Pest Megyei Hírlap, 1994. november (38. évfolyam, 256-281. szám)
1994-11-26 / 278. szám
8 PEST MEGYEI HÍRLAP VELEMENY 1994. NOVEMBER 26., SZOMBAT A tollnok megkísértettsége Az apartheid és a kommunizmus következménye Big Machen mérve A világ csaknem minden országában nyitott üzletet az amerikai McDonald’s cég. Az óriáscégnek most egy zseniális ötlet jutott eszébe: mivel a termékei mindenütt gyakorlatilag azonosak, ösz- szehasonlítja azt, hogy egy átlagember hány percet dolgozik ahhoz, hogy megvásárolja legnépszerűbb szendvicsét, a Big Macet. íme az eredmény: egy chicagói lakos 14 percet dolgozik a lágy zsemlébe tett lapos fasírtért. Mexikóvárosban már 90 percet. Az amerikai kontinensen maradva, de jóval délebbre, egy Buenos Ai- res-i lakosnak 66 percig kell robotolnia. És a statisztika most kezd érdekessé válni számunkra. Budapesten egy Big Mac 128 percnyi munkaidót, ill. verejtéket ér. Két perccel többet, mint a Fülöp- szigetek fővárosában, Manilában (126 perc) és 11 perccel többet, mint Nairobiban, Kenya fővárosában (117 percet). Johannesburgban egy Big Máéért csupán 45 percig kell dolgozni. És hogy a szórakoztató statisztikához egy hasonlóan köny- nyed megjegyzést is fűzzünk: ha az apartheid évtizedei eredményeként színre, bőrre és vallásra tekintet nélkül Dél-Afri- kában 45 percet kell dolgoznia egy ottani munka- vállalónak McDonald’ s-ebédjéért, míg a kommunizmus évtizedei után egy magyar dolgozónak ennek mintegy kétszeresét, kiderül: a kommunizmus és az apartheid gazdasági következményei kiértékelése terén kissé zavarban vagyunk. Lovas István E gyik napilapunkban nemrég Siposhegyi Péter taktikai érzékében és erkölcseiben gyönyörködhettünk, erősen biblikus plagizáció- jú, „Az elnök első megkísérlése” című írását olvasván. A szerző bevezetésül közli velünk az örömhírt: olyan napra ébredt, mely talán véget vet mintegy kétévnyi hivatásos cinizmusának, ugyanis komolyan hiszi, hogy lesz végre valami fajta médiamegegyezés. Természetesen ez a hír — vagyis Siposhegyi jó napja — valamennyiünket örömre kell hogy derítsen. így történt Boldogság szállott meg minden érző kebelt és már a budapesti galambok is cinkosan kacsintanak össze: „Hallottad a jó hírt?” — hiszen ettől nekik is boldog napjuk támad, az első azóta, hogy a fővárosban betiltották a lovak közlekedését... Hiányérzetet csupán az kelt mind- annyiónkban, hogy nem tudtuk meg, miért pont két éve rontotta a cinizmus kollégánk életét? (Gondolom, a cikkhez közölt, mosolygó, joviális urat ábrázoló fénykép egészen friss, a személyes megváltás a fennkölt pillanataiban készült.) Nos, ezt a midnyájunk számára jó hírt az váltotta ki, hogy a Siposhegyi által is média-nemszakértőnek tartott SZDSZ-médiaszakér- tő. Molnár Péter bejelentette: a médiaelnököket kijelölő bizottságban fele-fele arányban kapnak majd helyet a kormánypártiak és az ellenzék képviselői. Ez a hír érdekes is lenne — ha igaz lenne, és ha úgy lenne. Mint. a híres viccek a jereváni rádióról: a hír igaz, de nem úgy, nem ott, nem akkor és nem azokkal... Nos, ebből csak annyi igaz, hogy Molnár Péter bejelentette, Siposhegyi pedig megírta. Persze Molnár azt már nem mondta el, hogy ez nemcsak hogy az ellenzéki pártokkal nem lett egyeztetve, hanem a koalíciós partner MSZP-vel sem, csak az MSZP médiatárgyalójával, Jánosi Györggyel beszéltek róla. Arról sem esett szó — a csúsztatásos technika szabályai szerint —, hogy a négy-négy tagú bizottságban a döntő szavazat a kilencediké, az elnöké, akit az első verzió szerint, a miniszterelnök jelöl és az államfő nevez ki, második verzió szerint pedig a koalíciós többségű parlament. így pedig már rögtön 5:4 az arány, ami mindennek nevezhető, csak esélyegyenlőségnek nem. Arról sem esett szó sem Molnár Péternél, sem Siposhegyinél, hogy ilyen megegyezéshez a szocialista párt illetékes csoportjának a megerősítése kell, mert anélkül még egymás között sem számít mindez egyezségnek, csak a tárgyalássorozat egy fázisának. Ismerős a módszer, hiszen csak a legutóbbi időkben is a létszámában és szavazataiban jóval kisebb, de „partnerét" nemegyszer ügyes taktikával kényszer- helyzetbe szorító aszexuális SZDSZ — a buja démon — többször eltáncolta vágybo- londító, melltartórepesztő csábtáncát a rá befizető szocialista puritánoknak, akik birtokló vágyuk csúcspontján jönnek rá újra meg újra, hogy a csillogó rongyok alatt egy transzvesztita álcázta magát nőnek. Mondom, a módszer ismerős. Az SZDSZ valamelyik illetékese feldob egy álhírt, melyet a média szorgos kis bogárkái rögtön mint információértékű hírt másznak papírra festékes lábacskáikkal, döngicsélnek mikrofonba vagy zümmögnek el boldogan, szabad rovarokhoz méltón repdesve a képernyő előtt. A villámakció végén pedig mint köztudott és „elfogadott” tényt teszik le mindezt, a hozzájuk képest csecsemőnaivitású partnerük kőbölcsőjének peremére. És mit tehet a kisgyerek? Amilyen játékot kap, annak nyúl utána... A „közmegegyezésbe” az is beletartozik persze, hogy a médiaelnököket állítólag kinevező bizottság a közmegegyezés nélkül kinevezett jelenlegieket köteles lenne helyükön pályázat nélkül megerősíteni. Ez az újfajta közmegyezés: amikor a szabad és a demokrata közösen megegyeznek valamiben. Az „egyezség” által kiváltott hangulati megújulás oly katartikus hatással lehetett Siposhegyi Péterre, hogy — feltételezem — extatikus hangulatában nem ért rá pontosabb információkat beszerezni. Különben netán néhány sort ejtett volna arról is, hogy van egy másik javaslat is a porondon, méghozzá egy huszonnégy-hu- szonöt tagból álló, az egész társadalmat reprezentáló kuratórium terve, mely tervet egyébként — mert az információ a jó újságíró kenyere, nem a fizetés! — nemcsak az ellenzéki pártok támogatják, hanem a legalább részleges társadalmi igazságosság jegyében az MSZP elnöksége is. És hogy miért csak részleges? Erről sem esett szó a nevezett írásban: mert még mindig nincsen ezzel sem megoldva az oly széles támogatottságnak örvendő Duna Televízió ügye, melyet a hazai ellenzék, a Magyarok Világszövetsége és a teljes — többmilliós, több tucat országot reprezentáló — határainkon kívül élő magyarság oly féltő aggodalommal kezel, és melyet egyesek a szakmailag és erkölcsileg egyaránt élőhalott két másik „köz- szolgálati” adóval kívánnak együtt „kezelni”, figyelembe sem véve azok minden szempontbóli különbözőségét. H a már itt tartunk: a manapság oly sokat kárhoztatott előző regnum alatt egy ideig — egészen pontosan a szubjektív Baló és társai objektív csalásáig — létezett az egyes adón egy legalább részben reális, tehát mondjuk, hogy kormánypárti Híradó, a másodikon pedig egy teljes egészében ellenzéki Egyenleg. Most miért nem osztják meg a csatornákat? Az lenne az igazi demokrácia első bizonyítéka ebben a kifordult társadalomban! No de térjünk vissza Siposhegyi Péterhez, illetve opuszához, melyben az elkövető először már említett re- velációját közölte velünk az egyenlő arányú médiabizottság, netán létrejötte miatt (hacsak félre nem értettem és mindez nem azért történt vele, mert rájött, hogy eddigi meggyőződése ellenére Molnár Péternek mégis van Siposhegyinek megfelelő szakértelme), majd szinte mindezt cáfolva azon aggódik, hogy „Még súlyosabb a helyzet, ha mindenkit arra hagyunk asszociálni, hogy elég egyetlen ellenszavazat, s dől a műsor...”. Ezek szerint, az írása elején velünk közölt személyes megvál- tottsága mégsem volt igazi (nem csodálom — Molnár Péter mint megváltó?! Ez rosszabb mint Scorsese!), hiszen néhány sorral lejjebb — miután vetett egy ragyogó mosolyt Horváth és Szi- rányi urak felé — már megkérdőjelezi saját jó véleményét is. Netán neki még egy ilyen egyezség is sok lenne, vagy netán igazi tol Ínokként igyekszik olyan helyzetet teremteni, melyben ez később nagylelkű gesztusként lenne szerepeltethető, esetleg egyszerűen témakényszerben szenved? Mindenesetre valami furcsa logikai bukfenccel mindjárt egy aktuális példával is kívánja illusztrálni aggódását mindenfajta — akár csak annak nevezett — demokratizmussal szemben. Gúnyos hangon említi, hogy „...a kisgazdapárt, továbbá Gyulay Endre püspök, az általunk különlegesen tisztelt Közakarat Egyesület s néhány magánszemély tiltakozott a televízió vezetésénél, Martin Scorsese: Jézus utolsó megkísérlése című fdmjének csütörtöki bemutatása ellen”. Siposhegyi Péter valótlanságot állít. Nem azért, mert amit leírt az nem igaz, hanem azért, mert ha egy önmagát újságírónak nevező valaki tényeket meghamisít, azokból prekoncepcióval csak részleteket közöl az általa elérni kívánt cél érdekében, mindezt teljes értékű információként adja elő, ráadásul saját véleményével kommentálva, akkor hazudik. (A BBC etikai kódexét nemcsak időnként emlegetni kell — bár ma már azt sem teszik —, hanem elolvasni és be is tartani!) Siposhegyi Péter tehát valótlanságot állít. Nemcsak az említettek tiltakoztak, hanem az ösz- szes magyar történelmi egyház nevében azok képviselői, társadalmi szervezetek, hivatalos és magánszemélyek egyaránt. (Ha a zsidó egyház történelminek számít Magyarországon, akkor a fentiek egy kivételével, ugyanis arról nem tudok, hogy ők is felemelték volna szavukat a közbotránkozta- tás szándéka ellen. Pedig Izraelben az ottani tiltakozás következtében nem mutatták be a filmet — de hát a hírek érkezését meghatározó távolság szerfölött relatív. Ilyenkor nagy. Megértjük.) Mellesleg jegyezném meg, hogy a film eredeti címe The Last Temptation of Christ, vagyis még magyar használatban is Krisztus (és nem Jézus) utolsó megkísérlése. Az, hogy S. P. még a címet is rosszul írja, mutatja, a művészi minőségre hivatkozás nála csak ürügy, eszköz és nem cél. Hogy Siposhegyi nem szereti a Közakarat Egyesületet, az az ő dolga. A hozzáállás kölcsönös. Ez viszont a KAE dolga. Hogy szereti Scorsesét, az is az ő dolga. Sokan szeretjük, mert jó rendező — és ehhez nem is kell hithű liberósnak lenni. Ez a filmje azonban százmilliók jóérzését sérti világszerte és számtalan országban — köztük az USA-ban és a már említett Izraelben is — betiltották. Ez a film nemcsak a hívők, hanem a jóérzésű, etikus emberek számára sem elfogadható. (Lásd a fentebb már említett izraeli esetet, ahol a Krisztusban nem hívő zsidó demokraták kérésére hozott tiltó határozatot a jeruzsálemi bíróság.) Elhiszem, sőt tudom: vannak olyan lények is, melyeknek célja a mások megbot- ránkoztatása, hitük becsmérlése, identitásuk megtörése, melyek számára a gusztusta- lanság és a mocsok az ön- és célmegvalósító eszköz és kategória. De egyelőre még ők vannak kevesebben. Siposhegyi azt írja, Gyulay püspökre és a többiekre célozva (s itt már többesszámot használ): „...ugyan nem állítjuk önmagunkról, hogy Isten választott szolgái, avagy a közakarat volnánk...”. Fölösleges volt leírni vagy kérkedni vele, hiszen azt mi eddig is tudtuk. Hogy ki kinek a választott vagy szegődött szolgája, azt pedig nem kívánjuk feszegetni, mi úgyis sejtjük, mások úgyis lehazudnák. De Siposhegyi -— választott hivatásánál fogva — valami más is (kellene hogy legyen). Nem hiszem, hogy tudná, mire céloztam. „Persze mindig vannak, akik saját kereszténységük érdekében eljátsszák a hit védőjének látványos szerepét.” Ha S. P. egy kicsit is ismerné a kereszténység történetét, akkor tudhatná, hogy ez a szerep sohasem látványos, de sokkal inkább kínkeserves volt. Ettől függetlenül is ez a mondat primitív logikai ostobaság. Ki védje más a hitet, mint akinek van? „Tőlük, amennyiben lehetséges, inkább azt kérném, a tízparancsolatot, avagy a papi fogadalom pontjait próbálják először betartani.” Az utóbbira nem akarok kitérni, mert nem érzem magam hivatottnak a feleletre. (Hogy S. P. miért érzi magát hivatottnak a — természetesen nem konkrétumokra épülő — kritizálás- ra, azt sem tudom.) Az előbbivel kapcsolatban viszont: nem tudom, miért a tízparancsolatot emlegeti, mint a keresztényekkel kapcsolatos elvárást (talán másról még nem hallott), de csak egy-egy intelligens ateista ismerősöm szavaival válaszolhatok: „a tízparancsolat tulajdonképpen nem más, mint a vallásos vagy vallástalan emberek etikus társadalmi együttélésének pontokban leírt erkölcsi norma- tívuma”. Ennek mindenkire kellene vonatkoznia. T udjuk, hogy számíthatunk a szürkeállományra — jelen példa is mutatja. Sajnálom viszont őket, ha csak annyi telik az intelligenciájukból, mint annak, aki a nevezett filmet mint „hétpecsétes remekművet” határozta meg. Nem hétpecsétes titok, de hátha a tollnok úr nem tudja: a kifejezés a Bibliából, pontosabban a Jelenések könyvéből származik. Hadd idézzek belőle okulásul: „És amikor felnyitotta a hetedik pecsétet, lön nagy csendesség a mennyben mintegy fél óráig... Azután vévé az angyal a tömjénezőt; és megtölté azt az oltárnak tüzével, és levető a földre; és lőnek mennydörgések és szózatok és villámlások és földindulás”. Publicista úr! Hátha egyszer mindez bekövetkezik? Szekeres László — Nyugodj meg, nincs tisztogatás. Csupán az ó'sz miatt hullanak a népnemzetiek Jelenszky László rajza
