Pest Megyei Hírlap, 1994. október (38. évfolyam, 230-255. szám)
1994-10-22 / 248. szám
F- o gö *** ÜNNEP Erdélyben híven őrzik a forradalom szellemét Tőkés László református püspök szavai 1956-ról Tőkés László, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspöke tegnapi számunkban napi politikai kérdésekről nyilatkozott a Nálunk nem nyert az MSZP és az SZDSZ című, vele készített interjúban. Szót ejtett az eltúlzott magyar—román békülési óhajokról, arról, hogy a határainkon túl élő magyar kisebbségek helyzete drámai, s szólt a felekezeti oktatás helyzetéről. A Tőkés László otthonában, Nagyváradon folytatott beszélgetés alkalmával kitért 1956-os emlékeire is. Tőkés püspökkel lapunk szerkesztői, Vödrös Attila és Bánó Attila beszélgettek. — Mire emlékszik püspök úr 1956-ból? Vannak-e olyan meghatározó élményei, amelyek azóta is hatnak életére, mindennapi gondolataira, cselekedeteire? — Mindenkinek vannak 1956-os történetei. Ilyen, általában önmagukban is tanulságos történeteim nekem is vannak. Persze a saját történetem 1956-tal kapcsolatban nagyon szerény emlékeken alapul, de jól illeszkedik az ’56-os időknek abba a folytonosságába, amelyet olyany- nyira hiányolok a mai Magyarországon. A forradalom és szabadságharc után a politikából ismeretes dolgok miatt valami eltört, és a mai magyar társadalom nem találja annak a lehetőségét, hogy az ösz- szetörtet újból összerakja. Az én történetem azzal kezdődik, hogy tán azóta emlékszem magamra és a világra. Emlékszem, hogy édesapám rádiót vásárolt. Heten voltunk testvérek, s ennek megfelelően nagyon szegények voltunk. Édesapám szerény keresetéből nem engedhette meg magának, hogy rádiót vásároljon, ám a forradalmi események olyan indítást adtak, hogy az emlegetett készülékhez a föld alól kaparja elő a pénzt. — Tisztelt édesapja nem sokáig hallgathatta a szabad Kossuth rádiót. — Bizony, a forradalom evangéliumát nem sokáig foghatták édesapámék azon a rádión, hiszen a vásárlását követően néhány nappal a forradalmat leverték. Ezt követően már más élményeim vannak, azok a megtorlással kapcsolatosak. Tudom, hogy egyik napról a másikra, éjnek idején elvittek rengeteg teológust. A megtorlás hosszú ideig tartott, mert itt lassan érett be a koncepciós terv végrehajtása, vagyis a megtorlási időszak sokáig tartott. Ezen ördögi terv alapján a magyar értelmiséget és a papságot, a lelkipásztori kart megtörték. Olyannyira, hogy a ’60-as évek elején alig volt jelentkező a teológiára, ami évszázadok óta nem fordult elő Erdélyben, még a Ceausescu-érában is jobb volt a helyzet. Akkor lasszóval kellett fogni a teológusokat, merthogy ’56 után, mint említettem, tucatjával vitték el a növendékeket. A szobáikban tartóztatták le őket, s ezt a letartózta- tási folyamatot fájdalom, de a teológiai rektor vezette, igaz akkor még nem volt rektor, hanem tanára volt az iskolának. Szégyen, de ez az ember vitte a teológusok szobáiba a gépfegyveres pribékeket. Szóval a teológusokat letartóztatták, nagyon sok lelkipásztort bebörtönöztek, közülük többen meghaltak a börtönben, s ugyanakkor egy keresztény világi réteget is ugyanilyen helyzetbe sodortak. Ők egyszerűen kapcsolatban voltak a teológusokkal és a lelkipásztorokkal. — 1956-tal kapcsolatosan ismereteink mindmáig elég hiányosak. Feldolgozatlan és szinte ismeretlen, hogy Er- dély-szerte milyen hatást váltott ki a magyar forradalom bukása. — Nem kutattam különösebben a kort, de beszélgetések során alakult ki bennem az a kép, hogy a hatóságok hosz- szasan készültek rá: minél tökéletesebb csapást mérjenek ’56 ürügyén a magyarságra, ami számukra nem volt sürgős. — Nyilván mindazokra, akik szimpátiával, megértéssel, örömmel fogadták a forradalom hírét. — Ez nem volt fontos. A lényeg az volt, hogy ráépítettek az ’56-os eseményekre egy magyarellenes akciót, amely- lyel mintegy lefejezték, végleg megtörték a II. világháború után még megmaradt magyar értelmiséget. — A forradalom után megtörték hát az erdélyi magyarságot, s ugyanezt halljuk Szlovákiából, Kárpátaljáról is. Nem beszélve arról, ami szégyenszemre Magyarországon történt. A nemzetet törték hát meg, függetlenül attól, mely országban élt. Ez a megtörtség lehet az okozója annak, hogy a mai Magyarországon ’56 emléke még mindig nem úgy él az emberekben, ahogyan kellene. Eljuthatunk e oda, hogy 1956-ra ugyanolyan tiszta szívvel emlékezünk, mint 1848-ra? — Az erdélyi magyarság elszigeteltsége, azok a körülmények, amelyekben bennünket tartottak, kedvező talajt biztosítottak 1956 szellemiségének továbbviteléhez, továbbéléséhez. Túlértékelés nélkül, lehet hogy nagyon szubjektív megítéléssel, de e pillanatban úgy érzem: az erdélyi tudatos magyarság és értelmiség hívebben őrzi ’56 folytonosságát, mint a magyarországi. Persze ez nem jelenti azt, hogy ott nem lehetnének kivételek. Az én személyes, pontosabban egyházi közegem mindenesetre hűen őrzi ’56 eszmeiségét, számunkra ’56 olyan csodavilágba tartózik, mint amikor a Messiást várjuk, hogy egy szabadulás lehetősége nyíljon meg számunkra. — Püspök úr megérte, méghozzá nem is akárhogyan, 1989-et, vagyis azokat az eseményeket, amelyeket romániai forradalomnak szoktunk nevezni. 1956 és 1989 mennyiben hasonlít, illetőleg tér el egymástól? — A legfontosabb hasonlóságot abban látom, hogy 1956 óta nem valósult meg a magyar nemzet olyan mértékű, mélységű és erejű egysége, összefogása, mint 1989-ben. Ebben feltétlenül van valami hasonlóság a két forradalom között. A történelem ritka pillanataiban tud ilyen módon eggyé válni a nemzet, és úgy vélem, 1989-ben ez megtörtént. Utána az a szétforgácsolódás vette kezdetét, mint ’56 után, de tettek is annak érdekében, hogy ez a nagy erőt jelentő élmény ne élhessen tovább a magyar nemzetben. Az emberi gyarlóság is kikezdi mint erózió az ilyen nemzeti együttállási élményeket, de sokkal döntőbb, amit a hatalom tett, tesz a rombolás érdekében. Mert veszélyes a hosszú ideig érlelődő, majd szemvillanás alatt kialakuló nemzeti egység. ’89-et követően ezt jól érezték a restaurálódó hatalmak. Most persze még könnyebb a hatalom dolga, mert míg 1956 egyetlen ország hatalmas teljesítménye volt, addig 1989 az egész térséget érintette, azaz nőtt a bomlasztás veszélye. Ez a hasonlóság eszmeiségében érvényes, vagyis ’56 és ’89 egymásra tán a nemzeti eszmélésben hasonlít, ám ez talán mindennél fontosabb. P esti gyerek volt, nyugtassa Isten, ha lehet, őszintén szólva nincs rá sok esélye. Legendásan rossz gyerek volt, alighanem valami hatalmas tehetség bujkálhatott benne, és a frászt hozta az egész Mária Terézia térre, ha megjelent. Egy iskolába jártunk, a pesti bencésekhez. Legutoljára ministrálás közben találkoztunk, ami után Kőgler néni riadtan kereste a miséző papot, hogy a fiú reggelizett mise előtt, gyóntassa meg hamar, tele gyomorral áldozott. Ezt történetesen nem kihágásként tette: magával ragadta a hangulat, úgy találta, semmi oka, hogy ne áldozzák. Kánonjogilag bűntelen volt. Mindazonáltal fékezhetetlenül rossz, semmiképpen sem tudott beilleszkedni hitén kívül semmibe. Hárman voltak testvérek, egy nővére és egy húga volt. Úgy emlékszem, külsőleg hasonlítottak Gusztira, de rendkívül jól nevelt (nyilván mert nevelhető) lányok voltak. Röviden: Guszti kirítt a családból, és erre aligha volt elégséges magyarázat, hogy — mint annyi más háborús gyerek — apa nélkül nőtt fel. Ő ilyen volt, és passz, egyetlen hasonlót ismertem, Gáspár Istvánt (élt 16 évet), akit legendás türelmű nevelőszülők g yekeztek lelenc létére civilizálni, de nem sikerült. harc közben esett el. Gáspár Pista hős lett. Kőgler Guszti azonban áldozat. A legendás hírű pesti srácok nagyrészt fiatalabbak voltak nálunk, másrészt utcagyerekek voltak. Ez utóbbi a lényeges. Nekik senki sem vont határt otthonuk Orosz béke In memóriám Kogler Gusztáv (1940—1956) és az utca közé, zömük inkább a flaszteron volt otthon, mint szülei lakásában. A legenda övezte srácok nagyrészt lumpen családokból eredtek, s egyetlen szeretni való otthont ismertek, a hpzát. Guszti úrigyereknek született. Nem tudom, csak hiszem, hogy ugyanaz a hév vitte a már vesztett háborúba, ami a reggeli utáni áldozásba: féktelen szeretete, ami polgári körülmények között legalább annyira veszélyes volt, mint a porcelánboltba engedett elefántkölyök. Valami nagy dolog történt vele, amikor Király Béla nemzetőrnek hívta az ifjúságot: beállt a reguláris nemzetőrségbe. Vállalta a közösség fegyelmét. Egyetlen okkal tudom magyarázni, azzal, hogy elérkezettnek találta az időt, édesapja nevében elszámolni egy kiegyenlítetlen számlát a felszabadítókkal. Fegyelmezett katona módjára harcolt, bár a bencéseknél színjeles diáknak magaviseletből kettese volt. Amikor leverték az országot, és felszólították a harcolókat, szabad elvonulás és teljes amnesztia fejében, a további vérontások elkerülése érdekében tegyék le a fegyvert a legközelebbi parancsnokságon, szót fogadott, és vitte a fegyvert akkurátusán leadni. Pedig ugyanodajárt iskolába, ahol megtanultuk egymástól a háború végén, mi dolog az orosz béke. Olvasóm is tudja, mi az, már írtam róla e lapban. Ha nem emlékszik, tessék ebből a történetből egyszer s mindenkorra megjegyezni. Guszti a (többnyire Horváth Mihálynak ismert) Mária Terézai téren, a telefonközpontnál letette a fegyvert, és elindult hazafelé. Ott lakott, pár háznyira. És akkor az egyik ruszki belelőtt egy sorozatot. Mert már letette a fegyvert, és a harcot befejezte. Mert nem is számított erre a szemétségre. A kiskatonának senki sem adott parancsot. Fogta magát, és lőtt. Mert csak. Mert hatalma volt hozzá. G yörgydeák Marci, ministránstársunk kiugrott a kapujuk alól, és mielőtt bárki orvlövész kapcsolhatott volna, sietve bevontatta a csuromvér testet a kapualjba. Hiába, nem lehetett segíteni, de legalább nem az utcán feküdt. Már nem emlékszem pontosan, november 7-e lehetett, de ezzel kapcsolatban nincs semmi megjegyzésem. Györgydeák Márton atya ma a Reg- num Marianum házfőnöke, megbékélés tárgyában az ő sráckora óta töretlenül szeretetteljes személyével talán lehet beszélni. Én sajnos nem vagyok ebben tárgyalóképes. Orosz békét nem kötök, másfélét kötnöm pedig nincs kivel. Szitányi György Tőkés László: Az emberi gyarlóság is kikezdi a nemzeti együttállás élményeit Talum Attila felvétele
