Pest Megyei Hírlap, 1994. november (38. évfolyam, 256-281. szám)
1994-11-25 / 277. szám
14 PEST MEGYEI HÍRLAP IFJÚSÁG 1994. NOVEMBER 25.. FENTEK Szemünk fénye Unokahúgom, az alig húszéves Kata második gyermekét várja. Férje katona, nincs saját lakásuk, a szülőknél élnek, nincs jó szakmájuk, nincs jó állásuk. Mégis vállalják ezt a gyereket. Sokan nem helyeslik döntésüket, mondván: felelőtlenség, amit tesznek. Szerintem, ha ilyen fiatalon ennyire szeretik egymást (de csak akkor!) és ennyire várják ezt a második babát, akkor meg kell születnie. Mert nőttek fel gyerekek nehezebb körülmények között is, mégis rendes és boldog emberek lettek. De nőttek fel olyan gyerekek is, akiknek mindenük megvolt, amit csak szemük-szájuk megkívánt, mégis lusta, élhetetlen emberré váltak. Nem igaz, hogy minden az anyagiakon múlik. Én várom ezt a születendő gyermeket, és biztos vagyok benne, hogy boldog élete lesz. __ < Vagy talán Gyula és Éva Csinálja jól? Ők már 28, illetve 26 évesek, de még mindig nem akarnak gyereket. Náluk ez kényelmi kérdés: így sokkal szabadabban élhetnek, utazgathatnak, és csak magukkal kell törődni. Pedig van lakásuk, jó állásuk, szuper autójuk és tehetős szüleik. Nem, persze ők nem is az anyagi okokra hivatkoznak, egyszerűen a szabadságukat féltik. Ez pedig önzés. Vagy lehet, hogy az ilyeneknek nem is való gyerek? Szerintem csak nem tudják, mennyivel boldogabbá teszi életünket egy kis apróság. Mert ami nincs, és nem is volt még soha, azt nem hiányoljuk. De ha egyszer lesz, már nem tudunk élni nélküle — ez a gyermek, a saját gyerekünk, aki a világon a legfontosabb minden normális ember számára. S. A. Senkinek nincs egy tízese? — Vegyél egy könyvet! — szólított meg az utcán egy fiatalember, aki valószínűleg a Krisna-hívök népes táborához tartozott, legalábbis a kopaszra borotvált feje és az orra hegyétől homlokáig húzódó fehér festékcsík erre utalt. Meglepődve álltam meg, rápillantottam a könyvre, aztán a srácra, és szó nélkül tovább is indultam volna, de a fiú nagyon kitartó volt. — Nem, köszönöm, különben sincs most erre pénzem — próbáltam elhárítani a könyvvásárlást. — Miért, cigire van pénzed? — kérdezte ellenségesen, s közben a zsebemből félig kilógó cigarettásdobozra mutatott. — Igen, arra mindig van — vallottam be, aztán hirtelen észbe kaptam, hogy engem itt most felelősségre von egy vadidegen ember, tulajdonképpen azért, mert nem nála költőm el a pénzem. — Na, megveszed? — nyomta a könyvet az orrom alá újra. — Kösz, nem kell — válaszoltam kissé ingerülten. — Akkor legalább adj egy tízest! — Miért adjak én neked pénzt? — kérdeztem őszintén érdeklődve. — Hogy segíts a bajbajutottakon — válaszolta magától értetődően. — Csak azt ne mondd, hogy egy tízesed sincs — jegyezte meg gúnyosan. Azt hittem, hogy nem jól hallok. Látásból ismerem a krisnásokat, kifestik magukat, néha hosszú sorokban végigvonulnak az utcán, énekelnek, hirdetik az igét, térítgetik az embereket, de azt nem tudtam, hogy a pénzgyűjtő programot is beindították. Persze a bajbajutottak számára. — Te most bajban vagy? — tudakoltam ártatlanul. A srác láthatóan dühbe gurult. — Nem én, hanem sokan mások. — Aha, már értem! — csaptam a homlokomra. — Sokan mások bajban vannak, és ti azért vagytok, hogy rajtuk segítsetek, én meg azért dolgozom, hogy rajtatok keresztül eljuttassam ezeknek az embereknek a pénzem. Persze én biztos, hogy nem nélkülözök, mert ugye most is cigizek, és ha ezt meg tudtam venni, akkor vehetnék egy ötszáz forintos könyvet is, ami nem érdekel, ugye? — Kisebb adományokat is elfogadunk — mondta elbizonytalanodva. — Tényleg? Ennek igazán örülök. Tudod, én most tulajdonképpen bajban vagyok, és én is elfogadok kisebb adományokat. Ha összejön némi pénz, keressetek meg, mint sokan másokat; jó? Felírtam neki a címem és elrohantam. Azóta egyfolytában őket várom, de még nem jöttek a pénzzel. Nem értem: hát senkinek nincs egy tízese? (cs) A garbótól a teknó'sbékáig Garbópulóvernek nevezték hajdanában a magas nyakú pulóvereket, ma teknősbékanyakúnak hívják, talán azért, mivel a páncéljából kibújó állat igyekszik előrenyújtani a nyakát... Igazi, kitűnő téli viselet — a legszebb darabok gyapjúból, kasmírból készülnek —, egyszerű, meleg, puha; a felhajtható- visszacsavarható nyakrész sálként is szolgál. Kosztümhöz, szoknyához, nadrághoz egyaránt jól illik. Aki szuperminit hord, az a hosszú pulóvert akár ruhaként is viselheti. Vigyázat! Nem mindenki hordhatja! A rövid- nyakúak mondjanak le róla. Előnytelen, komikus. A hattyúnyakúak viszont imádhatják. Karcsú nőkön jobban mutat, főleg, ha nem simul szorosan a testhez, csak sejteti a szép vonalakat. Népzene és fazekasság A múlt szombaton Felső- gödön megrendezett körzeti népzenei versenyt színesítendő a külföldön is híres-neves nádudvari fazekasmester, Fazekas Lajos rögtönzött kiállítását láthatták az érdeklődő szülők és dalos kedvű gyerekek. A Hortobágy mellől érkezett mester megvallása szerint egy lassan háromszáz éves hagyományt őriz falujában (e régi hajdúsági mezővárosban), amikor mázat- lan, fekete edényeket, s egyéb használati tárgyakat készít hazánkban a legmagasabb színvonalon. „Mint mondják a szakértők” — teszi hozzá szerényen. A díszítési technológia is a régmúltból eredeztethető kavicsos csiszolás; a díszítmények pedig a környék motívumkincséből valók. A gyerekek rajongva veszik körül Fazekas Lajost, kinek segítségével alkotóvá válhatnak a korong fölé hajolván; magukat (a lelkesedéstől elragadtatván) összekenve- maszatolva. Készülnek a mester biztos és óvó kezének felügyelete alatt a vázák, a kancsók, hogy egy régi és már kevesek által űzött mesterség emlékeiként a fiatalokkal maradjanak. Mint megtudhatták az érdeklődők, Fazekas mester már 30 éve dolgozik a szakmájában, s egy 1708-tól datálható nádudvari korongozódinasztia sarja. De — ahogy sajnálkozva említi — gyermekei már eltávolodtak a hagyományőrzéstől. Annak ellenben nagyon örül — mint folytatta —, hogy meghívták Felsőgödre, s megmutathatja a korongozás művészetének alapfogásait, talán érdeklődést keltvén így a gyermekekben a fazekasszakma iránt. (Egyébként Fazekas Lajos remekmívű kerámiáiból jó néhányat fölajánlott a népzenei verseny győzteseinek megju- talmazására.) (novák) Egy korosztály kórképe A sátán követői Amikor valamivel több mint egy évvel ezelőtt a vrányei (szerbiai) laktanyában egy szabadkai magyar fiú géppisztolyával megölte hat társát és a zászlósát, a politikai, de főleg a tömegtájékoztatási körök az ügyet igyekeztek minél gyorsabban nemzeti vonalra terelni. A soviniszta belgrádi lapok megvádolták a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közösségét, hogy a szerbek elleni támadásra és gyilkolásra készítik fel fiatal, még viszonylag éretlen tagjaikat. Ezt a tézist a rendőrség is igyekezett magáévá tenni, hiszen a nyomozás szempontjából ez volt a legkényelmesebb megoldás. Az idő múlásával azonban kénytelenek voltak belátni, hogy nem ilyen egyszerű a dolog. Különösed azután, hogy a budapesti két (a parlamenti és a Mátyás-templomi) robbantást egy Grazból érkezett levélben a sátán követői vállalták magukra. A katonai nyomozó szervek már kezdettől fogva kétségbe vonták, hogy csupán a nemzeti kizárólagosság . húzta, meg a géppisztoly ravaszát, és — mintegy másodlagos feladatként — a korábbinál jóval nagyobb figyelmet szenteltek a különféle szekták szerbiai elburjánzásának. Kiderült, hogy nemcsak Szabadka és Topolya környékén, de a köztársaság belső területein is egyre több tizenéves fiatal jár éjszaka a temetőbe, ahol különféle szertartás után valóságos morbid orgiát tartanak. Az eddig sehol dobra nem vert vizsgálatok meglepő eredménnyel jártak. A különféle szekták, elsősorban azonban a sátán követői, egyre több fiatalt vonzanak magukhoz. S ezen a ponton igen kevésnek bizonyult a rendőri és elhárítói tapasztalat. Szociológusokra, pszichológusokra is szükség mutatkozott. Kiderült, hogy szó sincs nemzeti elvakultságról. A probléma gyökereit elsősorban a mai szerbiai társadalom mindennapi körülményeiben kell keresni. A lányok és fiúk ugyanis nyilvánvalóan nem eléggé érettek arra, hogy elfogadják a nyomort, az erőszakot és a társadalom egyéb hátrányos helyzeteit, viszont látják jövőjük kilátásta- lanságát. És menekülnek valahova, talán maguk sem tudják, hova. Erre kiváló alkalomnak kínálkoznak a szekták. Az is viszonylag logikus, hogy a csoportosulások a Vajdaságban a leggyakoribbak, hiszen jószerével nincs olyan család, rokonság, amelynek egy vagy több tagja a frontra való hurcolás vagy a szociális kilátástalanság elől nem menekült volna a határokon túlra. Tapasztalva testvérük, barátjuk, ismerősük menekülését, az itthonmara- dottak is „menekülnek”, mindenekelőtt a távlatta- lanságtól. Újabban neves szakemberek foglalkoznak komolyan a háttérrel, de az eredményre jutáskor szinte mindegyikük egy átjár- hatatlan falba ütközik. Ez pedig a mindennapi élet keserves valósága, amely nemcsak a közép- korosztály jelenét, hanem a fiatalok jövőjét is tönkretette. Egy nemzedék kórképével találták magukat szembe, s a megoldás még csak nem is sejlik. (both)
