Pest Megyei Hírlap, 1994. november (38. évfolyam, 256-281. szám)
1994-11-18 / 271. szám
1 PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1994. NOVEMBER 18., PÉNTEK J3 A magyar nyelv eredetéről Tisztelt Szerkesztőség! Nagy örömmel olvastam A magyar nyelv eredetéről másképpen című cikket, főleg azért, mert megtaláltam benne a nyelvészetre vonatkozó lényegi megállapítást: „a tudomány túllépett egy idő után az érzelmi megítélések gátjain”. Bár így lenne! A nyelvtudomány akkor lép túl az érzelmi megítélések gátjain, ha a legszélesebb összefüggéseiben keresi az igazságot, többek között alkalmazza a matematikai statisztikát. Az egyszerre több nyelv (holt és élő nyelvek) szókincsének és nyelvtani sajátságainak, a poligonális (sokszögű) összehasonlítása adja meg a valódi — objektív — választ a nyelv eredetére vonatkozóan. Valóban izgalmas szellemi utazás lehet az ismertetett könyvecske elolvasása. Az ismertető cikk intelligencia- (észkép) tartalma is nagyon tetszik. Azoknak, akik a magyar nyelvet és a tudományos összefüggéseket kedvelik, szeretném javasolni a következő témát: „A magyar nyelvben minden hangnak, betűnek, megvan egy értelmi — eredetforrása és minden hangjelnek megvan a neki megfelelő helye. Tanulmányozzuk a szavak és értelmeik közötti összefüggéseket!” Ha ezt tanulmányozzuk, és a sokszögű nyelvtani és szókincsbeli összehasonlításokat elvégezzük, már csak intelligencia- (észkép) kérdés marad annak a megállapítása, hogy a szavakat ki kölcsönözte kitől. Fejér Tibor Budapest Hajrá fiúk! Május óta, vagyis már fél éve számomra megszűnt a magyarnak nevezett tv műsora. Nemrég aztán mégis... elkezdem csavargatni a készülék gombját, és beugrik a képbe Horn Gyula miniszter- elnök úr, egyszerre öt újságíró faggatja. Faggatja? Ezúttal nem csavarom tovább a gombot, nézem a produkciót. Na, hajrá gyerekek, bíztatom magamban a népes újságírógárdát, csak bátran, bátran kérdezzetek. Hogyan is? Eszembe jut hirtelen két interjú, a két vagy három évvel ezelőtti múltból, a „keresztény kurzus”, a „nacionalista veszély” idejéből. Az egyik ismert tévés hölgy imigyen szól Rabár Ferenc akkori pénzügyminiszterhez: — Aztán nekem ne tessék most már újra azt mondani, hogy az összes bajunk az elmúlt 45 évből ered. Mi neki egy miniszter, elvégre ő sem több egy újságírónál. Hát rászól a miniszterre: ugyan, ne tessék már! Másik interjú. Ismert tévé- riporter vallatja Antall Józsefet. Vallatja? — Azt mondják, a miniszterelnök úr a szakembereket a saját szűk baráti köréből válogatja. Úgy ám, fama est, az a hír járja... ezzel a személytelen kifejezéssel, de sokszor vezettek be újságíróink megannyi rémhírt és rágalmat. No de, Antall József miniszterelnök úr így válaszol: — Szóval azt mondják? Nézze, egy biztos, nem a horgásztársak közül válogatom ki a szakembereket. Az ismert tévés személyiség pislog, meglepi a válasz, elsiklik fölötte, aztán szinte felmérgesedve megsorozza a miniszterelnököt, hát nem éppen barátságos kérdésekkel. Sőt, egy riporteri kioktató mondat így hangzik: HISTÓRIA Gepidák és Langobardok a Kárpát-medencében (IX.) Mielőtt elmentek, mindent felégettek íjászaik — s ugyanezekkel az íjakkal voltak felszerelve- páncélos vitézeik is — ellenfeleiket már akkor szét tudták szómi. megfélemlíteni, üldözni vagy menekülést színlelve szétzilálni, amikor azok még nem is árthattak nekik. A bizánci hadsereg ugyan hasonló lovas íjászokat vetett velük szembe, de kezdetben kengyel nélkül, ami lovasságuk mozgását és íjászaik teljesítményét erősen korlátozta. A langobardok azonban nyílt terepen tehetetlenek lettek volna ezzel a minden irányból süvöltő nyílzáporral szemben. A két tümennyire (20 000!) becsült avar lovassereget szláv gyalogharcosok tömege kísérte, később a bizánci háborúk során a gepidák is a gyalogságot erősítették. A szlávok lándzsával, egyszerű íjjal, ritkábban karddal és pajzzsal voltak felfegyverkezve, s ha harci értékben el is maradtak a langobardok mögött, vakmerőségük és létszámuk felülmúlta ellenfeleikét. E három fegyvernem együtt, jó vezetés mellett — márpedig Baján kivételes szervező és katonai képességeit csak Attiláéhoz hasonlíthatjuk — sík területen ellenállhatatlan volt. Az egyetlen hathatós ellenfél, az egykori római nehézgyalogság nem létezett többé. * *Fenti részleteket A középkor hajnala című, a Corvina Kiadó által gondozott, 1974-ben megjelent kötet alapján adtuk közre Védelmet csak a hegyvidék nyújtott ellenük, ahol az avarok és szlávok nem tudták taktikai fölényüket érvényesíteni, vagy az erődök és várak, amelyek módszeres ostromához nem értettek és soha nem is tanulták meg. Alboin a Szerémségben váratlanul ezzel a fegyelmezett, vezényszóra működő sereggel találta magát szemben — ez időben még nyoma sem volt köztük a későbbi zűrzavarnak. Megverni nem lehetett őket, csak megvásárolni, ez volt és ez maradt a gyengéjük. A langobardok országa délről nyitva állott. A Dráva semmiféle akadályt nem jelentett az avar lovasseregek számára. Pannóniában -szembeszállni velük kilátástalan volt. A langobardok léte Baján jóindulatától függött, attól, mennyire veszi komolyan a szövetségi szerződést. Sirmium megtámadása e téren nem sok jóval biztatott. Az egyetlen kibúvót Alboin most sokkal gondosabban mérlegelte, mint pár hónappal korábbi politikai ballépését. A sötétben fénylő pontok is akadtak: az avarok háborúba keveredtek a birodalommal, ugyanabban a pillanatban, amikor II. Ius- tinus szerencsétlen politikája húsz évig tartó súlyos háborúba sodorta országát a perzsa nagyhatalommal. A bizánci haderők jelentékeny részét, például az Itáliában állomásozó csapatokat keletre vezényelték. Az avar—bizánci háború tartósnak ígérkezett. Baján egyelőre lehetetlen kívánságokkal állt elő, nemcsak a „gepidák országához tartozó” Sirmium átadását követelte, de Usdibad és serege, valamint a gepida királyi kincsek kiadását is. Azt az „igen híres és nagy” Sirmiu- mot, amelyről néhány évvel később, 579-ben Mauriki- osz császár így nyilatkozott: „Inkább két lányom közül az egyiket adom túszul a kagánnak, semmint hogy Sirmiumot önként átadjam.” Nyilvánvaló volt, hogy Baján és avarjai évekig, esetleg évtizedekig le-, kötik a birodalom erőit az anyaország balkáni területein, nem tudja tehát kellő erővel védelmezni távolabbi tartományait. A bizánciak elleni langobard támadás tehát Baján „megvásárlási” eszközei közé tartozott. Hispániában az 565-ben trónra került vizigót király, Athanagild erélyes harcot kezdett a bizánci inváziós csapatok ellen. A birodalom nem tudott seregeinek erősítést küldeni. Bár Alboin még nyilván nem tudhatta, hogy az 568 őszén trónra kerülő energikus vizigót király, Leovigild a rómaiak esküdt ellenségévé válik, s uralkodása alatt egy pillanatig sem szünteti be a bizánciak elleni háborút, mégis számíthatott ilyesfajta fordulatra. Itáliában, a népvándorlás kori népek vágyainak netovábbjában, a városok népe nehezen tűrte a keletrómai adószedők kíméletlen szipolyozását, az idegen, barbárokból toborzott katonaság visszaéléseit, a nagybirtokosok erőszakkal visszaállított mérhetetlen gazdasági és politikai hatalmát. Eszak-Itália egyes nagyvárosai frank segítséggel, még a gótok bukása után egy évtizeddel is ellenálltak, Brixiát (Brescia) és Veronát alig néhány éve vették be a császáriak. Nyilván arról is értesültek a langobardok, hogy az általuk személyesen is jól ismert energikus és teljhatalmú Narses helyébe II. Iustinus, Sophia ostoba beavatkozására, a jelentéktelen Longinust nevezte ki Itália új helytartójává (567). A helyzet tehát kedvezően zavaros volt az itáliai vállalkozáshoz. Erre nyílott a menekülés egyetlen útja. A langobardok önmagukban gyengék voltak a nagyszabású akcióhoz; oldalukban a fenyegető avar hatalommal mozdulni sem mertek. Alboin páratlan szervezőerővel néhány hónap alatt leküzdötte a nehézségeket. Segítséget kért és kapott a rokoni és baráti szászoktól. Mikor ezek télvíz idején tekintélyes számban megérkeztek, állítólag 20 000 fegyveres férfi jött családtagjaival együtt, így megerősödve újból Baján- hoz fordult, s ezúttal nem kevésbé csábító ajánlattal: „örök szövetség” fejében átengedte az avaroknak hazáját, a langobardok lakta Pannóniát. Az alkalmi érdek— Legjobb védekezés a támadás. Merthogy a miniszterelnök úr egyes kijelentése támadás a mindent tudó újságírók meg a médiaszakemberek ellen. De térjünk vissza a jelenbe. Nézem a hirtelen elém ugrott képet, az öt újságírót az egy szem miniszterelnökkel szemben. Ellen? Csak bátran, bátran, ismétlem magamban, bátran fiúk, úgy, mint egykor. Az egyik újságíró meg is fogadja a tanácsomat és belevág a miniszterelnök egyik mondatába. A miniszterelnök erre felemeli az ujját: — Hadd mondjam már végig, amit akartam. Az újságíró erre visszavonul, elhallgat, udvariasan átengedi a terepet a miniszter- elnöknek. Ne legyünk igazságtalanok, mert elhangzik, azért egy-két bíráló megjegyzés, kérdés is. így például: nincs-e politikai oka annak, hogy az önkormányzati választások utánra teszik a radikális áremeléseket? De ez is olyan szépen csomagolva, nehogy okvetetlenségnek vélje már a miniszterelnök úr az efféle kérdést. Az egyik újságíró pedig háromszor is így vezeti be mondandóját: — Már megbocsásson... Szóval bocsássa meg a miniszterlnök úr azt a szemtelenséget, hogy egy kis újságíró bírálni merészel. Az egész beszélgetés afféle csendes, majdnem hogy nyájas hangú diskurzus. Pedig ott van az „ellenzéki” Népszabadság munkatársa is. Ezt a lapot még májusban nevezte Horn Gyula ellenzékinek. Igazán kellemes ellenzék. Bárcsak Antall Józsefnek meg Rabár miniszter úrnak lett volna ilyen ellenzéke. De nekik nem volt. Fazekas János Budapest szövetség most azt diktálta: a langobardok mondjanak le Baján eljövendő stratégiai bázisáról, Pannóniáról, s ők maguk is támadják meg a bizánci birodalmat. Baján kedvezően fogadta a meglepő ajánlatot, s békességben elengedte a lango- bardokat, talán mert a bizánciakkal nem sikerült idejében fegyverszünetet kötnie, vagy talán mert maga is örült az olcsó, vértelen hódításnak. A langobardok 568. április 1-én utoljára ülték meg a húsvét ünnepét Pannóniában. Másnap, mindent felégetve maguk mögött, útnak indultak a hozzájuk csatlakozott szászokkal és gepidákkal, a dunántúli szvébekkel, a Dráva—Száva közi bulgárokkal és szarmatákkal, valamint Pannónia és Noricum maradvány római lakosaival, hogy többé ne térjenek vissza. Velük ért véget a különböző germán törzsek közel 600 évig tartó folyamatos uralma a Kárpát-medencében. (Vége) Bóna István akadémikus■ Péceli Péter ítélőmester Az ítélőmester (latin elnevezése protonotarfus) a középkori bíráskodás vezető személyisége volt A tisztség a 13. században kezdett kialakulni, kezdetben a nádort, illetve országbírói bíróság hivatali ügyeinek volt irányítója: ő őrizte a pecsétet, vezette' a jegyzők munkáját. A következő században már a jogi munka tényleges vezetője, beosztásához szak- képzettség, vagyis jogi tudás volt szükséges. Az egyik legkorábbi, névről Ismert nádori ítélőmester Péceli Péter volt, több Pest megyei birtok ura. Az 1330-as években került a nádori bíróságra Drugeth János nádor familiárisaként. Ekkor már jómódú ember: Óbudán háza van, Pécelen tekintélyes birtokot ural. A nádori bíróságról a tárnokmesterire került, 1357-től az erdélyi vajda protonotariusa, de — Bónis György megállapítása szerint — nem Erdélyben, hanem az udvarban képviselte Kont Miklós vajda ügyeit. 1364-ben Pest megyei esküdt volt. Ilyen minőségében erősítette meg végrendeletét Pest vármegye közgyűlésén a nádor. Péceli Péter két fia meghalt, ezért unokatestvérei fiait tulajdonostársává fogadta. Ezt a megállapodást Nagy Im- jós király 1372. november 22-én megerősítette. Péceli Péter birtokai a megye számos falujában húzódtak, övé volt a fél Vecsés, Besnyó', Inárcs, Rákospatak és e faluk környékén Gyoldócsfölde, Tivadarföl- de, Körmösd, Lázár. Pogány György
