Pest Megyei Hírlap, 1994. október (38. évfolyam, 230-255. szám)
1994-10-24 / 249. szám
PEST MEGYEI HÍRLAP SZUKEBB HAZANK 1994. OKTÓBER 24.. HÉTFŐ 1956 októbere Újhartyónban Egy faluban az árulókkal „A legázolt, bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért és az igazságért, mint bármelyik nép a világon...” (Albert Camus 1956-ról.) Miként emlékszik visz- sza Hümpfner János, az akkori dabasi járás nemzeti bizottságának titkára ’56 októberére, a forradalmat megelőző és az azt követő eseményekre? Otthonában erről beszélgettünk. — Mi történt hát Újhar- tyánban '56 október 28-án, s hogyan zajlott le az Ón koncepciós pere? — Kicsit visszamenve az időben, a világháború előtt én voltam Hernád, Újlengyel és Újhartyán jegyzője. Megjártam a háborút, a bécsújhelyi csatákat, fogságba kerültem, hazaérve pedig forrongó politikai közhangulat fogadott. A koncepciós vád gipszágyban fekvő beteg feleségem és pólyás gyermekem mellől ragadott el. — Mi volt a verdikt? — Az államrend megdöntésében vállalt tevékeny szerepem... — Valójában mi történt? — Tekintélyemet latba vetve útját álltam a bosz- szúra tüzelt tömegnek úgy, hogy senkinek sem emberi, sem anyagi bántó- dása nem esett. — Hogyan verbuválódott a tömeg, előkészített vagy spontán megmozdulás volt? Mit követeltek? — A Hősök szobrától indult a menet, végig a falun. Előbb a templomig, ahol az akkori plébános hálaadó litániát tartott, aztán a községházára. Ott a járási párttitkár felolvasta a 12 pontba szedett prok- lamációt, a tömeg politikai jelszavakat skandált, a felforrósodott hangulatban meg akarták lincselni az akkori tanácselnököt... A községházi adminisztrációt szétkergették, bejutottak az iratok közé és szétdúltak mindent. — Mit tartalmazott az a bizonyos 12 pont? — Teljesíthetetlen követeléseket. Például azt, hogy azonnal vonják ki a szovjet csapatokat az országból. Ez akkor, bár mindannyian akartuk, lehetetlenség volt. — Visszatérve az Ón szerepére, mit tett a nemzeti bizottság titkáraként? — Megszerveztem a nemzetőrséget. A falu minden lakosát mozgósítottam: védjék magukat és egymást. Amikor a november 4-ei kormányalakításkor a nemzeti bizottságot feloszlatták, engem is utasítottak, hagyjam el a hivatalt, de nekem nem volt olyan értelemben hivatalom, és „csak” a rendért feleltem. — Megfékezte hát az atrocitásokat, mi történt a szomszédos településeken? — A dabasi tanácselnököt, miután a figyelmeztetés ellenére Gyónón szovjet páncélosokkal megjelent, meggyilkolták. — Ónt pedig letartóztatták, ismeri-e a feljelentőit? — Az a három ember, aki börtönbe juttatott, még mindig itt él a faluban... Egyikőjük azzal mentette magát hazaértemkor, hogy az ügyész kényszerítette hamis tanúzásra. Mindketten jól tudjuk, hogy nem így volt. — Mi volt a börtönben? — A kőbányai gyűjtőbe kerültem, Darvas Ivánnal, Mensárossal, Ilos- falvyval egy helyre. Az idő munkával telt, így lehetett átvészelni. Én a festőműhelybe kerültem dolgozni, szakmát tanultam, szobafestő-mázoló képesítést szereztem. A börtönben, de a hadifogságban is sokan összeroppantak, én ötnyelvű angol, német, orosz, magyar, francia szótárt készítettem. Az utolsó idők nehézségein feleségem és gyermekem láthatása segített. — Le kellett ülnie a kiszabott büntetést? — Nem, de... „félidő” után úgy tudtam, szabadulok az úgynevezett félkedvezménnyel, mert minden elvárásnak, feltételnek megfeleltem, mégsem engedtek ki, mondván, hogy tőlem többet vártak... Akkor összeroppantam. Ez volt egész idő alatt a legelviselhetetlenebb. Végül három évet töltöttem le, a második amnesztiával szabadultam. — Mi történt azután az Ön és a falu életében? — A kulákosításkor engem is „besoroztak”, a politikai üldöztetés tovább folyt. Jegyző voltam és a felső minősítés alapján kulákcsemete, később aztán ez alól mentesítettek. De a faluban sikerült éket verniük ember és ember közé, s ennek a hatása a mai napig nem múlt el. Amíg egyéni gazdálkodás volt, szépen mentek a dolgok, most mindenki egyénileg törtet, nincs ösz- szetartás. — Önkormányzati képviselő, pedig — s ezt Ön mondta beszélgetésünk elején — 60. érettségi találkozójára készül. Nagyon mélyen megszenvedett élet az Öné. Örökös politikai üldöztetésben telt el. Arról, hogy még mi minden történt, most nincs módunkban kitérni. Ön mégsem panaszkodik, nem vádol. Vallásos? — Igen, katolikus vagyok. Ami pedig a munkát illeti, a hivatalt csak december 11-ig vállalom, eljárt az idő. Elértük, hogy a községben lévő 900 házból 700-ban van telefon, s ennek örülök, mert ez nagyon sokat köny- nyít az életünkön. Balázs Adina Megvonták az ösztöndíját, mert hittanra járt Díszpolgár lett a háziorvos Nem csináltam semmi különöset, csak dolgoztam — hárítja el a megkeresést dr. Veidin- ger István érdi háziorvos. Természetesen nem hagyom magam: tudom, olyan ember ő, akinek a „csak” mögött egy becsülettel, hittel, elveit, származását, szülei tanítását maradéktalanul megőrző, ledolgozott élet áll. Elismerést ezért a néhány évtizedért — jelzi első mondatából kisugárzó szerénysége is — sohasem várt a most nyugdíj előtt álló háziorvos. Azt, hogy mégis megtalálta őt a városi vezetés, nem titkolja, jólesett. Dr. Veidinger István Érd díszpolgára lett. Az indoklásban — ha ugyan szükség van ilyenre egy csaknem hatvanezres közösség által ismert, s köztiszteletben álló személy esetén — ez áll: a város egészségügyi fejlesztéséért, korszerűsítéséért végzett kimagasló munkája elismeréséül... — Bár ezt a kitüntetést nem vártam, de sejtem, azért maradtak el a korábbiak is, mert sohasem voltam tekintélytisztelő — mondja. — Egyvalamit tiszteltem mindig csak: a munkát, a becsületes embert. Ma is nevetek, ha felidézem, hogy egykoron mennyire túllihegték egymást a tanácstagkollégák, ha a hivatalban megjelent a megye első számú pártnagyasszonya, Cservenká- né. Azt leste mindenki, kivel fog szót váltani. De nem csak a személyekkel viseltettem így: hasonlóan kérlelhetetlen voltam elveimhez, ha a helyi egészségügyről volt szó. Nem néztem, ki, mit ágál. Ha kellett a pénz a fejlesztésre, vagy ha azt tapasztaltam, hogy fölösleges dologra osztanak, bizony szót emeltem. ra is szert tehettem. Ma már, természetesen, s ebben az éveim számai is segítettek, ha bejön valaki hozzám a rendelőbe, benne nemcsak azt az egy embert látom, akit vizsgálok, de magam elé idézem szüleit, családját, rokonait, sőt az egész társdalmi réteget, melyből származik. S tudja, ez fordítva is igaz: a beteg csak nagy ritkán tudja megítélni a háziorvosban a szakértelmét. Sokkal inkább annak emberi hozzáállását látja — várja el — orvosától. — Feltételezem, nem volt mindig ilyen idilli az orvos—beteg viszony Érden. — Valóban. A történelmi években, a fordulópontokon, a faluból várossá alakulás nehéz, vitákkal terhes idején, magunk is mai, s azzal a sok ajándékba kapott disznótorossal egy motoron útrakeltünk a megtépázott Budapest felé. Borzalmas volt a látvány: lógtak a vezetékek, szétlőve omladoztak a házak. Az pedig nem igaz, hogy a forradalom alatt az emberek raboltak. Számtalan helyen láttuk, hogy a gránát betörte a kirakatok ablakait, de az áru, illetve a kosarakba gyűjtött pénz érintetlenül ott volt a vitrinben. Megrázó képeket idézek ma is erről a budapesti útról. Faluból a városba — Szavaiból arra következtetek, hogy hasonló megbotránkoztató eseteknek, a hatalommal való ösz- szetűzésnek máskor is részese volt. — Mai napig is megrökönyödéssel gondolok arra, amikor 1950-ben elvették egyetemi ösztöndíjamat: -egy lelkigyakorlatra mentünk társaimmal, s ez a „tett” elég volt ahhoz, hogy anyagilag megbüntessenek egy diákot... Ma már büszke vagyok arra, hogy életem soha egyetlen szakaszában sem futamod- tam meg a feladatok, a nehézségek elől. Pedig, csak ha a szakmai teendőket veszem számba, szép számmal voltak. — Mekkora utat járt be, természetesen további több évtizedes küzdelem volt. — Gondolom nem véletlenül használta a küzdelem szót? — Nem, hiszen mint orvos küzdöttem olykor egymagám is a betegért. Volt idő, amikor évekig egymagám láttam el a környék hétvégi és éjszakai ügyeletét. De küzdöttem mint tanácstag is az érdiekért: épp azért vállaltam el a társadalmi felkérést, hogy közel lehessek ahhoz a fórumhoz, ahol a döntések születnek. Számon tartottam, hogy nem azért küldtek oda, hogy elaludjak: figyeltem, számoltam, közbeszóltam. S lassan-lassan lett villany, víz, út, s nem utolsósorban korszerű egészségügyi ellátás is Érden. Igaz, eközben nemegyszer számon kértek, megvallattak, meggyanúsítottak azzal, hogy ellenükre dolgozom. De sohasem hagytam magam félreállítani, eltántorítani a vállalt feladattól. Nyugdíjas összegzés — Úgy tudom, utolsó évét tölti a rendelőben, nyugdíjba készül. — Egy perccel sem akarok tovább dolgozni, mint a nyugdíjkorhatár. Annyi dolgom van ezen kívül, hogy így is félek, alig győEmberközelben — Egy ilyen körzeti orvosi rendelőintézetben, főként ha ott több évtizedet eltölt valaki, a legtökéletesebb, legaprólékosabb társadalomrajz készíthető el... — Bizony, itt ma már sok olyan beteget gyógyítok, akiket még annak idején én segítettem a világra. Ismerek helyben számtalan családot, s benne megannyi generációt. De hasonlóan nálam csapódnak le a társadalmi gondok, gondolatok is: az emberek elmondják bajaikat, sőt olykor tanácsot is kérnek tőlem. S ugyanez játszódik le a politikai kérdésekkel is. Bár magam nem politizálok, a betegeim elhozzák a rendelőbe az érdekesebb cikkeket, így például az önök lapját is. Megvitatjuk, megbeszéljük egymással azokat a kérdéseket, melyek őket is, engem is érdekelnek. — Honnan ez a különleges fogékonyság az egyszerű emberek iránt? Hiszen orvosként nem mindenki kerül ennyire emberközelbe a betegekkel... — Egyszerű parasztcsaládból származom. S azzal, hogy a kis Pápa melletti faluból eljuthattam előbb a bencés gimnáziumba, majd az orvosi egyetemre, egy meglehetősen széles körű társadalmi ismeretségre, fogékonyságVeidinger István: Sohasem hagytam magam félreállítani részesei lettünk a helyi társadalmi életnek. így volt ez például 1955-ben is. Amikor elmentek az oroszok, a faluban is örömmámor fogadta a felszabadulás hírét: disznót vágtak az emberek, dugidemizsono- kat bontottak, pálinkát főztek. Ki tudja, honnan jött a megérzésem, de ekképpen figyelmeztettem a környezetembe tartozókat: ne vigadjatok ennyire, mert szerintem a nagy Szovjetunió nem fogja sokáig elnézni, hogy mi itt lubickolunk a jólétben. Be is következett a tragédia, s már csak arról kaptunk hírt, hogy a fővárosban éheznek. Barátomamíg egy szegény falu körzeti orvosából egy gazdag város húsz főből álló kollektívájának tagjává vált? — Az érd-parkvárosi részben kezdtem a gyógyítást éppen negyven évvel ezelőtt. Ott, ahol csak kecskéket és szamarakat tartottak az emberek, ott, ahol nem volt külön ember a szülésre és a majdnem halott gyógykezelésére. Csináltam én itt mindent, amit a szakma szerint kellett. Az első komoly változás Érd egészségügyi ellátásában az 1960-as években indult meg. Akkor kezdtük el kialakítani ezt a rendelőintézet-együttest, melynek a mai színvonalra hozása Vimola Károly felvétele zöm majd. Sokat szeretnék a családommal foglalkozni, s képezni magam szakmai tekintetben is. Idő kell ahhoz, hogy áttekintsem, mit is csináltam az elmúlt negyven év alatt: mit adtam a gyermekeimnek, tudtam-e életem által példát mutatni nekik emberségből, becsületes munkavégzésből. Végig szeretném gondolni, érdemes volt-e ennyit küzdeni, ennyi emberrel szemben állni a város egészségügye érdekében. — Vélem, igen lesz a válasza valamennyi önmagának feltett kérdésére. Mailár Éva
