Pest Megyei Hírlap, 1994. november (38. évfolyam, 256-281. szám)
1994-11-02 / 257. szám
14 PEST MEGYEI HÍRLAP TAJOLO 1994. NOVEMBER 2., SZERDA Húsz magyar, húsz német és húsz szlovák családdal kezdődött... Püspökhatvanban is „kiapadt a bolsevista csecs” Tudja, honnan kapta Püspökhatvan a nevét? — nézett rám jelentőségteljesen, a sokat tudók tekintetével Pálházi József, amikor az udvara hátulsó részében két gazdasági épület között a beszélgetés közben megálltunk. — Elmondom. Nem tetszett a váci püspöknek, hogy az egyháza itteni birtokait olyan települések veszik körül, ahol csupa protestáns lakik. Elhatározta hát, hogy változtat Cserhátalja népének vallási összetételén. De nem erőszakkal ám, hanem telepítéssel. Ezért aztán Csíkból húsz magyar, Drezda környékéről húsz német, Trencsénből pedig húsz szlovák családot telepített le. Persze mind katolikusokat. A község pedig a püspök, illetve a hatvan letelepített család után megkapta a Püspökhatvan nevet. Hogy mennyi az igazság az idős gazda helynévmagyarázatában, amely egyébként Püspökhatvanban közszájon forog, nem tudom. Választ csak komoly levéltári kutatások alapján lehetne kapni. Arról viszont a Pest-Pilis-Solt- Kiskun vármegyéről szóló, a századfordulón megjelent Bo- rovszky-féle monográfia is bizonyságot tesz, hogy Püspökhatvan területe már Mátyás király uralkodása idején „a váczi püspök birtokai között szerepel”, s hogy lakói a könyv megjelenésekor „tótok és magyarok s róm. kath. vallásúak”. Tótok és magyarok? S hol vannak a németek? A kérdés végül is mindegy lehetne, hiszen elsősorban nem a múltban való kutakodás a feladatom. .. Püspökhatvan esetében azonban ez korántsem közömbös, ugyanis — ahogy később megtapasztaltam — a nemzetiségi gondok, a beolvadás, be nem olvadás kérdése itt erőteljesebben jelentkezik, mint máshol. Negyvennyolc kismalac — Hanem jöjjön — terelte a jelenre a gondolataimat a gazda —, mutatok valamit, ha érdekeset akar látni — tárta szélesre a mellettünk lévő ól ajtaját. A látvány valóban nem mindennapos volt — legalábbis számomra. Az ólban öt jól megtermett anyakoca feküdt, s szoptatott — ahogy később megszámoltam — összesen 48 kismalacot. Pálházi József látható elégedettséggel nyugtázta csodálkozásomat. — Egy-két hete ellettek... — magyarázta, majd sorra mutatta a többi ólat is, ahol süldők, illetve leadásra érett disznók voltak. Egy másik épületben pedig nyolc vagon tritikálé volt beömlesztve az állatok takarmányozására. — Tenyészbikákat nem tart? Úgy hallottam, régen erről is híres volt Püspökhatvan. .. — tereltem vissza a beszélgetést a közelebbi múltra. — Régen lejárt már a tenyészbikák kora, mostanság a mesterséges megtermékenyítés dívik — válaszolta a gazda. — De az igaz, hogy a századforduló után a törzsállattenyésztésből gazdagodott a falu. Svájcból hozatták az állatokat, azokat szaporították. A negyvenes évek elejére fel is virágzott Püspökhatvan, messze földről jöttek a tenyészbikáinkért. A gazdák pedig öntudatos, önállóan gondolkodó parasztemberekké váltak. — S a háború után? — A háború után? Ahogy máshol, úgy itt is megalakult a téesz. Az emberek először menekültek az iparba, de aztán vissza is jöttek, mert nálunk jól fizetett a szövetkezet. Később másik három té- esszel összevonták, a tenyészbikákra már nem volt szükség, lassanként átálltunk a sertésre. Egyre nagyobb szerepe lett a melléküzemágaknak... Még sokáig és részletesen mesélt az elmúlt években általa tapasztalt visszásságokról, aminek a vége az lett, hogy a gazdasági átalakulás során 15-20 ember járt jól... Bizonyára az olvasó is kitalálja, hogy milyen beosztást viseltek annak előtte... S jóllehet a szövetkezetnek 600 milliós vagyona volt. Mégsem váltak ki sokan a szövetkezetből, ugyanis a vagyontárgyak 30 százalékos adóssággal voltak megterhelve... — S ön szerint miképpen lehetséges, hogy egy ilyen jól menő téesz is gondokkal küszködött az átalakulás idején? — szegeztem a kérdést a gazdának. — Hja, kérem — legyintett —, kiapadt a bolsevista csecs... Polgármester a határban Püspökhatvanba érkezve az első utam a községházára vezetett. A polgármestert, Pálházi Jánost azonban hiába kerestem, ahogy a jegyzőtől, Blaskó Imrénétől megtudtam, éppen szabadságon volt. Püspökhatvan legjellegzetesebb adatait ugyan készségesen lediktálta — körülbelül 1600-an laknak a faluban, többségük a téeszben dolgozott, egy részük ma munka- nélküli; a születések száma viszonylag magas, többen vállalják a harmadik gyereket is; a diákok számára most építenek új iskolát —, de amikor a részletekre is rákérdeztem, láttam, bajban van. (Később megtudtam, hogy nemrég jött vissza a szülési szabadságáról.) Ekkor már biztos voltam abban, hogy szabadsága ellenére is meg kell keresnem a polgár- mestert. Ha máshol nem találom, hát az otthonában. Csengetésemre azonban nem ő, hanem a testvére — Pálházi József érkezett a kapuhoz. Tőle hallottam, hogy a polgármester, Pálházi János a szabadsága alatt az elmaradt munkákat végzi a földjén. Pálházi József azonnal fel is ajánlotta a segítséget, hogy kijön velem a határba, el ne tévedjek, bár előtte szívesen megmutatja a saját gazdaságát is... Nem mondhatnám, hogy a polgármester túlzottan örült, amikor a szántást félbehagyva leszállt a traktoráról, s megtudta, hogy mi járatban vagyok. Bizonyára feltartom, gondoltam, ezért hozzátettem: — A testvére már mesélt a falu múltjáról, s néhány dologról a jegyzőnő is tájékoztatott. Ezért öntől csak az elmúlt időszakban történtek összegzését kérem. Csupán azt részletezze, kérem, hogy milyen gondok is voltak az iskola igazgatójának a kinevezése körül, s a nemzetiségi nyelvek oktatásával — tettem hozzá, amit a püspökhatvaniakkal beszélgetve hallottam. A polgármester — ha lehet — még tartózkodóbbá vált. Nyilván azt mérlegeli, hogy milyen álláspontra helyezkedjen, nyilatkozzon-e egyáltalán. Itt csak a határozottság segíthet, gondoltam. — Nézze, a faluban arról beszélnek, hogy ön leváltotta az iskola igazgatóját, akit az új vezető ki is tett az állásából, s csak bírósági határozatra volt hajlandó visszavenni. Azt is beszélik, hogy a szlovák helyett a német nyelv tanítását szorgalmazta — idéztem neki tovább, amit a püspökhatvaniakkal beszélgetve hallottam. — Mi a véleménye ezekről a dolgokról? — S arról nem beszélnek, hogy mivel lett gazdagabb a falu az elmúlt időszakban? — kérdezett vissza a polgár- mester ironikusnak tűnő mosollyal a szája szegletében. — De arról is... — vetettem közbe, a polgármester azonban a korábbi lendületével folytatta. — Mert vannak ám eredményeink is. Egy olyan kis faluban, mint Püspökhatvan, nem kis dolog ám az sem, hogy annyi év után végre van egészségre nem ártalmas ivóvizünk. S az sem, hogy iskolát, tornatermet építünk. — Igen, láttam, útközben megmutatta a testvére... — Jövőre pedig végre a telefonigényeket is ki tudjuk elégíteni. Arról pedig nem tehetünk, hogy olyan távol fekszünk a nagynyomású gázvezetékektől, hogy még mindig csak tárgyalunk a gáz bevezetéséről. írja csak meg nyugodtan, hogy azokra a támogatásokra, amit a Nógrád megyei települések megkapnak, az Észak-Pest megyeieknek is szükségük volna a továbblépéshez... Mi se vagyunk sokkal jobb helyzetben mint ők. Szeretnénk csatornázni is, de mondja meg, hogy ugyan miből, ha nem kapunk hozzá állami támogatást... Felesleges a szlovák? Pálházi János, látva, hogy figyelmesen jegyzetelem a szavait, enyhültebben folytatta. — Ami pedig az igazgatóválasztást illeti, ott a következő történt: az előző igazgatónak letelt a megbízási ideje, mire az önkormányzat annak rendje és módja szerint pályázatot írt ki. A pályázat azonban eredménytelen maradt, ezért meghosszabbítottuk a régi megbízását. Egy év múlva a pályázók közül kineveztünk egy új igazgatót. Ő azonban azóta elment, ezért a helyettesét bíztuk meg az intézmény vezetésével. Jövőre elkészül az új iskola épülete, s akkorra ismét pályázatot írunk ki az igazgatói tisztségre. — A polgár- mester egy másodpercnyi szünet után rátért a bírósági ügyre. — Az igaz, hogy az új igazgató annak idején felmondott az elődjének, aki az ítélet után visszakerült, ott tanít most is. — S mi a helyzet a nyelv- oktatással? — kérdeztem rá. A polgármester ismét feszültebb lett. — Most mondja meg, minek kínozni a gyermekeket a szlovákkal, amikor úgyse veszik hasznát később, s csak hátrányt szenvednek a középiskolában azokkal a gyerekekkel szemben, akik az energiájukat valamelyik nagy nyugati nyelv tanulására fordították. Több haszna van például a németnek. Nem is beszélve arról, hogy a falu lakóinak egy része ehhez a nemzetiséghez tartozik. Nem először hangoztatja Pálházi János polgármester a nemzetiségi nyelvoktatással kapcsolatos, ugyancsak vitatható nézetét. (Vitatható, írom, ugyanis amilyen joggal kívánjuk a határon túli magyarok szabad nyelv- használati és -tanulási jogát, ugyanolyan joggal teszik ezt a Magyarországon élő nemzetiségiek is. Azt, hogy ebből származik-e hasznuk, annak eldöntését pedig bízzuk rájuk.) Lukács Jánosné megbízott igazgatótól később megtudtam, az esettel annak idején foglalkozott a televízió Ablak című műsora is, amely természetesen szintén nem osztotta a polgármester nézeteit. (Ezért hát Pálházi János hűvös viselkedése az újságírókkal, jutott eszembe az igazgatónő szavait hallgatva.) Szerencsére a kedélyek azóta már — úgy tűnik — lecsillapodtak, s ami a lényeg: szlovákul is, németül is (s angolul is) tanulhatnak a püspökhatvani gyerekek. Hardi Péter Szűkebb hazánk kincse A Pest Megyei Hírlap és a Családi Ház című folyóirat közös rovata Püspökhatvant már a XIV. században mint a váci püspökséghez tartozó birtokot említik az oklevelek, nevét is innen nyerte. A török megszállást a település szerencsésen átvészelte. Az 1746. évi egyházi iratok, az ellenőrző egyházlátogatás alkalmából egy régi templomot is említenek, amely a XV. században épült, de hogy a mainak a helyén állt volna, az bizonytalan — bár feltételezhető. A Váci Püspöki Levéltár adatai szerint a ma is álló templom alapkövét 1752-ben helyezték el. Ezt igazolja az épület barokk jellege is; szinte szabvány szerint épült közép- tornyos, egyszerű falusi templom, hagyma alakú bádog toronysisakkal. A templom legszebb műrészlete a homlokzatból kissé előreugró torony alsó szintjén az igen rangosán kiképzett főbejárat, amelynek ajtókerete és ívelt szemöldökpárkánya közötti mezőben érseki címer fa- ragványa látható. Belül háromszakaszos, csehsüveg-boltozat fedi a hajót; a boltozatot tartó falpillérek benyúlnak a térbe, és ez a fölöttük húzódó, erősen tagolt párkánynyal együtt nagyban fokozza a templombelső kellemes térhatását. A szentély is boltozott. Abból, hogy a hajónál jóval keskenyebb a szentély, arra lehet következtetni, hogy esetleg egy régebbi (gótikus) templom, illetve szentély alapfalait használták fel a barokk templom építésekor, mivel a hajónál keskenyebb szentély középkori jellegzetesség. A szentély hátfalát a gazdagon faragott szép főoltár teljesen kitölti. Igen színvonalas XVIII. századi alkotás a szószékkel együtt. (Az oltárképet 1944-ben festették.) A Szent Lőrinc vértanú tiszteletére szentelt templomot műemlék jellegű épületként tartják számon. Pamer Nóra A következő' tanévet már az ú j iskolában kezdhetik a püspökhatvani gyerekek — ígérik a kivitelezők A szerző felvételei
