Pest Megyei Hírlap, 1994. október (38. évfolyam, 230-255. szám)
1994-10-29 / 254. szám
HITÉLET PEST MEGYEI HÍRLAP 1994. OKTOBER 29., SZOMBAT Reformáció A történelem, valamint az egyháztörténet tanulmányozása kapcsán bizonyosan találkozott ki-ki olyan adatokkal, nevekkel, fogalmakkal, mint: eretnekség 1518; Worms, birodalmi gyűlés; kiközösítés 1520; Luther Márton; Wittenberg 1521; kitűzött 95 pont; és így tovább. Ezek köré csoportosul a reformáció-emlékünnep- lés, amit talán minden protestáns gyülekezetben megtartanak. Az első', úgynevezett kelet-nyugati egyházszakadást (mely az ortodox közösségek indulását jelenti) követte a második nagy leválás a katolikus egyház testéről 1521-ben. Ha nem az év egyetlen napjára szorítkozna — nem ünnep volna, de ünneplésszámba mehetne a „semper reformanda”, az állandó megújulás kívánalma, törekvése. Rögtön megszűnne a protestáns kizárólagosság, és az ökumené újabb alkalma lehetne ez a római katolikusok számára is. Bennem tudniillik nem választható szét a reformáció és az ökumenizmus szelleme. Igaz bár, hogy az ökumené gyakorlata szintén a különböző protestáns felekezétek közt kezdődött és vert gyökeret. Jóval később, a II. Vatikáni Zsinat után kapcsolódott be óvatosan a római egyház. A félsz, a gyanakvás, a bizonytalanság jellemezte az egyház vezetőit mindkét oldalról — tartva annak veszélyétől, hogy elvesztik saját identitásukat, a „tan tisztaságát”. Kimondva, kimondatlanul szakemberek, teológusok, gyülekezeti lelkészek aggályai, „inkább ne csináljunk semmit” motiváltságai innen eredtek. Ehhez jött még a hagyományos protestáns egyházak részéről az a fenntartás, amit az új szabadkeresztény gyülekezetek iránt tápláltak — mintegy tévelygőknek tartván őket... A bázison persze, ahol nem tudományoskodnak, viszont élik (jól-rosszul) hitüket — ott felhőtlen volt az egymásra találás boldogsága. Volt aki örömmel élt azzal a szabadsággal, amit egyházának vezetői jó példával, engedéllyel teremtettek meg. Valahányon a lelkesedésfakulása után sem vették vissza ebbéli elkötelezettségüket. Ez a szárba szökkenő új virág (gyógynövény?) talán tíz éve teremtetett. Szűkebb pátriámban, Sziget- szentmiklóson is nagyon tudtuk egymást érzelmileg is szívbe zárni — kölcsönösen, katolikusok és bármilyen más, reformált keresztények. Igaz, akkor sem kért a gyülekezetek jó része az efféle keveredésből. Főleg a római katolikusok tartózkodása, a „csak semmi leereszkedés” visszafogottsága volt érezhető. Akik viszont az új aspektusát kívánták élni-ízlelni kereszténységüknek —félredobva óvatoskodást, fél- szet —, többnyire kellett hogy lelkipásztoruk biztatását bírják, jó példáját lássák. Nálunk, a mi községünkben ez adott volt lazarista szerzetes plébánosunk személyében. A csodák is — mihelyt elvesztik az újdonság varázsát — megkopnak, az érdekesség irányából az érdektelenség felé mozdulnak, elszürkülnek. Világviszonylatban volt érezhető az ökumené lanyhulása. Furamód a protestáns egyházak „összejárási” alkalmai is megfakultak. Úgy tűnik, a világrendszerekben való gondolkodás bukása, demokráciára cserélési törekvése az egyházakat is elbizonytalanította, megkérdőjelezte önazonosságukat; tartanak egy valamilyen amorf szünkretizmusban történő feloldódástól. így azután marad a tényleges helyett a „kirakatrendezés", de valójában inkább sáncok mögé húzódás. A szigetszentmiklósi ökumenizmus ugyancsak magán hordja a fenti ismérveket, ha a tíz évvel ezelőtti biztató kezdetekre gondolok, akkor sőt...! Hiszen a plébánosváltás egy csapásra a katolikusok kivonulását jelentette a „közösködésből”. Tagadjuk, vagy bevalljuk, tény: igazán a „magunk fajtája" van ránk megnyugtató hatással, az igazolja létünk, létem!sajátosságom jogosultságát tudatalattim számára. Vagyis az ember alapjába véve önimádó. Ténylegesen saját magát keresi a másikban. A másik másságát elviselni („tűrjétek el egymást szeretetben!") már krisztusias-keresztényi- Jézus-utánzó igyekezet. Azt is mondhatnánk; aki nem törekszik ilyen lenni, elméletileg sem látja be ennek törvényes igényét — az nem keresztény, járjon bár gyülekezetbe, templomba. A másikat éppen azért szeretni, mert más, mint én — nos ez már az isteni agapészeretet, mert kilép önmagából és gazdagodni véli magát másságból, őt érzékelőn több(edik) „nyelven ért, beszél”. Akarjuk-e tanulni ezt az örök-új tananyagot, amiben benne van a „tagadja meg magát” jézusi intelem is...? Mihálovics Zoltán Szeretetteljes összefogással sok minden elérhető' Beszélgetés Miklós Jánossal, Nagykőrös plébánosával Miklós János atya három és fél éve teljesít szolgálatot a nagykőrösi római katolikus egyházban. 1966-ban Vácott szentelték pappá. Ezt követően Izsákon, Hatvanban, Gyálon és Vecsésen szolgált. 1991 tavaszán került Nagykőrösre. Elsőként arról érdeklődtünk, milyen tapasztalatok gyülemlettek fel benne a nagykőrösi hívekkel való három és fél éves kapcsolat során? — Olyan politikai rendszerben kerültem ide, mely az előző huszonnégy évhez képest gyökeresen más volt. Ez megmutatkozott többek között abban is, hogy jóval több volt a feladatom, mint addig. Több volt a hittapóra, és a katolikus oktatási intézmények visz- szavétele is minőségileg új tennivalók elé állított. Mindezekkel párhuzamosan nőtt az egyház társadalmi elfogadottsága, bár még mindig sok tájékozatlanság tapasztalható a lakosság körében. Katolikus óvoda és iskola — Plébános úr milyennek látja a fiatalok részvételi arányát az egyház életében? — Az utóbbi években határozott érdeklődés figyelhető meg a keresztény hit iránt. Ez nem elsősorban számokban mutatkozik meg, sokkal inkább a hozzállásban. Sokan 15-20 éves korukban keresztel- kednek meg, és máig az egyház aktív tagjai maradtak. Mellettük ott állnak azok, akiknek családja az elmúlt évtizedekben is következetes hívő volt. A gimnáziumban bevezetett hitoktatás előrelépést jelentett az evangelizáció területén. Több fiatal ismerheti meg a saját hitét. — Milyen kihívást jelentenek az utóbbi években terjedő szekták? — Az elmúlt négy évtized hatása nem abban mutatkozott meg, hogy az emberek marxisták lettek. Nagy részükben jelen van a vallás utáni éhség, a közösséghez tartozás igénye, az erkölcsi mételytől való megundorodás. Ugyanakkor nagy a történelmi egyházakkal kapcsolatos tájékozatlanság. Ezek együttesen kedvező talajt teremtenek a szekták terjedéséhez. A mi feladatunk, hogy a saját hitünket minél vonzóbbá tegyük az emberek, ezen belül a fiatalság előtt. — Mennyire talált visszhangra a katolikus hitoktatás lehetősége a hívek körében? — Minden iskolában van hitoktatás, alsó és középszinten egyaránt. A hit- tanos szülők jelentős része maga is sokszor — saját hibáján kívül — tájékozatlan vallási szempontból, ezért nem mindig mérik fel a hitoktatás jelentőségét. Az utóbbi három és fél év nagy eredményei között említhetjük, hogy Nagykőrösön 1993-ban elkezdte működését a Názáret Római Katolikus Óvoda. 1994-ben pedig a Babits Mihály Római Katolikus Általános Iskola. Ezek az intézmények mindazt megadják, amelyek más iskolától és óvodától is megköve- telhetők, de ezenkívül a keresztény hitet is mint mindennek az alapját. Együtt a reformátusokkal — Mennyire nyilvánult meg a testvériség szelleme a református egyházzal való kapcsolatban? — A keresztény egyházak közötti összefogás a célok érdekében létfontosságú. Minden olyan kísérletet, amely megpróbál éket verni katolikusok és reformátusok közé alapvetően keresztényellenesnek tartok. Ez természetesen nem jelenthet a mi részünkről sem elvfeladást. A Szentatya 1991-es debreceni beszédét szeretnénk életté váltani, mely szerint a katolikus egyház visszavonhatatlanul elkötelezte magát az ökumenizmus eszméje mellett. Ennek szellemében igyekszünk Nagykőrösön is élni. — Milyen tervei vannak plébános úrnak? — Szeretném ha minél hatékonyabban lehetne minél több korosztályhoz hozzáférni. Célunk a világi hívekben is felkelteni az igényt az apostolkodásra. Szeretetteljes összefogással nagyon sok elérhető. Biztató jelenség, hogy sokan bizakodóan tekintenek az új katolikus óvoda és iskola felé. Az egyháztanács tagjai számára kevés az ösz- szejöveteli alkalom, ezeket a jövőben sűríteni kellene, ezzel is növelve az aktivitást, amely jótékonyan hatna az egyházközség életére. Templomépítés Nyársapátiban Nagy tervünk még, hogy az idén ősszel lerakjuk a nyársapáti templom alapjait. Végezetül pedig egy nagyon fontos dologra hívnám fel a figyelmet. Egyházközségünk a közelmúltban hozta létre a Nagykőrösi Római Katolikus Kultúra Alapítványt, melynek öt fő célkitűzése van: a katolikus óvoda támogatása, a katolikus iskola támogatása, a templomi énekkar működése, a templomi orgona javítása, a nyársapáti templom építése. Ezekre a célokra az adóalapból levonható összegeket lehet befizetni a Budapest Bank nagykőrösi fiókjának 412-11575-ös számú számlájára. Kérjük a befizetőket, hogy jelöljék meg azt a szándékot, amelyre adományukat adják. Minden adományt előre is köszönünk. — E szép tervek megvalósításához kívánom, hogy Isten is nyújtson segítséget. Földes György A hit reménye A halottak feltámadnak Az ember sohasem tudott belenyugodni abba, hogy halála után teljesen megsemmisül. Nem volt hajlandó elfogadni, hogy annak az emberi lénynek, amely gondolkodik, érez, műremeket alkot, elporladó testével együtt megsemmisüljön a lelke is. Ez a magyarázata annak, hogy az emberiség történeti fejlődésének minden fokán megtaláljuk az elhaltak iránti tiszteletnek, kegyeletnek valamilyen megnyilvánulását, netán a holtak szellemeitől való félelmet. Gyökere abban az ősi hitben keresendő, mely szerint az elhunytak lelke haláluk után tovább él egykori földi életük színhelyén, vagy legalábbis oda visszajár, s hátramaradott rokonságukat szemmel tartva, érdemük szerint okoznak kárt, vagy szerez nekik örömet. Egyes helyeken úgy tartják, hogy a léleknek nem csupán a nyugalma, hanem a további létezése is az élők vele szemben tanúsított magatartásától függ. Ezt az ősi hiedelmet azután új tartalommal töltötte Kalotaszegi faragott fejfák meg, és emelte a valóság körébe a katolikus egyház tanítása, amely azt hirdeti, hogy az embernek lelke van, amely tényleg tovább él. De nem minden lélek jut halála után egyenesen a mennybe, csak az, aki halála pillanatában a megszentelő kegyelem állapotában van, tehát nem terheli lelkét bűn. Akinek kisebb-na- gyobb, de megbocsátható bűn nyomja lelkét, az először a tisztítótűzbe kerül. ahol bűnei mértékében szenved, így vezekelve nyeri el a bűnbocsánatot, és kerül a szentek társaságába, a mennybe. Ezért 998-ban elrendelték, hogy a kolostorokban a szerzetesek november 2-án imájukat a tisztítótűzben szenvedő lelkekért ajánlják fel, s ennek az imának az erejével csökken majd szenvedésük ideje. A XIV. századtól azután általánossá vált, hogy már nem csupán a kolostorokban, hanem az egész anyaszentegy- házban minden hívő imádkozzon november 2-án a tisztítótűzbe kerültek leikéért. Természetesen mindenki először a saját halottai- ért imádkozott, mégpedig a temetőben, halottainak sírja fölött, s ezt a napot kezdték halottak napjának nevezni. Ma már az egyház által elrendelt halottak napja az egész földkerekség ünnepe, amikor virágpompába öltöznek a temetők, fellobbannak az emlékezés mécsesei szeretteink sírhalmain, mert e nap a temetőlátogatás általános, ám szomorúságot sugárzó ünnepévé vált. Az őszi virágok és gyertyafények azonban a hívő embert az örök életre is figyelmeztetik. Amint Szent Pál írta: „Testvérek, nem akarunk benneteket bizonytalanságban hagyni az elhunytak sorsa felől, hogy ne szomorkodjatok úgy, mint a többiek, akiknek nincs reménységük... Az Úr harsonájának zengésére a halottak feltámadnak." Csonkaréti Károly
