Pest Megyei Hírlap, 1994. november (38. évfolyam, 256-281. szám)
1994-11-02 / 257. szám
\m\ P EST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1994. NOVEMBER 2., SZERDA 13 Válasz egy írásunkra \<t Tisztelt Vödrös úr! itfßjt-Sp A Pest Megyei Hír- ííKjE lap október 31-én V megjelent számában Ön A kis ügybuzgó politikusok című írásában olyan utalásokat tett, amelyek a Gödöllői Polgármesteri Hivatal dolgozóira nézve sértőek. Cikkére az alábbi észrevételeket teszem: írása első soraiban Ön Balázs Gusztáv Ha lapunk olvasója,, elpusztulhat a jószága című, október 29-én megjelent cikkére hivatkozva a gödöllői polgármesteri hivatal hirdető- tábláját jelöli meg mint az ominózus állatorvosi közlemény lelőhelyét, holott az első cikkben az egyik polgármesteri hivatal kifejezés, majd a galgahévízi hirdetőtábla szerepel. Ez inkább az Ön figyelmetlenségének tudható be, és remélem, a cikk városi hivatalnokokat érintő megjegyzései is emiatt láttak napvilágot. Nem feladatom eldönteni, hogy a körlevél aláírója, dr. Kisfaludi Ferenc kerületi főállatorvos (vagy valamelyik munkatársa) milyen megfontolásból — egyáltalában véletlenül vagy szándékosan — hagyta ki a novemberi állatorvosi ügyelet közzétételéből a Pest Megyei Hírlapot, és miért jelölte meg helyette (?) a Pest Megyei Híreket. A Gödöllői Polgármesteri Hivatal említése és a — nem túl szerencsés — helyi hivatalnok kifejezés viszont arra a téves következtetésre készteti az olvasót, hogy hivatalunk dolgozója folytat ily módon — Ón szerint — politikai tevékenységet. Ez természetesen már csak azért sem igaz, mert a Pest Megyei Állat-egészségügyi és Élelmiszer-ellenőrző Állomás pecsétjével és a kerületi főállatorvos nevével ellátott közlemény értelemszerűen nem a Gödöllői Polgár- mesteri Hivataltól, de még csak nem is valamelyik intézményétől származik. A fentiekből következik, hogy a közlemény terjesztésében a Gödöllői Polgármesteri Hivatal úgy vállalt szerepet, amennyire a Pest Megyei Hírlap csak szeretett volna: lehetőségei szerint közzétette a novemberi állatorvosi ügyelet rendjét. Tisztelt Főszerkesztő Úr! Kérem, hogy észrevételeim teljes terjedelmű közlésével helyesbítse az Ön cikkében megjelent félreérthető megjegyzéseket. Nánási Éva Gödöllő' város jegyzője A nemzetet képviseljék! A jelenlegi szociálliberális kormány minden eszközt igyekszik megragadni annak bizonyítására, hogy az ország a csőd szélén van, az eladósodás soha nem látott mértéket öltött, és ezért a nyugati pénzvilág csak kemény feltételek mellett nyújt további hiteleket. Azt azért illene tudatni az ország közvéleményével — önkritikus módon —, hogy az eladósodás nem mostani keletű. Az államadósság már a rendszerváltáskor 3800— 4000 milliárd forint körül mozgott, ezt vette át örökül a Kádár—Németh-kormánytól a szabadon választott első legitim kormány. Tessék ebből négy év alatt csodát tenni! Nem beszélve az ország egyéb vagyonát, javait illető súlyos örökségről, így például a vasút, a személy- és teherszállítást végző kocsipark lerobbant állapotáról. Az iskolákat, gyárakat, bányákat, utakat, kórházakat stb. teljesen lezüllesztették az előző rend elvtársai. Ezek a tények azonban mind a feledés homályába merültek a májusi választások után, amikor ismét hatalomra került a szocialista szakértő kormány. Elkezdték fújni a régi nótát: „négy év alatt az Antall—Boross-kor- mány szétverte a mezőgazdaságot, tönkretette az üzemeket, a bányákat, újabb adósságokkal tetézte az eddigieket, és megnövelte a munkanélküliek táborát!” Mondtak és mondanak mindent, ami csak az országnak rossz hírét kelti! Nézzük meg, hogy ez a szétvert mezőgazdaság mégis jóval többet termelt az idén, mint például akár a négy évet megelőzően. A mezőgazdaság „széfverésc” pedig nem az elmúlt négy évben kezdődött, hanem már a nyolcvanas években, sőt már jóval korábban. Mert „szétverni” nem csak úgy lehet, hogy a rosszul működő tsz-eket felszámolják, hanem úgy is, hogy a veszteségeseket tovább fizetik állami pénzekből, és ez tetemesen megnöveli a költségvetési hiányt, így elkezdődik egy belső bomlás, amit megállítani nem lehet. így történt ez például a Túrkevei Vörös Csillaggal, a nádudvari, a kisalföldi és a sasadi téeszekkel. Ezek az üzemek már ott tartottak, hogy esetenként csak kölcsönökből tudták kifizetni a tagokat is, nemhogy beruházni tudtak volna. Itt kezdődött tehát a mezőgazdaság szisztematikus „szétverése”, nem pedig az elmúlt négy évben! A mostani kormánynak le kellene vonni a tanulságot „nagy elődeinek” ballépéseiből. Nem azzal kellene kezdeni megint, hogy hol és milyen összegű kölcsönt lehet felvenni, hanem a mezőgazdaságot és mellette a feldolgozóipart kellene mőködőképessé tenni. Ez majd, ha lassan is, de elindíHISTÓRIA Vezéri szálláshelyek emlékei (III.) Kalandozók adóztatták Itália királyait Fettich az elporladt csontvázhoz és a sírmellékletekhez olyan feltevéseket fűzött, mely szerint a vezér fejét levágták, tetemét hasra fektetve helyezték sírba, és aranyos szablyáját, mely Árpád utódaitól a császári kincstárba Bécsbe került, kicserélték egy olyan szablyára, amelyre a díszek helyébe utólag tekertek sima aranylemezeket. Feltevését újkori népetimológiákkal Ríhótábor dűlőnév és a Szomorútomak értelmezett Zomotor falunév próbálta szemléletessé tenni. Fettich kalandos nyelvészeti, történeti és régészeti elgondolásait e szakmák hazai képviselői, köztük Bóna István, Dienes István, Györffy György, Kovrig Ilona, László Gyula és Pais Dezső több cikkben, s két vita során, 1966-ban elutasították. Ami a csekély csontmaradványokat illeti, Jaromir Cho- chol prágai akadémiai antropológus megállapította, hogy a csontok robusztus, középkorú, nem szenilis és nem juvenilis ember maradványai, tehát öreg emberrel nem azonosíthatók. Fettich azon feltevését, hogy a vezért hassal a földnek fektették sírba és fejét levágták, László Gyula és Dienes István részletekbe menően cáfolta. Magam hangsúlyoztam, hogy a régi magyar gesta szövegét őrző krónikák szerint Álmost Erdélyben ölték meg. Ez pedig nem azonosítható a Hegyaljával, mivel a krónikák Almos megöléséhez azt is hozzáfűzik, hogy „nem mehetett be Pannóniába”, amin a krónikák az ország Dunán inneni részét is értik. 1966-ban megjegyeztem, hogy ha Fettich Anony- must szó szerint értelmezte volna, „arra az eredményre kellett volna jusson, hogy Labore halt meg erőszakos halállal”, 1970-ben pedig hozzáfűztem: „a zempléni honfoglalás kori magyar sír inkább kapcsolható Ond családjához, semmint az Árpádokhoz vagy az Abákhoz.” Ezt annak ismeretében írtam, hogy Ónd és családtagjai a zempléni Ondavától a Bács megyei Ondig terjedő partvonal urai voltak (még ha egyes szakaszokon a Hemádtól a Zagyváig, és a sószállító Maros torkolatánál az Árpád-fiaknak és kabar népeiknek átjárást is kellett biztosítaniuk). Ha most a 942. évi vezémévsor- ban Alpár vezér szlávos La- ber alakjával találkozunk, és a partvonalon Alpár, ill. Labor helynevei társulnak Ond nevei mellé, alapot kap a helyi szláv hagyomány, amely szerint Zemplénnél megöltek egy vezért, akinek neve a Labore folyónak is nevet adott, s így a zempléni sír Alpár vezérnek tulajdonítható. Sajnos a csontváz törmelékei semmilyen következtetést nem tesznek lehetővé a halál neméről. Minthogy Alpárt egy belharc buktatta meg, amelynek valószínűleg a te- mesi Glad és a nyitrai Bas- man is áldozata lett, valószínű, hogy csatában esett el, s a győztesek azok voltak, akiket utóbb, 948-ban Bizáncban felsoroltak: az Árpád-házi Fájsz fejedelem, Taksony, Tas, Tévéi és Tormás herceg, Bulcsú harka és a gyula címet elnyert erdélyi Harka. Fettichnek annyiban adhatunk igazat, hogy a vezér nem természetes halál következtében hunyt el, s amennyiben a temetkezésben rendellenesség található, ennek értékelésénél némely megfigyelése figyelmet érdemel. Ide sorolható, hogy az aranymellék- letes sírba tett szablyáról hiányzanak a díszes veretek, s ezt utólag csekélyebb értékű sima aranylemezek ráhajlítá- sával pótolták. Ha tudjuk azt, hogy egy Sankt-Gallenbe kalandozó vitéz a templomról Szent Gál aranynak vélt kakasát is le akarta feszítem, s hogy győztes katonák a mi életünkben is leszedték az értékeket élőről, halottról és műtárgyról, inkább arra kell gondolnunk, hogy az elesett vezér szablyájáról az aranydíszeket a harcosok vették le, még mielőtt a föld népe ezt megtehette volna. Mivel azonban a vezéri család Ond fia (?) Ete személyében és utódaiban, a Bor-Kalán nem tagjaiban a főrangúak között maradt, amelynek jeleként Csongrád-megye nagy részét Pusztaszerrel a 15. századig megőrizték, a családtagoknak módjuk volt az elbukott vezért az őt megillető mellékletekkel eltemetni. Ez alkalommal csak röviden érintem a másik témát, a vezérek és a katonai kíséret jelentkezését a földből előkerült érmékben. 1970 táján térképre vetítettem a helynévből ismert vezéri szálláshelyeket az érmeleletek évkörével. Az adatok gyarapodása és más elfoglaltságom miatt ezt végleges formába nem tudtam önteni, de Kovács László gazdag, új összefoglalása a Kárpát-medence 10. századi érméiről alapot nyújt következtetések levonására. Már régebben összefüggést ismertem fel a vezérek ismert szállásai, ill. a nevüket őrző helynevek és a közvetlen «környéken előkerült érmék kora között. Ennek töb- bé-kevésbé ismert hátterét a következőkben látom. A kalandozók 905 és 951 között rendszeresen adóztatták Itália királyait, akiktől Liudprand feljegyzése szerint nem egy alkalommal 10 véka, kb. 3 tonna súlyú ezüstérmét kaptak; ehhez járultak az alkalmilag kapott sarcok. Az adót rendszerint egy Átpád-házi herceg és egy vezértárs lovasaival hozta el, -így 922-ben Tarhos herceg és Bogát harka. A sarcot a magyar krónikában az 1071. évnél feljegyzett gyakorlat szerint rendesen három részre osztották; 1/3 az uralkodót, 1/3 a sereg vezéreit, 1/3 a vitézeket illette, s így egy itáliai úton minden félnek kb. 1 tonna érme jutott. Ennek nagyobb részét nyilván ötvösök dolgozták taná az ország egészséges gazdasági vérkeringését. Tovább kell folytatni, gyorsított ütemben, a magánosítást is. A mezőgazdasági javak eladásánál különös tekintettel arra, hogy külföldi ne juthasson semmilyen körülmények között termőföldhöz, még a törvény kijátszása folytán se! Ezt a földet elődeink vérrel, verejtékkel, kemény harcok árán szerezték, nekünk, utódoknak nincs jogunk kiárusítani semmilyen áron! S legyen vége a pártok közötti acsarkodásnak, a kicsinyes magamutogatásnak, az ország szeme láttára folyó személyeskedő perpatvaroknak. Az Országház ne legyen az örökös gyűlölet színtere! Azért küldtük oda valamennyi képviselőt, hogy a nemzetet képviseljék, és a javunkra, boldogulásunkra alkossanak törvényt, ne pedig azon dolgozzanak, hogy az eddigi törvényeket hogyan lehetne hatályon kívül helyezni. Ne ez legyen a fő teendő. Alkossanak olyan törvényeket, amelyek megállítják az inflációt, gátat vetnek a spekulációnak, megfékezik az áremelkedések őrült iramát, csökkentik a munkanélküliséget, és gondoskodnak a nyugdíjak értékállóságáról. Ezeket természetesen nem én találtam ki. Ezek mind ott szerepeltek a győztes pártok programjaiban! Mi csak a választási ígéretek valóra váltását várjuk! Pusztai József Tápiószecső Mikor kémek tőlem bocsánatot?... á Mikor kémek bocsá- & natot tőlem, akinek yl élete első emléke, 3 -mi»—»- évesen, hogy egy szovjet katona elviszi az utolsó darab sajtot (1944)? Attól, aki hatodmagával két pezsgőspohárból eszi az ebédet, mert csak ennyi maradt (1945). Akinek édesanyját haldokolva hozzák haza a kórházból, mert nincs a családnak pénze kórházi kezelésre, orvosságra (1948). Akit édesapja azzal traktál 1949 szilveszterén, hogy nehéz fél évszázadunk lesz. Akinek egész héten át az ebédje zsíros kenyér, vacsorája pedig pirított gríz (1952). Aki a hideg októberben is kénytelen rövidnadrágban középiskolába járni (1954). Akinek apját 1957-ben száműzik Budapestről, és azóta apátián, anyátlan él. Aki 1994-ben fontosnak tartotta, hogy megemlékezzék Kossuth Lajos halálának 100. évfordulójáról. Holott vannak olyanok, akiktől kétszer, ötször, sőt talán tízszer is bocsánatot kértek. K. K. Budapest (Pontos név és cím a szerkesztőségben) fel, más része érme alakjában szóródott a vezérek otthoni hívei körében s az érmével hazatért vitézek falvaiban. Ezektől került a családok női tagjai, szomszédai és barátai kezére, akik a külföldről hazatérőtől nyilván úgy elvárták az úti ajándékot, mint manapság a „Mit hoztál?!” kiáltással előjövő gyerekek, s kaptak is érmét ruhára való felvarrásra. Ez divatba jöhetett olyan tájakon is, ahonnan nem mentek kalandozni a háttérbe szorított vezérek szegény vitézei, s ezek körében a friss vereteket római érmével pótolták. (Folytatjuk) Györffy György akadémikus Sötér Ferenc alispán levele Nagykörösre A török elleni felszabadító háború alatt a lakosság sokat szenvedett a katonaság túlkapásaitól, erőszakos fellépésétől. Fallenbüchl Zoltán tanulmányában ennek a jelenségnek egyik okaként azt említi meg, hogy a messze főidről érkező katonák és a helybeli lakosság nem értették egymás nyelvét: harcoltak azokban az években a török ellen svédek, lotharin- giai franciák, vallonok, de „a magyar fül számára teljesen érthetetlenül csengő, alnémet dialektust beszélő brandenburgiak vagy szászok” is. Tehát nem a Habs- burg-tartományok valamelyikéből jöttek. Mint Fallenbüchl Zoltán írja, „Minél nehezebb tolmácsot találni, minél idegenebb a katona nyelve, annál nagyobb a konfliktushelyzet veszélye”.Érre figyelmeztetett Sőtér Ferenc vármegyei alispán egyik 1687-ben írt, Nagykőrös és Kecskemét városához címzett levelében. Az alispán felszólította a lakosságot: „...féltő portékáját házánál ne tartsa, hanem azt belső kerítésben vigye és hordgya késedelem nélkül s az Templomokba, mert ez igen csintalan nép s nem német, hanem más idegen nemzetségből álló, s nem az Ó Felsége népe közül való, hanem más Herczeghségekbtil álló, nehéz lenne az Salagvárdának (salva guardia — a mentességet nyújtó oitalomlevelek neve) az egész Város jószágát megoltalmazni”. Sajnos, a feldúlt városok szempontjából nem sokat jelentett, hogy a Habs- burg-tartománvokból érkezők vagy svédek voltak-e a tettesek, bár — Fallenbüchl Zoltán megállapítása szerint — kihágások esetén valamivel könnyebb volt orvoslatot szerezni az előbbiek esetében. Pogány György
