Pest Megyei Hírlap, 1994. november (38. évfolyam, 256-281. szám)
1994-11-23 / 275. szám
1 Ifffl 1 P EST MEGYEI HÍRLAP VÉLEMÉNY 1994. NOVEMBER 23., SZERDA 7 Sugár András Doni Rosztov, honi Rosztov M int a televízióból megtudhattuk, az Agrobank két vezetője elleni feljelentést maga a miniszterelnök úr kapta, s ő küldte le a bűnüldöző szervekhez intézkedés végett. A magas helyről érkezett besú- gást természetesen különleges figyelemmel kezelték a „szervek”. Ilyen esetekben ugyebár logikus, hogy nem elégedtek meg a nyomozás diszkrét megindításával, hanem kora reggel lakásáról kellett elhurcolni az idős Kovács Mihályt, és az is teljesen „érthető”, hogy bilincsbe kellett verni a két kapitalista cápát — akárcsak ama régi szép ötvenes években — nehogy a tárgyalóterem ajtaján kirohanva, rendőröket és újságírókat nuncsaku- val leütve és elkábítva, kitörjenek a Bajcsy-Zsilinszky út forgalmába, és örökre eltűnjenek a novemberi füstökben. Az MSZP hűséges, odaadó és mélységesen intelligens szavazóbázisát aligha lepi meg, hogy listavezetőjük ennyire éberen, meg nem alkuvó könyörtelenséggel sújt le a kizsákmányoló, spekuláns, népnyúzó bankárokra, s nem ismer kíméletet, ha az extraprofitból gazdagodó fezőrök ellen lép fel Dzerzsinszkijhez méltó önzetlenséggel, szent haraggal. Jóllehet Orbán Viktor azt találta mondani körülbelül hat hete, hogy „a miniszterelnök úr érthető okokból alakít maga köré tanácsadó-testületet, mert hiszen semmiféle komoly végzettsége nincs, és konkrétan semmihez sem ért”, ha valaki áhíta- tos megilletődöttséggel lát hozzá Horn Gyula előtanulmányainak szigorúan tudományos elemzéséhez, kénytelen megállapítani, hogy az ifjú Horn (greenhorn — mondja az angol) igenis nagyon szilárd közgazdasági alapokat tehetett magáévá a doni Rosztov pénzügyi főiskoláján 1950-től 54-ig, ha szorgalmasan jegyzetelt az órákon. Hadd jegyezzem meg ibolyaszerényen, hogy kutatásaim egyik alapja az az öt év, amelyet én is eltöltöttem az akkori idők szovjet egyetemein, igaz ugyan, hogy én nemzetközi jogot végeztem a Nagy Péter alapította le- ningrádi tudományegyetemen, amely úgy viszonyulhatott színvonal tekintetében a rosztovi pénzügyi főiskolához, mint az alma mater a k. anyjukhoz. Mindekettőnket a sors vetett Oroszország-anyácska keblére, és elmondhatom, nem is hiába, mert rengeteget tanultunk. Hol az órákon, hol az életben, például amikor vodka mellett elsuttogták orosz barátaink, mi is az a Gulag, és hogyan haltak éhen a parasztok 1929-ben, 1946-ban, meg bármikor. Leningrádban a cinikus urbánus ifjak-lányok naponta gyártottak gyilkos vicceket a Komszomolról, meg a nagy Leninről, míg a doni Rosztovban — gondolom — több volt a gyermeki lelkesedés és az ideológiai vakhit. De a tananyag a köz- gazdasági és jogi tárgyakban eléggé hasonló lehetett, és kérem Horn egykori diákot, javítson ki, ha valamiben tévednék. Nos, akkoriban Joszif Visz- szarionovics Sztálin, az egykori cári Ohranka-ügynök és postarabló, egyébként lángeszű nyelvész és közgazdász, hadvezér és minden tudományok korifeusa 1952- ben írt zseniális közgazdasági dolgozata volt az a forró kályha, amelytől elindulva táncolhatott a szovjet tudós, tanár, diák. Én a „békés egymás mellett élés” nyugati értelmezéséről írtam dolgozatot, de tudományos vezetőm, Vigodszkij tanár úr felszólított, hogy az ebből a műből vett Sztálin-idézettel vezessem be az esszét. — Szemjon Juljevics! De hiszen Sztálin semmit sem mondott ebben a műben az én témámról! — kiáltottam fel iíjonti hévvel. Az élet számtalan pofonai- tól megokosodott Vigodszkij professzor rám mosolygott: — Ugyan, Andrjusa, mit is mondott volna? De ha maga most történetesen a mikrobiológia vagy a kohászat témaköréből írna tudományos dolgozatot, akkor is a nagy Sztálin idézeteivel kellene kezdenie, különben nem fogadhatom el. Ne higy- gye, hogy maga most a Sor- bonne-on írogat... Ezt sokatmondó legyintés és ötezer év keserű tapasztalataira utaló bölcs, szomorú mosoly kísérte. Maga a tananyag a rosztovi pénzügyi főiskolán abból állt, hogy hogyan lehet betartani és betartatni a „pénzügyi fegyelmet”, technikailag pedig a „burzsoázia cselédlánya, a kibernetika” mellőzésével a szcsoti nevű abakusz (golyós számológép) virtuóz kezelésére, jobb esetben a lyukkártyás nyilvántartásra és a Kirov-gyárban készült páncélszekrények zárá- sára-nyitására szorítkozott. A gazdasági bűncselekmények közül a legfontosabb az OSZSZSZK és a többi „szuverén szövetségi köztársaság” büntető törvénykönyvében ^ (ugolovnij kodeksz) előkelő helyet elfoglaló üzérkedés (szpekuljácija) nevű förtelmes „aljasság” volt akkoriban. Ennek a Szodomái bűnnek a jogi definíciója igen tömören, szigorú tudományossággal így nyert megfogalmazást: Szkupka sz celju perepro- dazsi — azaz: „felvásárlás viszonteladás céljából”. Igen, jól tetszettek hallani, az üzérkedés nevű bűncselekmény ismérveit tökéletesen kimerítette az emberiségnek a gyermekcsinálás mellett legősibb tevékenysége: az, hogy valaki igyekszik olcsón vásárolni és drágán eladni bármit. Ezt az elképesztő elvetemültséget minősített esetekben akár golyó általi halállal (rassztrel) is lehetett büntetni, és tárgyilagosan meg kell állapítanunk, hogy a független szovjet bíróságok még Hruscsov alatt sem fukarkodtak ezzel a törvényes, bár kissé keménynek tűnő szankcióval. Persze volt is foganatja a bolsevik humanizmus lenini- sztálini szigorának: a boltokból az ehetetlen kásán kívül szinte minden hónapokra eltűnt, akárcsak a gyanús kereskedők. Mármint Rosztovban, mert Moszkvát és Le- ningrádot úgy-ahogy ellátta a testszhalott nagy birodalom. Éhező rosztovi diákunk, a daliás magyar legény tehát viszontagságos szerelmi kellemetlenségei (ld. „Cölöpök”) mellett az egyedül üdvözítő szocialista makroöko- nómia és jogrendszer efféle talpköveivel ismerkedett az órákon. Megtanulta, hogy a kapitalista kizsákmányolás „abszolút értelemben is elnyomorítja” a tőkés országok amúgy is elnyomott munkásait, s bebiflázta, hogy az imperializmus korszakában a politikai oligarchiával összefonódott finánc- tőke új tűzkohót szít, új háborúra uszít-bujtogat, mert mindenáron el akarja pusztítani a kommunizmust boldogan építő szovjet nép jólétét és hatalmas szociális vívmányait. A kulcsszó itt a „politikai oligarchiával összefonódott finánctőke”, s ezen belül is egyszerűen a fmánctőke, mint a tőke legparazitább, legfölöslegesebb válfaja, hiszen minden írástudó doni kozák felfoghatja ésszel, hogy az ipari tőke az embertelen kizsákmányolás mellett legalább kenyeret ad, munkást foglalkoztat és ezzel ugyan megássa saját sírját, de mégiscsak értéktermelésben segédkezik, ámde a finánctőke, a banktőke cápái mást sem csinálnak reggeltől estig, mint spekulálnak, üzérkednek, élősködnek és háborúra uszítanak, randán szivarozva és, kövér kezüket dörzsölve. Érdekes, hogy mindehhez (kiváltképp 1952 végén és ’53 tavaszán, az orvosper időszakában) a szovjet propaganda buzgón keverte az antiszemitizmus csípős fűszerét, minek következtében a villamoson, a kocsmák előtt gyakran vertek el „más” külsejű embereket az öntudatos és ittas szovjet proletárok, kivéve persze, ha az a „más” külsejű ember erősebb volt náluk. Mert Jákov, Iszák és Av- raám gyakran élsportoló volt, s ilyenkor egy-két balegyenes után elhallgatott a szent Oroszhont holmi jevre- jektó'l védelmező proletárok szava... Ám az ifjú magyar ösztöndíjas ösztöneit nem azért díjazták, hogy elfelejtse a finánctőke aljasságát és annak faji felhangjait. (Ezt csupán azért merem állítani, mert mint a Beszélőből egy tudományos felmérés alapján megtudtam, minden magyar párt szavazóbázisa közül az MSZP-é vall leginkább antiszemita nézeteket. Jelenleg. Negyven év távlatából visszaköszön a finánctőke gyűlölete és a vele kapcsolatos sztálini faji averzió, amelynek akkoriban egy olyan hatása is volt, hogy Eisenhowert, Rockefellert, sőt az antiszemita Henry Fordot is zsidónak nevezte a jól tájékozott szovjet ember. Tehát már megtudtunk egyet-mást a rosztovi diák tudományos közgazdasági alapképzéséből. Ebbe belefért A tőke és a többi marxilenini klasszikus mű olvasása, ha a nyalka magyar ifjúnak maradt rá ideje a nagy szerelem és a némi élelem utáni állandó boltkutatás (marketing?) örömei-keser- vei mellett, nem is beszélve az MDP- és a DlSZ-tagság- gal járó társadalmi munka szerteágazó feladatairól. Nem érthetünk egyet tehát Orbán Viktorral abban, hogy „a miniszterelnök úrnak semmiféle komoly végzettsége nincs, és konkrétan semmihez sem ért”. A doni Rosztovot igenis komoly szakértelemmel igyekezett átültetni „honi Rosztowá”, hiszen az alma mater elhagyása után mindössze két évvel már önként fegyveres szolgálatot vállalt a Don mentén megismert tökéletes politikai rendszer védelmében és hazai átültetésében. Persze csak hidakat őrizve, és a pályaudvari razziákban is csak oly esetekben véve részt, amikor „közbűnténye- seket” tartóztattak le. Ha a bajtársak netán veszélyes ellenforradalmárokra bukkantak az indóházban, a rosztovi dalia nyilván azonnal sztrájkba lépett 1956 novemberében. (De ez aztán igazán nem logikus, hiszen ilyen korlátozott céllal mi a francnak kellett felöltem önként a divatos steppelt vattakabátot? Ki érti ezt? Ezt tanulta Rosztovban?) És most elérkeztünk 1994 vesződséges koalíciós hónapjaihoz, amikor bizony jól jön a rosztovi iskola. Ballag már a véndiák, tovább, tovább. Meghirdeti például a vagyonadót, hadd kopasszák meg a kizsákmá- nyolókat. Monetáris fősámánja az ártatlanság vélelmének felfüggesztésével alaposan megfeji a szolgálati gépkocsikat használó cégeket, „úgyis magáncélokra furikáznak” jelszóval. Ebből ugyan egy-két fillérnél többet nem lát az ózdi proletár, de a tudati, politikai hatás nagyon is hasznos lehet: a .véndiák gondoskodik a dolgozókról! Üldözi a vér- szopókat! Fizessenek a gazdagok! És könyörtelenül lecsap a korrupcióra, és mások fényűzésére (ld. autó), oda csap, hol sanyargatni lát. Igaz, saját pénzügyi varázslóját elmondhatják mindenféle Bodnárok és egyéb körözött nyugati csalók kedvenc barátjának és ügyfelének; igaz, kifinomult rosztovi szaglását nem sérti az MSZMP 1990-es „spontán privatizációja”, mint ahogy nem bántotta korábban a kifelé guruló-görgő dollárok folydogálása sem, de ha valaki egy igazán jó 1951-es stílusú feljelentést körmöl holmi „fajidegen” bankvezérekről, akkor uccu, továbbítsuk tüstént a zsarukhoz, és azután majd meglátjuk, hogyan tapsol a proli a mi éberségünk és csalhatatlan osztályösztönünk láttán! Pedig a mi Gyulánk nem mindig kapkodott „apró nemzeti bevételek után! Abban a forró 1989-es esztendőben, amikor Helmut Kohl kancellár kész volt megvitatni a nagyarányú német gazdasági segítség ügyét, mint ezt a Spiegel Tv műsorában november elején láthattuk (nem a Magyar Televízióban, á nem!), ama pesti kormány, amelyben a rosztovi öregdiák szívesen aratta le a nagy tett . teljes dicsőségét, maga kérte Kohltól a probléma megvitatásának elhalasztását, „nehogy olyan benyomás támadjon, hogy mi ezt pénzért tettük!” Mostanában, amikor a több mint 23 milliárd dolláros adósságot is igyekeznek Antall—Boross nyakába varmi, vajon miért nem veszi meg ezt a tanulságos, sőt: szenzációs műsort a közszolgálati Magyar Televízió? Pénz csak az alig burkolt Demszky-propagan- da New York-i szuperprodukciójára van (állítólag 42 millió forint egyetlen nap alatt)? Rosztovban nyilván nem tanították, hogy a tőkésektől, pláne a nyugatnémet fa- sisztáktól-revansistáktól- biciklistáktól dollármilliár- dokat szabad elfogadni kommunizmusromboló politikai szolgálatokért. Aztán megkapjuk Aachenben a Károly-díjat, és marad a magyar adósságtömeg. Es még kérünk — de nem kapunk — 2 és fél milliárd dollárt. Az öregdiák pedig megmondja a reménykedő taná- roknak-tanítóknak, hogy kapnak ám néhány forint- milliárdocskát a költségvetésből! Másnap nem őt, hanem a peches Jánosit kell kirúgni, mert Gyulánk tisztán áll. Persze. És a miskolci bíróság előtt is tanúzhatunk eredeti módon, kijelentve, hogy mi sohase mondtuk, hogy itt merénylet volt. Á, dehogy, hiába emlékszik minden magyar tévénéző arra a nagy tapssal fogadott szép mondatra, hogy „a gerincemet nem tudták megtörni”. A bírónő, nyájas ősz matróna, roppant tapintatos, és nem rótta meg a tanút holmi kis hamisságért, amiért bizony — ha muszáj — börtönbe is lehet vonulni. Nem rótta meg, talán azért, mert túlságosan sok volt a gorilla a teremben. A tanút őrizni kell. Bizony, akárcsak a két bankárt. A tanú urat gorillákkal, &r bankárokat bilincscsel. Úgy kell a gálád finánctőkéseknek! M ost már csak arra lennék kíváncsi, hogy ekkora szakértelemmel és tapintattal hogyan jutunk el a mégiscsak kapitalista Európába, s ha már ott leszünk, mit kezdhetünk az öregdiákkal és elvtársaival, meg balliberális barátaival akkor, amikor a „bunkó”* amerikaiak nagy többsége is elfordult a doni eszméktől meg a . pesti cimboráktól. A Don pedig csendesen folydogál tovább. * Aczél Endre kommentárja a Nap Tévében, az 1994. nov. 11-i amerikai nemzeti ünnepen. / Érdekegyeztetés — Ha viszont ön mint tulajdonos, eláll a kedves felesége nercbundájától, megtakaríthatunk tíz embert Jelenszky László rajza
