Pest Megyei Hírlap, 1994. november (38. évfolyam, 256-281. szám)
1994-11-04 / 259. szám
J PEST MEGYE1 HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1994. NOVEMBER 4., PÉNTEK 13 Ki kell bírni? Egy hónap múlva immár az advent, a Jézuska-vá- rás ideje köszönt és egyben mindaz az ’’áldás”, amit a szakértő kormány zúdít a nyakunkba. Már november elsejétől egy sor mindennapi árucikknek jócskán fölment az ára... Régi-új jótevőink mindezt úgy adják be nekünk, mint nyűgös beteg gyereknek a keserű orvosságot szokták — ostyában! Minden sanyargató intézkedést természetesen a „jobbítás” szándékával magyaráznak. Az import agrártermékek felemelt vámját például „a magyar termelők védelmében” kellett bevezetni. Igaz, hogy egy sor vitamindús déligyümölcsöt is érint, amelyeket már — szerencsére — megszoktak s megszerettek gyermekeink az elmúlt években. Ezektől tehát elbúcsúzhatnak most az átlagos jövedelmű csalások gyermekei... De hát narancs és baMindenekelőtt szeretném megköszönni ittlétüket azoknak, akik eljöttek ma ide, annak ellenére, hogy egy kicsit gyenge volt a szervezés. Nézzétek meg, mit játszanak most ebben a moziban: Végveszélyben. Valahogy úgy vagyok ezzel a dologgal, hogy tavalyelőtt (tavaly nem voltam itt, a kórházban feküdtem infarktussal), amikor itt beszéltem, olyan filmeket játszottak, amiket esküszöm, hogy nem rendeltem meg. Ezt se, de nagyon aktuális a politikai helyzethez. Nem akarok ötvenhatról beszélni, mert nagyon jól tudjátok, mi történt itt ezen a szent helyen. Annyit viszont szeretnék most kérni, hogy abból a társaságból, akik akkor itt voltak és most is itt vannak, azok jöjjenek fel ide a lépcsőre... Egy már itt van. Harmincnyolc év után először. Nekem azt mondták, senki nem jön el, mert a mi időnk most már lassan lejár. A magyar ifjúságra szükség van, és látom, hogy vannak itt fiatalok is, nemcsak idősek. Az én feladatom ezután az lesz, hogy járjam az iskolákat, az egyetemeket, beszéljek velük, elmondjam, hogy mi volt 1956, hogy mit akartunk. Most is elmondom, egy szabad és független Magyarországot, egy olyan Magyarországot akartunk, ahol nem a zenészek, a gitárosok mondják meg ennek a nemzetnek, * Elhangzott 1994. október 23-án nán nélkül is fel lehet nevelkedni, ezt jómagam is tanúsíthatom, hiszen a „drága” Rákosi pajtás or- száglása idején ilyen ínyencségekről mi is csak álmodhattunk. És az új 1995-ös év még nagyobb megrázkódtatásokkal fog beköszöntem. Ugyan hogy fogják tudni követni az elszabadult energiaárakat azok, akik között már eddig is ezrével tartották számon a közüzemi díjak adósait... Ady Endre soraival szólva: „Ne félj, a tél meg fog gyötörni. Mint máskor, ha akar. Élethez, szemhez nincs közöd, Grófi föld ez, és magyar.” Fő az, hogy Békési úrék már látják az „alagút végét”, míg a kisemberek még az elejét sem... De azt még a legmu- csaibb átlagpolgár is tudja, hogy az iszonyatos romlás még a nyolcvanas évekből ered, amikor is — fájdalom! — ugyanaz volt a pénzügyminiszterünk, aki napjainkban. Mélységesen egyetértek a Magyar Szellemi Védegylet nemrég közreadott nyilatkozatával, miszerint a romlást megcélzó akkori kölcsönigényléseket (már a kamatok fejében is) többszörösen visz- szafizette Magyarország! Ezért anakronisztikus és hamis tehát Békési úr műfelháborodása, amikor az adósság átütemezéséről szóló felvetéseket az ország érdeke elleni, rossz hírünket keltő aknamunka termékeinek nevezi. Miniszterelnökünk is büszkén hangoztatja, hogy az Európai Unió hajlandó újabb dollármil- liárdokat pumpálni az országba, de ennek szigorú feltételei vannak. Mintha eddig nem lettek volna ilyen feltételek?! Magabiztosan kijelenti továbbá, hogy 1995-ben megállítják a romlást, s utána már növekedés következik. Ezt a példátlan sa- nyarúságot pedig ki kell bírnia az_ ország népének! S megnyugtat: elvonások lesznek, de az elosztás igazságos lesz. Még jó, hogy nem testvéries... Mert azt a módszert már ismerjük. Megmosolyogtató, hogy Horn úr szerint ez a kormány nem arra törekszik, hogy a négyéves ciklust mindenáron végigkormányozza, hanem hogy kivezesse az országot a romlásból... Micsoda szónoki pátosz, Cicero is megirigyelhetné! Csak nehogy úgy járjunk, mint az egyszeri cigány lova, amelyik, mikor már kezdte volna megszokni a szalmát (széna helyett), kimúlt az árnyékvilágból!... Brezovich Károly Vác Ékverők Körülöttünk erőteljes fejszecsapások. Zenei aláfestés az ékverők hetek óta tartó tivornyájához. A nagy ékelések idejét éljük. Mindent kiékelnek és mindenhová beékelődnek. Csak semmi aggodalom, hiszen több suhintásukból csak úgy fröccsent HISTÓRIA Pongrátz Gergely Corvin közi beszéde* hogy mit csináljon. A tankok elmentek és jöttek a bankok. És a bankok ma épp olyan nyomorban tartják a magyar népet, mint amilyen a tankok árnyékában volt. Ami a jelenlegi helyzetet illeti, mi nem akartuk Nagy Imrét miniszterelnöknek. Akkor, amikor győzött a forradalom, belementünk abba, hogy elfogadjuk őt a szabad választásokig, és alávetjük magunkat a nép akaratának: ha Nagy Imrét választják, legyen Nagy Imre a miniszterelnök. Most hasonló helyzetben vagyunk, illetve sokkal rosszabban. Egy olyan ember lett a miniszterelnök, aki másfél évvel ezelőtt a parlamentben felállt — a televízió közvetítette — és azt mondta: igen, én pufaj- kás voltam. Na és? Nem azzal van a probléma, hogy ő pufajkás volt, hanem azzal van a baj, hogy „na és?” Én írtam egy levelet nekik, két hónapig nem kaptam rá választ, és akkor leadtam a sajtónak, de csak két újság közölte le. Azt kértem Gál Zoltánnak írt levelemben, hogy vegye rá Hóm Gyulát, Magyarország következő miniszterelnökét, hogy Borisz Jelcin és az orosz pátriárka példájára kövesse meg az ötvenhatosokat, és az egész magyar nemzetet az ’56—57-ben elkövetett tetteik miatt. Azzal fejeztem be a levelet: ha bocsánatot kér a magyar nemzettől, elmúlik az a kettősség, ami fennáll (mint tudjuk, Nagy Imre lányával koszorúzott a 301-es parcellában), elmúlik az a kettősség, ami Nagy Imre politikájának a folytatása, és az ő karhatalmista múltja között feszül. Teljesen mindegy, hogy ő mit csinált ’56—57-ben mint pufajkás, a lényeg az, hogy ő ahhoz a karhatalmi egységhez tartozott, amelyik ösz- szefogdosta, a bíróság elé állította, s gyakran a halálba küldte a mi bajtársainkat. Ő ahhoz a karhatalmista csoporthoz tartozik. Ezek után van bőr a pofáján, hogy kimenjen a 301-es parcellába koszorúzni? Ami az elkeseredést, a végveszélyt illeti, még nem vagyunk végveszélyben. És legyen bizalmunk. Az elején én is nagyon el voltam keseredve. Most már nem vagyok. Megtörtént a választás, ő lett a miniszterelnök, ő alakított kormányt. Akármelyik párt győzött volna, és kormányra kerül, az ország gazdasági helyzete olyan rossz, hogy a megszorításnak így is, úgy is jönnie kellett volna, mert a gazdaságot úgy-ahogy egyenesben kell tartani. De ha ezeket a megszorításokat az SZDSZ, a Kisgazdapárt, a Kereszténydemokrata, vagy akármelyik párt csinálta volna, akkor az lett volna a rossz. Most nekik kell csinálni. Másfél hónappal a választások után valaki odajött hozzám, és azt mondta nekem, hogy Gergely bácsi, bocsánatot kell kérjek magától. Mondom: tőlem, miért? Azért, mert én is a Horn Gyulára szavaztam. És hányán vannak olyanok, akik most bocsánatot kérnek saját maguktól azért, mert oda szavaztak. Más szóval: ne vegyük ki a fűrészt a kezükből, azt a fűrészt, amivel saját maguk alatt vágják a fát. Vannak olyan hangok, hogy az ’56-os Magyarok Világszövetsége ne politizáljon. Mi nem pártpolitikát folytatunk. De ötvenhatban is politizáltunk itt, ezen a helyen, géppisztollyal a kezünkben. Az is politizálás volt. Mi a hazáért, a nemzetért, az egész magyarságért fogtunk fegyvert annak idején. Ahogy mondtam, egy szabad és független Magyarországot akartunk. Most is azt akarunk. Azt akarjuk most is, amit ötvenhatban. Most is konzekvensen azt akarjuk, amit ’56-ban akartunk. És akármilyen kormány van uralmon, emlékezzenek Borisz Jelcin szavaira, amit az első amerikai útján mondott. hogy a kommunizmus hanyatlása Budapesten kezdődött el 1956-ban. Nemcsak a corvinisták, hanem a pesti srácok a Széna téren, a Baross téren, bárhol voltak, részesei voltak annak, hogy a kommunizmus hanyatlása itt, Budapesten meginduljon. Én azt hiszem, hogy emiatt nincs semmi szégyellnivalónk, hiszen ez a mostani kormány is a pesti srácoknak köszönheti azt, hogy uralmon van, és nemcsak a magyar kormány, hanem a lengyel, a csehszlovák, sőt maga az orosz kormány is a pesti srácoknak köszönheti az uralomra jutását. A Kelet és a Nyugat közötti hidega szemünkbe a lédús szakértelem. Pár hónappal ezelőtt országunk hiszékeny lakosságának több mint a fele még úgy képzelte, hogy ha már „együtt visszük el a balhét”, akkor joggal részesülhet a most már „ékanyagnak” felhasznált jussból. Ma olybá tűnik, mintha megelégednének a forgáccsal is, ám úgy hírlik, hogy a forgácsból szekérrúd készül, hadd legyen mivel tologatnunk lerobbant gazdaságunk kerékagy nélküli szekerét. Kedveskéim, talán már rájöttek, hogy „nem arról hajnallik”... A jelenlegi kormánykoalíció, amikor betegeskedő gazdaságunk kigyógyításáról, sorsunk jobbításáról álmodozik, szegény megboldogult Osztojka bácsi esetét juttatja eszembe. Osztojka bácsiéknál is kezdetben vala a nagy fene szegénység, sok-sok gyerekkel — nálunk az utóbbiból jóval kevesebb —, és csak utána ugrott be az életerőt adó ötlet. Kevéske megtakarított pénzükből csak néhány tojásra és egy kotlóra futotta. Rögvest tudatták a szomszédokkal is, hogy ők nemsokára gazdagok lesznek. Már csak addig kell várniuk, amíg a leendő kiscsibék kiscsibéit is eladják, aztán a begyűlt összegből lovat és szekeret vásárolnak és rendes fuvarosok lesznek. Csak úgy dől majd a pénz... A lakás szűkössége miatt — már akkor is voltak lakásgondok — a megültetett kotló az ágy alatt talált otthonra. Ám de egyik hajnalon szörnyű veszekedés tört ki Osztojka bácsiéknál arról, hogy ha majd hegyre mennek a szekérrel, ki marad a saroglyán és ki gyalogol. Persze hogy a család minden tagja a szekéren maradt volna. Miközben egymást püfölték, az ágy leszakadt, a kotló odaveszett. Bizonyára minket sem ültetnek többé lóra... Széki Soós János Budapest háborút a pesti srácok nyerték meg a szabad Nyugat számára, mert ez a hidegháború csak itt volt meleg, itt dörögtek a fegyverek, és haltak meg az én bajtársaim. És mit kaptak ezért a pesti srácok? 8-10 ezer forintos nyugdíjakat, és abból tengetik az életüket. De ebből megélni nem lehet. Akik minket lőttek ötvenhatban, azok kapták a katonai rendfokozatokat. A nyugdíjuk megfelelő, kapják a juttatásokat, és nagyon jó körülmények között vannak. És az én bajtársaim ma is nyomorognak. Ez nekem személy szerint nagyon fáj, de nem mi vagyunk a fontosak, hanem a nemzet. A jövő. Én meg vagyok arról győződve, hogy a magyar ifjúság éppen úgy helytállna, hogyha sor kerülne rá, mint ahogy az ötvenhatos magyar ifjúság, akik most itt állnak mellettem. A mostani magyar ifjúság épperi úgy megállná a helyét. Én kérem a Jóistent, soha ne kerüljön rá sor, mert már elég magyar vér folyt. De a szabadságot még egyszer tőlünk elvenni nem lehet. Ez a fontos. Köszönöm szépen. Közlekedési táblák Szentendrén Városaink vezető testületéinek a századforduló időszakában új — és fegyük hozzá: azóta sem teljesen megoldott — gonddal kellett szembenézni. Nem mással, mint a korábbihoz képest sokszorosára növekedett közúti forgalommal. Ez az időszak volt, amikor — ha még csak szórványosan is — megjelentek az autók, és vele mindaz a káros következmény, aminek teljes jelentőségével persze csak mi, késői utódok vagyunk tisztában. A mai forgalomnak ugyan csak a töredékét jelentette akkoriban az autó, a motorizáció, de mégis nagy gondot jelentett, hiszen még jó ideig együtt közlekedtek a kor technikai csodájának számító gépkocsik a szekerekkel, fogatokkal. Szentendre város képviselő-testüle- te már 1906-ban megpróbált rendet teremteni a mind kaotikusabbá váló helyzetben. A testület ülésén, november 6-án született az a bejegyzés, melyet G. Sin Edit tett közzé, az alábbiakban ebből idézünk: „A motoros járművekkel való sokszor veszedelmes gyors közlekedés megszüntetése végett előterjesztésbe hozott két tilalmi táblának felálUítását a tanács f év szeptember 17. napján tartott ülésén hozott véghatározatával szükségesnek mondta ki. A járművekkel való megállásra s az állatok etetésére vonatkozó tíz darab tilalmi táblára nézve pedig felhívta a rendőr- kapitányt, hogy jelölje meg a város azon tereit, ahová ezt a tíz tilalmi táblát feláltítandónak véli Pogány György
