Pest Megyei Hírlap, 1994. november (38. évfolyam, 256-281. szám)
1994-11-04 / 259. szám
_g PEST MEGYEI HÍRLAP INTERJÚ 1994. NOVEMBER 4., PÉNTEK 7 Szűk érdekcsoport uralja a tájékoztatást Beszélgetés Csúcs Lászlóval, a Magyar Rádió volt alelnökével (Folytatás az 1. oldalról) — Jól érzékelhető mindenekelőtt, hogy mindazok a rádiósok visszaszivárogtak, akiknek a munkájával szemben korábban számos kifogás merült fel. Ezek nemcsak hogy visszaszivárogtak, hanem azokban a műsorokban kaptak szinte korlátlan megszólalási, s egyben véleményformálási lehetőséget, amelyeket a legtöbben hallgatnak, így a hír- és krónikaműsorokban. A másik szembeötlő tapasztalat, hogy ezek a személyek főképpen a nemzeti főadót, a Kossuth adót szállták meg ismét. Ez különösen azért veszélyes, mert a Kossuthot hallgatják a legtöbben a határainkon belül, és azon kívül is, lévén, hogy az fogható a legjobban, az sugároz a legnagyobb teljesítménynyel. Az említett műsorokban is drasztikus változást vélek felfedezni. Ennek az a lényege, hogy miközben szinte forradalmi — egyesek szerint: ellenforradalmi — változások zajlanak az országban, addig a hírműsorok és főleg a krónikák aránytalanul nagy mértékben a külföld eseményeivel foglalkoznak. T udatos egyoldalúság — Ez a jelenség jól ismert a Kádár-korszakból... — Lássuk be, ezek a rádiósok profi módon végzik a dolgukat. Profi módon válogatnak a hírek között, sőt, ők mondják meg, hogy mi a hír, azt milyen mélységig kell ismertetni, milyen csoportosításban, milyen környezetben, milyen hangsúly- lyal. Mindezen eszközökkel — ők pontosan tudják — befolyásolni lehet a hallgatók gondolatát, hangulatát, informáltságát, méghozzá a hatalom letéteményesei számára kívánatos módon. A rádió különböző adóin egyébként nagyon sok igényes, szép műsor hallható, a Kossuth adón is természetesen. Csakhogy ennek ellenére igaz az a bizonyos levestörténet, úgy vélem, találó a hasonlat: ha a tál levesbe belehullik egy szem légy, tönkrement az egész főzet. Ma a léggyel együtt kell megenni a levest. — Tamás Gáspár Miklós, az SZDSZ-es filozófus egy nyilatkozatában annak a véleményének adott hangot, hogy megemészthetetlenül unalmas az egész magyar belpolitika... — Lehet, hogy ő nem él itthon, vagy nem követi, illetve a rádió alapján követi az eseményeket. Az én véleményem szerint régen volt ennyire izgalmas, fordulatokkal teli a magyar belpolitika, mint manapság. Az átalakulás korát éljük, s a történésekről a lehető legárnyal tabban, legérthetőbben kellene tájékoztatást adni, de nemcsak az elektronikus médiának, hanem az írott sajtónak is. Az egyoldalú, egyhangú tájékoztatás, a hírek manipulálása mögött a média meghatározó személyiségeinek az a sanda politikai szándéka húzódik meg, hogy elterelődjön az állampolgárok figyelme az alapvető, a sorsukat döntően befolyásoló kérdésekről, s közben a demokrácia jegyében, a nép feje fölött a hatalom emberei azt tegyenek, amit akarnak. Számos jel utal arra, hogy például a parlamenti többség visszaél a helyzetével, fontos törvények meghozatalakor nem is törekszik konszenzusra az ellenzékkel. Legjellemzőbb példa erre a választási törvény módosítása volt, de lényegében ugyanezt tükrözi az expódöntés lebegtetése is. — Mi a véleménye a médiatörvény körüli újabb keletű vitákról? — Egy újrakezdődő háborús folyamat tanúi lehetünk, s a háború most már nemcsak az ellenzék és a koalíció között zajlik, egyre erőteljesebb ez a harc a koalíció pártjai között is. Ez utóbbi egyelőre azzal a miniszterelnöki nyilatkozattal kulminált, amit az egyik Ráadásban hallhattunk, miszerint bizonyos rádió- és tévéműsorok elfogadhatatlanok, s a két médiában drasztikus változtatásokra van szükség. Az MSZP és az SZDSZ között e kérdésben valószínűleg már olyan ellentét halmozódott fel, ami a jövőt illetően többfajta megoldási lehetőséget vet fel. — Elképzelhető, hogy e lehetőségek valamelyike is kedvező lenne a konzervatív oldalnak? — Nem. A nemzeti oldalnak semmilyen beleszólási lehetősége nincs az alapvető kérdések eldöntésébe. Szerepük formálissá vált a kisebbségük, elenyésző kisebbségük okán, másrészt azért, mert a nemzeti oldal már akkor eljátszotta minden lehetőségét a tartós megszólalásra, amikor — közvetlenül a rendszerváltozás kezdetén — ahhoz megteremthette volna a tartós eszközöket. Ebből fakad, hogy a nemzeti oldalnak az elektronikus médiában semmiféle szerepe nincsen, a nyomtatott sajtóban pedig az elfogadhatatlanul kismértékűre zsugorított. Mindez a demokrácia egészét veszélyezteti, nincs ugyanis érdemleges ellenpont a hatalom számára, nincs tükör, amibe belenézhetne, s láthatná, hogy mikor miben hibázik. Az ellenzéki orgánumoknak meghatározó szerepük kellene legyen, erről azonban, sajnos, nem beszélhetünk. Egy kezemen meg tudom számolni azokat a fórumokat, köztük például a Pest Megyei Hírlapot, ahol a konzervatív oldal képviselheti a véleményét, nyilvánosságot adhat annak. — A gondokat feltehetően csak tovább súlyosbítja, hogy maga a nemzeti oldal is megosztott. — Mindennapi dolgaik megítélésében a hallgatók is megosztottak voltak, és azok ma is. Alelnöki működésem során, s főleg annak második szakaszában, száis hallatlan mértékben tudja alakítani, hatása közvetlenül, viszonylag rövid időn belül nyilvánul meg. A klasz- szikus hatalmi ágak hatásukat csak elnyújtva, általában hosszabb távon fejtik ki, érvényesítik, egy parlament által meghozott törvény a valóságban adott xSúiia, Csúcs László: Vallom, a média hatalom mos olyan levelet, telefont, jelzést kaptam, amely azt bizonyította, hogy a hallgatók pontosan tudják értelmezni a direkt műsorokat, és — jelképesen szólva — pontosan tudnak olvasni a sorok között is. Azt mondhatnám tehát, hogy differenciáltan fogadták törekvéseimet, intézkedéseimet, miként azokat a műsorokat és rádiós megnyilvánulásokat is, amelyek ellen éppen a hiteles tájékoztatás érdekében, megpróbáltam küzdeni. A hallgatók napjainkra sem változtak meg. Nyilván vannak, akik nehezen tudják ezt a nagyon sok esetben rafinált, de mégis átlátható rádiós befolyásolást elfogadni, mert ebből már kinőttek. A Utitársunk állandóan szól Az is igaz azonban, hogy az a megtévesztett tömeg, amely a májusi választásokon valamilyen nosztalgiával a gulyáskommunizmusra szavazott, feltehetően egyfajta passzív befogadó rétegként veszi tudomásul mindazt, amit a politikacsinálók számukra felkínálnak. Óriási szerepe, súlya van tehát a médiavilágnak a közvélemény formálásában. Mindebből következik az, amit Göncz Árpáddal és másokkal ellentétben mindig is vallottam és vallók, hogy a média: hatalmi ág, a média: hatalom. Csak a három, jogi értelemben vett, klasszikus hatalmi ággal szemben tökéletesen szabályozatlan, mind a mai napig az, és öntörvényű. 'Szabályait, törvényeit az a szűk érdekcsoport határozza meg, amely birtokolja, uralja ma az elektronikus és a nyomtatott sajtót. Hangsúlyosan igaz a média hatalmi ág jellege választások előtti időszakban, a közhangulatot, a közvéleményt ugyanTalum Attila felvétele esetben csak hosszú hónapok, olykor évek után mutatkozik meg a mindennapi életben. Különös jelentősége van a hatalmi szerep betöltésében a rádiónak, amely ma már szinte mindenkinek, mondhatni: útitársa. Értendő ez szó szerint is, mert szól a rádió az autóban, a fürdőszobában, a kiskertben, a konyhában, mindenütt, s a háttérben folyamatosan duruzsolja a hallgatók fülébe mindazokat az intelmeket, kívánalmakat, amelyeket az üzenők neki szánnak. Ezek az ingerek akkor talán nem is tudatosulnak benne, ám amikor eljön valamely ügyben a döntés pillanata, akkor a sugalmazott információk akarva- akaratlanul cselekvéssé válnak. Mindehhez tegyük hozzá: ha az elektronikus sajtót felerősíti az ugyanazon érdekcsoport kezében lévő írott média, akkor a hatás megsokszorozódik. E hatások egybeesése, egymással összhangban történő működtetése esetén a sajtó tehát semmi máshoz nem hasonlítható hatalmi ággá válik. Ezt, a legnagyobb sajnálatomra, 1990-ben a konzervatív kormány nem ismerte fel, vagy nem cselekvéséből arra lehet következtetni, jelentőségét nem kellően ismerte fel. Úgy tűnik, hogy a mostani kormányzat, amely rendkívül radikális fordulatokat készít elő, parlamenti keretek között, a törvények újrafogalmazásával és új törvények alkotásával, már kezdi felismerni... Azt is kezdi talán felismerni, hogy nem szolgálja az ország érdekét, ha a teljes sajtóvilág egy szűk csoport kezében összpontosul. — Tapasztalataink szerint ezt a veszélyt nemcsak a kormányzati, politikai szférában látják mindinkább, hanem rájön erre a rádióhallgató, a tévénéző, az újságolvasó is. Szerkesztőségünkbe érkező leveleikben mind gyakrabban feszegetik olvasóink, hogy a kötelező és tetemes összegű tévéelófizetői díjak milyen célokat szolgálnak. Mi erről önnek a véleménye? — Azt hiszem, eléggé köztudott, hogy abból a bizonyos tévéelőfizetési díjból meghatározott arányban részesül a rádió is. Az összeget tehát megosztva kapja meg a két közszolgálati intézmény. Hangsúlyoznám: köz-szolgálati intézmény. Ez azt jelenti, hogy a rádió — s most maradjunk csak ennél a médiánál — a közösséget kell szolgálja. Tulajdonképpen sajátos üzleti kapcsolat ez, amelyben az egyik fél fizet a szolgáltatásért, s akkor fizet, ha a pénzéért az elvárt szolgáltatást megkapja. Normális körülmények között ebben a kérdésben társadalmi konszenzus létezik, ám ez csak akkor áll fenn, ha a megrendelő elégedett. Ha a megrendelő nem elégedett, akkor a szolgáltatást nem, vagy csak részben veszi igénybe. — Szabadjon itt közbevetni: ennek az egyensúlynak a felborulására utalhatott Göncz Árpád köztársasági elnök, amikor annak idején azt tanácsolta, hogy akinek nem tetszik a műsor, az kapcsolja ki a készülékét. Mi másra utalhatott volna? Elmulatott félmilliárd — Ebből a logikából kiindulva a tévénéző, a rádióhallgató visszatarthatná az előfizetői díjat is. Ezzel is kifejezhetné elégedetlenségét. Én természetesen ezt csak elvileg vetem fel, különös tekintettel arra, hogy rádiós voltam, ilyen engedetlenségi mozgalomra nem biztatnék senkit. Kétségtelen azonban, hogy a szolgáltatásnak akkor szokták kifizetni az árát, ha az elvárt minőségben és mennyiségben teljesül. Egyébként egy időben sokan ítélték úgy, hogy nem kapják meg pénzükért az elvárt ellenszolgáltatást, és sok tízezren szüntették be a tévédíj fizetését. Nehéz anyagi helyzetbe kerülne a televízió és a rádió, ha egy ilyen engedetlenségi mozgalom ismét felerősödne. Persze, nemcsak ezért lenne, illetve már ma is van gond a rádió háza táján, hanem a mérhetetlen túlköltekezés miatt is. Teljesen nyilvánvaló, hogy a rádió pazarlón, és többszörös létszámmal látja el közszolgálati feladatát, s ezt természetesen közpénzből kell finanszírozni. — Milyen konkrétumokra alapozza ezt az állítását? — Én annak idején meglehetősen kemény kézzel fogtam meg a pénzügyeket. Erre a kényszer is vezetett, hiszen 1994-nek úgy indultunk neki, hogy az akkori parlament kellően el nem ítélhető döntése alapján szakkifejezéssel szólva 0 állami támogatásban részesített minket. Meg kellett tehát fogni a kiadásokat, s meg kellett ragadni minden lehetséges bevételi forrást. Az eredmény azt mutatta, hogy járható volt az az út, ugyanis amikor eltávolítottak a Magyar Rádió éléről, azaz ez év július 8-án, a rádió kasszájában 480 millió forint tartalék volt. Úgy volt ez színtiszta tartalék, hogy előzőleg a rádió minden fizetési kötelezettségét teljesítette, senkinek nem tartozott. Csaknem félmilliárd tartalékkal adtam át tehát utódaimnak a rádiót. — Vajon mi lett ennek a hatalmas összegnek a sorsa? — Bőkezű jutalmazásokról, nagyvonalú vásárlásokról szólnak a rádió környékén a hírek. Azt a feladatot, amellyel korábban én egyedül birkóztam, most hárman látják el, egy elnök és két al- elnök, s összes javadalmazásuk hatszorosa annak, mint az enyém volt a nyár elején. De ez a kérdés témánktól már elkanyarodott... (A Csúcs László ellen folyó koncepciós perekről lapunk holnapi számában nyilatkozik a rádió volt alelnöke) '--------------------------------------------------^ Adni öröm
