Pest Megyei Hírlap, 1994. október (38. évfolyam, 230-255. szám)
1994-10-22 / 248. szám
Megkésett levél Obersovszky Gyulához A hóhérok téged is halálra szántak A visszafogottsággal és szorongással megszületett soraimat minden megszokást nélkülözőn sorstársi szomorúság indíttatásából küldöm, mert lélekben le- horgott fővel végigballagtam visszafelé a szomorú temető útján a mártírok parcellájától Veled, amikor Neked nem lehetett emlékezni. A Te méltó helyedet az első sorban mások állták el. Te magadban „meghívó nélkül” visszalépdeltél harmincnyolc esztendő gyönyörű és rettenetes emlékét hordozva, magányosan. Eszembe jutott, hogy amikor 1956-ban a parasztpárti Szabad Szó után a Petőfi Párt Új Magyarország című lapját már elhallgattatták, te dacos remény-- séggel mondtad: „Él még az Igazság” oda írjatok! Elnémult az is, az utolsó hírmondó, 1956 végső szava, amit már szovjet fegyveresek és hazai szövetségeseik hallgattattak el. A sírokhoz, hősökre emlékezőn aztán most előálltak tisztelkedni az elnémítok. Megértettem, hogy számodra nem volt hely! Ne legyen ott tanú. Mit keres ott a túlélő? Nehezen tudják elviselni, hogy még Vagy, még vagyunk és nem hagyjuk szó nélkül, hogy illetéktelenek meggyalázzák a nemzet tiszteletadását. Holnap nélküled, nélkülünk már egyszerűbb és könnyebb lesz. Akár átveszik a teljes szerepet: ők rendezik a gyász ünnepét ma itt, holnap egy másik sírnál „áldoznak”, aztán az elsőt, az igazit, a valóságos és egyetlent ki lehet törölni, hiszen régen volt, miért is emlegessék? Eszembejutott, hogy a legmeggyötörtebb emberi sorsot hordozók között a meggyérültek sorában Te kimagasló személy vagy, aki nem hóhéraid jóvoltából, de a mindenek felett való hatalom, az Isten kegyelméből élted túl az elomlott és önmagába szakadt birodalom pusztulását. És te meg tudod írni, amiket 1 áttál-éltél - szenvedtél, az emberi pokol kínzókamráinak sorrajá- rását a végső megpróbáltatásokat. A másokét is. Népünk elejéből való Vagy, akinek kezéből nem hullott ki a toll és emlékezéseiből a rettenet. Eszembe jutott és gondolatban végigéltem, hogy te oda siratni mentél az elköltözött barátokat, testvéreket, mártírokat, és felidéződött Benned, hogy a magad sírja is ott van jelképesen, hiszen a hóhérok téged is halálra ítéltek. Azután eljöttél. Kijöttél a temetőből, ahol „protokollünnepség zajlott”. Téged nem engedtek oda, közel, a megillető első sorokba, Te nem voltál való a protokollt rendezők soraiba. A megillető helyet, másoknak fenntartották. Eszembe jutott, másképpTnost már ez nem történhetett. És eszembe jutottak az időben már örökké élő költői sorok is: „Daccal nem nézhetünk az égre, kevesen voltunk, buktunk, s vége!” De Ady Endre is úgy folytatja; így volt ez itt századok óta... „s mert ránk szabadult minden vétek, azért lesz itt újból is élet!” Nem az egész verset akartam idézni, de azt a tartalmat szeretném továbbadni, amit a versből és emberi tartásból a Te magad hordozásából nyerhetett az ember. Visszafordultál. Visz- szatértél és magadban gyászoltál. Súlyosabb, szomorúbb, feketébb a mi gyászunk, minthogy abból ünnepséget rögtönözzenek, nem a győzők, csak a praktikát forgatók. Itt nincsenek győzedelmesek, csak hitvány kiegyezés fondorlatát kicsinálok; szóforgatók, büntetők és büntetést végrehajtatok, manipulátorok. Azok közül pedig ki kell jönni, akkor is, ha a mi legszentebb gyászunkra ők csak előtolakodtak és a mi ünnepségünket eltulajdonították. S vegyék tudomásul: a mi megemlékezéseinkről örök érvényesen hiányzik az ő meghívásuk. M egköszönöm az elrejtett indulattal ak- * kor ki nem mondott szavaidat, hálás vagyok, hogy emberi tartásra tovább tanítottad a rászorulókat, megőrzőm a példát, amelyet némán adtál a távolba szorult gyászolóknak. Sok-sok száz minden jelvény nélkül való 1956-ot hitvalló nevében. Tudom megkésett e levél, már-már félretettem, de az októberi levélhullás a nagy időt idézi föl minden változásával és nekünk míg vagyunk, emlékezni és emlékeztetni kötelességünk. Őszite barátsággal köszöntelek: Fábián Gyula Obersovszky Gyula költő, a 301-es parcellánál megrendezett idei ünnepségekre nem kapott meghívást. (A szerk.) Gyászolók a mosonmagyaróvári sortűz áldozatainak temetésén Obersovszky Oby Gyula MIT MUTOGATOD MAGADAT TE — mondta a vörös és megröhögte tulajdon szavait MIT MUTOGATOD MAGADAT TE — mondta a vörös a göndörszakállú vörös az örökkön szájára-szájába pöndörödő szakállú vörös s ettől pökdöső szokású szájából szakállát kipökdöső szokású jópofa akit sokat röhögött Jeruzsálem meg a szomszédos Jerikó Betlehem Bethánia mert időről időre megjárta valamennyit megtaposta porát-homokját málló hepehupáit Szikárnak Liddának Szamáriának szalmába ágyazott fazekaival pontosabban bátyja Absalom fazekaival mert ő pörgette formázta mintázta őket emelve falaikat magasra nyújtva szélesre tátottpofájúra Igen Absalom a míves kezű élhetetlen az ő targoncáján-lábán élősködő élhetetlen aki kimúlna pénztelen-étlen fazekai tömegén-dombján ha el nem hordaná alóla szorgalmával nem nézve napot-szakot ő Efraim el nem hordaná alóla MIT MUTOGATOD MAGADAT TE — mondta mikor meglátta Krisztust a keresztfán félrevetett fejjel fején a töviskoszorúval és megröhögte szavait s körbenézett várta a hatást, várta hogy más is megröhögje MIT MUTOGATOD MAGADAT TE Látta szamárháton — már akkor ingerelte — látta szamárháton bevonulni Jeruzsálembe . lengő pálmaágakkal a feje felett s a tömeggel mely szédülten követte mímelve szelídre fogott arcát tekintetét tekintetét mi leginkább ingerelte messzire nézésével felfoghatatlan és fölényes messzire nézésével Absalomra a bátyjára emlékeztette ő nézett el a feje felett ugyanígy ugyanezzel a nézéssel alaktalan távolokba MIT MUTOGATOD MAGADAT TE Az ingyen reklám is dühének szolgált Lennének a kereszt alatt fazekai a megfeszítettnek Vinnék Kik csak hogy összetöijék a hegy csábosán kitüremkedő sok kövéhez verjék őket mások hogy kivételes becsben tartsák kaspóiban illatos rutát neveljenek MIT MUTOGATOD MAGADAT TE — mondta már akkor is amikor nem beszélt hangon legalább csak bensejével égő gyomrán feszülő bensejével MIT MUTOGATOD MAGADAT TE Visszaesett a forgalma Hasztalan rángatja állát rajta szakállát fújja feljebb-feljebb mintha pihe lenne pitypang a közeli rétről Az ördög sem hederít rá Valami van a népen Lassan már csak leptonban számol napra nap néhány ha összegyűlik kiadósabb csúsztatásra alig elég a legolcsóbb csapszékek egyikében ahová nem tér be aki ad magára MIT MUTOGATOD MAGADAT TE — mondta-üvöltötte most meg üvöltötte torzan-betegen úgy hogy a legnevetőbbek is elfelejtettek nevetni rémülten rámeredtek Már nem csak bolond őrült is — gondolták Bocskorát lekapva meztelen talppal csapta a követ maga alatt mintha vitustánc jött volna rá rángott kezeit rázta az egyre sötétülő égnek előredobott farát csapta verte mutatta, hogy Ezt e! Ezt neked! Ezt e! Nem eszünk nem veszünk, hasztalan kelleted magad Haragja akárha gyilkosa lenne MIT MUTOGATOD MAGADAT TE Absalom igen Absalom néz el a feje felett Krisztus szemén Absalom Mint azon a hajnalon éppen azon a dögkutya hajnalon mintha nem is látná őt Efraimot aki legyőzte s tulajdon asszonyát Miijámot nyálkás üleppel öccse ágyán elterülve Absalom a magasba rekedt Absalom S hogy most már mit kezdjen vele — mért is mondaná ha ágyára többé nem fogadja s az övére Efraiméra nem térül áll magának olajfája fojtásában-szédületében s ha fekszik magának fekszik őrjítő magának MIT MUTOGATOD MAGADAT TE — dagadtak ki halántékán nyakán az erek s a jelet várta a jelet arról, hogy észrevétetett hogy rátalált a keresztre feszített s nem futhat el előle vinnie kell magával s kínjait melléről vinni kell vinnie Ám bajt szimatolt némileg kivárt hosszan lesett leste a keresztfát leste a keresztet pontban ahol metszetett ahol a ráfeszülő kar szakadni- látszott s valamivel feljebb ahol iszonyatos fehérével vére pirosát fogta a fej vére alvadt fekete pirosát fogta MIT MUTOGATOD — motyogta még de már tudta vége Nincs a feszítetthez többé érkezése Állt magába hulltan tehetetlen állt verítéke futását lesve melle szőrzetében állt borzongva és borzongásainak megadva magát pillanatra sem eleresztve tekintetével a fejet hogy lássa amint bajusza picinykét megremeg sóhaján a végsőn
