Pest Megyei Hírlap, 1994. október (38. évfolyam, 230-255. szám)
1994-10-29 / 254. szám
8 PEST MEGYEI HÍRLAP VELEMENY 1994. OKTOBER 29., SZOMBAT Arsi Fülöp gyalu val M ielőtt találgatni kezdené a kedves olvasó, ki lehet az a bizonyos Arsi Fülöp, hiszen Ars szent életű plébánosa soha nem volt Fülöp, viszont ama Fülöp a csavargók nagy barátja olasz földön élvén, soha nem járt a francia Arsban — gyalu meg tán egyikük kezében sem volt — elárulom, nem róluk, még csak nem is távoli vidék szülöttéről, netán Józsefről, az ácsról, hanem egy nagyon is köztünk élő mai munkásemberről van szó, akire gondolva akaratlanul is e három szent jut eszembe, s ötvöződik eggyé napjaink emberében. Talán van már ötven éve, amikor először fogott gya- lut a kezébe. Amikor a háború sújtotta országban apátlanul-anyátlanul kóborló gyerekeknek igyekezett hajlékot, otthont teremteni. Csak a két kezére számíthatott, meg az utcán, országúton felszedett vadócokéra. A Belsped-kocsit is a két muraközivel hajtó nélkül kaphatta csak kölcsönbe. Foltozott, téglaporos reverendában állt a bakon és hajtotta ostor nélkül, szelíden markolva a gyeplőt, a két hűséges állatot. Ha nem volt lovas kocsi, húzta a két kerekű kordét vagy a négykerekű kocsit, hol összekoldult élelemmel, hol ruhaneművel, tűzifával, építőanyaggal. Semmiből alkotott valamit, 240 személyes árvaházat, s lett ennek az intézménynek lelkésze, gondnoka, felügyelője, nevelője, mindenese egy személyben. 240 emberpalánta egyetlen fős személyzettel! Milyen gazdaságos lehetett — mondhatná a mai ember. Milyen keserves — ha este még nem volt meg a másnapi ebédrevaló. S milyen csodálatos, nem múlt el nap ebéd vagy vacsora nélkül. A rávaló mindig időben megérkezett. Volt úgy, el kellett utaznia valamilyen ügyben. Az otthon falai közt távollétében is néma csendben tanultak „gyerekei”. Az éppen arra járó püspök döbbenten tapasztalja, belátva a nyitott ablakokon, mindenütt leckéjük fölé hajló fejek, a katedránál pedig sehol senki. A látvány szíven üti a püspököt, valamennyiüket befizeti egy fagylaltra... Aztán vége a boldog együttlétnek. Csak a kápolna tarthatja meg eredeti funkcióját, az épület ajtajára rákerül a pecsét. A gyerekek szétszélednek... Aztán hol itt, hol ott bukkan fel a városból kitiltott pap. Ahol megtelepszik hosz- szabb-rövidebb időre, templomok, kápolnák épülnek, árvaházak nőnek ki a földből, hogy az utóbbiak mindannyiszor meg is szűnjenek — mert még kell szűnniök, a hivatal nem engedi létezésüket. Aztán börtönbe is kerül. Nem egyszer, nem kétszer. Hónapokra, évekre. Ha kiszabadul, folytatja, ahol abba kellett hagynia. Közben persze misézik, prédikál, gyóntat, lelkeket vezet és irányít, könyveket ír, levelez a fél világgal. Levelezés útján állíttatja fel csodálatos márvány Piétáját is Lourdes-ban, amit évente milliók csodálnak meg s emlékeznek előtte a magyarokra. Az állíttató csak évek múltán láthatja, amikor először kap útlevelet. A Kútvölgyi-kápolna, ez a kisebbfajta templomnak is beillő építmény az idős pap által építettek közül a tizenegyedik. Rövidesen harmadszor kerül bővítésre, immár harmadszor nőtte ki önmagát. Mára már képtelen befogadni az idelátogató bel- és külföldi zarándokokat. A mellette álló ABC-áru- ház megvételének történetét mindannyian ismerhetjük a televízió, a rádió, a sajtó jóvoltából. A több mint négyszeresére felvert vételárat napok alatt sikerült kifizetnie. Szavára, kérésére az egész ország megmozdult. De jöttek emberek Kárpátalja szegénységéből, Székelyföld nincstelenségé- ből is, hozták a keveset, amit tudtak. S a sok kicsiből összejött a vételár 92 milliója. Az Igen című ifjúsági lap így írt róla lelkendezve: Az év metafizikai csodája. Valóban az, pláne ha arra gondolunk, hogy mindez kisnyugdíjasok filléreiből, fiatalok zsebpénzéből, kiskeresetű emberek forintjaiból állt össze — napok alatt. A munkák rövidesen beindulnak.'Nemcsak a kápolna bővítése történik meg, de miközben tovább árusítanak az ABC-ben, sőt a jövőben nonstopjelleggel, létrejön mellette egy zarándokpresszó és könyvesbolt is, ugyanakkor az ABC fölé újabb szint kerül, rászoruló öregek teljesen ingyenes otthonául. Sőt még egy Mind- szenty-múzeumot is kialakítanak. Mindez nem mások adójából, hanem jólelkű emberek önkéntes adományaiból. S hogy a városkép se szenvedjen csorbát, sőt dísze, látványossága legyen Budapest városának, a tervező maga Makovecz Imre, az ügy elkötelezett barátja. Hétköznap: a bejárat előtti tornácon, a felvezető lépcsőkön, az ABC teraszán a mise kezdetére váró emberek. A mise másfél órás, persze a beszéddel, a kegyhely történetének ismertetésével, az újabb idők történéseivel. „Galánta” — olvasom a kápolna (saját) parkolójában álló autóbuszon. De eljön ide a fél világ. Jönnek Belgiumból, Franciaországból, még Amerikából is. Meg az összes szomszédos országból. Mise után gyónásra várók hosszú sora áll a kápolna hosszában. A sor vége az utcán. A kápolnában mise után is száll az ének. Öregek, fiatalok boldog együttlétben. Igazi paradicsomi közösségben. Itt nincsenek nemzedéki ellentétek. Mindenki egyformán szép. A ráncos néni is. A tolószékbe kényszerített béna, a hevesen gesztikuláló terhelt is. Mindenki szép itt, mert mindenki szeret... A gyónók sora két teljes óra múltán fogy csak el. Pedig az idős pap megpróbálja rövidre fogni. Amúgy is sürgeti az idő meg a türelmetlen gépkocsivezető. Menne is ő, hisz tudja, már nagyon várják az állami gondozottak, de még be kell futnia egy közeli házba egy fiatalasszony sírós kérésére, helyre kell tennie egy családi összetűzést. A délutáni imádságok és mise után irány a törökbálinti gyermekotthon legújabb létesítménye. Könyvének, az Isten vándora címűnek honoráriumából építette. A könyv már három kiadást ért meg. Késő este immár otthonában jut eszébe, ma még nem evett semmit. Éhes gyomorral pedig nem lehet elaludni. Hát ha nem, akkor nem. Végre jut idő a szükséges levelek megírására, a megkezdett könyv továbbítására. Másnap csak második miséje után jut eszébe, enni kéne valamit. De máris indulnia kell a fegyházba „rabtársai” közé. Újabb mise, gyóntatás, lelki beszélgetések, szerencsétlen emberek erősítésére. Az evés ismét csúszik. De nem. Rabtársai vendégeként végre ehet valamit. Ám máris indulni kell, várják saját hívei a délutáni misén. Meg a ki tudja honnan jött zarándokok, otthontalanná vált gyerekek, akik tőle várják sorsuk megoldását. Az idős pap fáradhatatlan. Csak a közel 80 év súlya nyomja, szíve fiatal. Végre beszélhetek az idős pappal. Egy fáradt, agyonhajszolt ember egyenesedik fel előttem börtönök és megaláztatások súlya alatt. Félreértettségek súlya alatt. „Az itteni építkezés most már sínen van” — mondja. De már új tervei is vannak. Újabb gyermekintézmény, családias környezetben megoldott gyermek- gondozás. Egész hálózat belőle. Már segítsége is van hozzá. Egy fiatalember — gyógypedagógus végzettségű — mindenben mellette áll. Már magam előtt látom eddigi építkezései után az építésre váró legnagyobbat. Családi házakban élő árva gyerekek. S igazi családi közösségben. Olyanban, amelyről hálótermeikben eddig is álmodtak. Még nincsenek épületek. Még semmi sincs. De az újabb mű is indulásra kész. A kápolnával szemközti pavilonban az építkezés után szerszámaikat pakolják az építők. Az idős pap szeme megakad a gyalun. Tekintete végigsimítja a más szerszámát, aztán a szerszám gazdáját. Amaz elkapja a hozzáértő pillantást. Mégis, ha azt mondanám a fiatal iparosnak — ez a re- verendás kicsiny ember ötven éve használja az ilyenféle szerszámot, tán el sem hinné. S em Arsban nem jártam, sem Fülöp lakhelyén, József meg 2000 éve élt előttem. De láttam hármuk ötvözékét, a nem létező és mégis valóságos arsi Fülö- pöt a gyaluval. Pedig a gya- lut ma este kézbe sem vette, csak a szemével (és a szívével) simogatta végig, ahogy a sarkon éppen beforduló gyereket itt, a kápolna közelében, aki elengedve anyja kezét, hozzáfutott. Tárnoki András Mégis, kinek az ünnepe? Kissé félresikeredett ünnepünk után — úgy véljük — célszerű felvillantani néhány olyan gondolatot, melyeknek talán sikerül némi fényt deríteni az ’56 örökségén való marakodás okaira, gyökereire. Ugyanis — mint ez köztudott — évek óta tart már a huzakodás az 1956-os forradalom és szabadságharc értelmezése, jelentése, üzenete, szereplőinek milyensége, hősök és áldozatok kivolta és mivolta, bűnösök és kaméleonok azonosítása tárgyában. , Minden jelentős európai forradalmat jellemzett az, hogy előkészítői, szervezői, katonái, tömegáldozatai és egyéni hősei nem ugyanazon társadalmi rétegekből tobor- zódtak. Illusztrációképpen említsük meg a mi ’48-unkat, amelyet köztudottan a reformkor nemesei, arisztokratái és irodalmi nagyjai, tehát a hatalmat ténylegesen gyakorló, azon valóságos változásokat eszközölni képes társadalmi-kulturális elit készítette elő. 1956-ot is „beharangozta” egy előkészítő időszak, s az akkori magyar hatalmi elitnek jobb érzésű frakciósai, élve a lehetőséggel, segítettek a társadalomnak, hogy ráébredjen: itt az idő, most lehet valamit cselekedni. Tény, hogy a szándékuk szerinti reformkegy távolról sem esett egybe az akkor már nyolc éve szenvedő nemzet feltámadt akaratával. Nos, itt gyökeredzik — többek között — ez a bizonyos örökösödési háború. Az egykori uralkodó elit — a vörös hatalom akkori nemesei — közül azok ugyanis, akik vagy maguk is pórul jártak elvtársaik lelkes bolsevizmusa következtében, vagy értelmi képességeik, családi örökségük, neveltetésük és műveltségük következtében már önmaguk számára is terhesnek és kényelmetlennek érezvén a szovjetvilág építését, ügyesen ráhangolódva a Sztálin elhalálozásának következtében előállott új helyzetre, lazítani kezdtek. Kérdéseket vetettek fel, reformokat sürgettek, akárcsak annak idején a XIX. századi magyar reformnemesség. Ebből a szempontból nézvést közömbös, hogy a „megváltoztatva megőrizni” taktika vezérelte-e elméjüket, vagy valódi, őszinte szánalom a nemzet iszonyú szenvedéseinek láttán. Tény az is, hogy a Gazda halálát reform formájában kívánták kamatoztatni. így lettek ők „reformkommunisták”, akiknek erjesztő működése a hatalom gócaiban, valamint némely sajtóorgánum / Irodalmi Újság / és szervezet / írószövetség, egyetemek, Pe- tőfi-kör, Kossuth-klub / köreiben, idővel a szélesebb társadalom számára is, lehetővé tette az új hangok meghallását és annak az érzésnek a feledését, hogy most talán lehet tenni valamit igazi céljaink érdekében is. A továbbiakban ez lett az alapja a kisajátítási kísérleteknek, melynek első demonstrációját láthattuk most, október 23-án. A szabadságharc leverése után a résztvevőket megbüntették, így tehát a reformkommunistáknak osztozniuk kellett azoknak a sorsában, akik a kommunista uralom elutasítását nem 1953 után kezdték el gyakorolni. hanem akik mindig is elutasították azt. Miután a-vereséget 37 kádári év követte, az 1990-hez érkező társadalom már egy másik organizmus volt, más derékhaddal, fiatalsággal, amely már a maga, nem mindig épületes módján értelmezte ’56-ot, illetve a rendszerváltozást, életben maradt szereplői pedig egyszerűen nem lelték szellemi hazájukat az új szabadságban. Az abban érdekeltek szándékosan összemosták bűnös és áldozat fogalmát, az előkészítőknek elsődleges szerepet, a kivitelezőknek pedig semmiféle szerepet nem adva. Ezért aztán senki sem játszhatta a maga szerepét és nem kaphatta meg a neki járó „honoráriumot” sem. Amikor tehát 1956-ot ünnepeljük, nem tudományos vitán veszünk részt, amelyen ok, szándék, tett és érdem mérése zajlik, hanem azt a nemzetet dicsőítjük, amely 1956-ban ki akart tömi a szovjet hódoltságból és meg akart szabadulni a moszkovita kollaboránsoktól. Ünnepeljük a küzdő, felséges népet: a pesti srácokat, a csepeli munkásokat, egyetemeink ifjait, a Corvin közieket, a Széna térieket és minden magyart, aki azokban a napokban ott volt a barikádokon, testileg vagy lélekben, de mindenképpen vágyva a szabadság eljövetelére. És ebben semmi történelmietlen vagy kirekesztő szándék nincs, miként abban sem, hogy március 15-én a márciusi ifjakat ünnepeljük és nem a XIX. század reformnemességének erjesztő munkáját. Az ’56-os forradalom történetében az egykori reformkommunistáknak is van bizonyos szerepük, de nem őket ünnepeljük. Senki érdemeit nem tagadjuk, különösen azokét nem, akik mártíromsággal váltották meg a nemzet ellen korábban elkövetett vétkeiket. Mindazonáltal a felkelt magyar nép világraszóló tetteit nem alakíthatjuk teoretikus rágógumivá. Tőlünk már annyi kincsünket próbálták elcsalni. Évtizedeken át rendőrök között, a vörös csillag jegyében kellett „ünnepelnünk” 1848-at, elvették tőlünk Petőfit, Adyt, József Attilát, a szabadság, a haladás eszméinek tulajdonjogát s cserébe a gyalázatot adták; a bűnös nemzetét, amely nekik köszönheti a megvilágosodás élményét. Most ’56-tal teszik ugyanezt. Ne hagyjuk. Mert nem az övék. A mienk. Örökké. Kajetán Endre Monori fejfák Olasz Ferenc felvétele
