítója Krekács Róbert felvétele Egylet jogutódja, a Romániai Magyar Gazdák Egyesülete. A Gödöllői Agrártudományi Egyetem segítségével megpróbálják visszaszerezni hajdanvolt vagyonuk töredékét, érdekképviseletet látnak el; és nemrég létrehozták a Gazda Kft.-t és annak Gazdabolt-hálózatát. A háttérbe szorított erdélyi magyar gazdák felemelkedésének érdekében tett kísérleteik jelentősége szinte felbecsülhetetlen. Az Amerikában működő Bessenyei György Öregdiák Kör az ’56-os szellemiség ápolásáért, a megmaradást szolgáló Magyar Hét-rendezvényekért, a Nagy Károly vezette hétvégi magyar iskoláért kapta a Márton Áron-díjat. A Tamási Aron-díjakat ötödik alkalommal osztották ki; Tamási Áronná, Ágota asszony hathatós segítségével. Az idén Marosi Ildikó marosvásárhelyi irodalom- történész a kitüntetett. Sütő Intézet igazgatója mutatta be. S ez a méltatás szép példája volt annak, hogyan viszonyulhat egymáshoz egy szlovák és egy magyar. Sulyok Vince Norvégiából érkezett a díj átvételére. 1956 után az oslói egyetem könyvtárosaként a magyar költészet kiválóságait jelentette meg norvég nyelven. A nagy norvég lexikonban több mint négyszáz magyar szócikke jelent meg a magyarságról és a magyar kultúráról. Magyar történelem- könyvet is írt. Norvégiában általa személyesül és jelenik meg a magyar kultúra. „Isten áldja meg a magyart, Tartson neve, míg a föld tart, ... Töltse békében napjait, egyezve lássa fiait...” — énekelte Maczkó Mária az emelkedett hangulatú ünnepségen, s mi résztvevők valamennyien hazavittük magunkkal ezt az időszerű, szép gondolatot. Ónody Éva
