Pest Megyei Hírlap, 1994. október (38. évfolyam, 230-255. szám)

1994-10-22 / 248. szám

A forradalmi bizottság tagja voltam Boldizsár János hányatott Egyértelműen bizonyítható, hogy Ceg­léden 1956-ban — ellentétben számos magyar településsel — nem dördült el sortűz, egyetlen életet nem oltottak ki, sőt, talán még egy pofon sem csattant el. Mindez elsősorban az egykori hely­béli nemzetőrség és a forradalmi bi­zottság érdeme. Az utóbbi egyik tiszte­letre méltó tagját, a hetvennyolc esz­tendős Boldizsár Jánost otthonában kerestük fel, hogy megossza velünk „kalandokban” bővelkedő élete titkait. Boldizsár János szülei szőlővel foglal­koztak, gazdálkodtak. Számukra a föld volt minden. A szigorú apa munkára fogta két fiát. Se ünnep, se vasárnap, a húsz hold szőlő művelése sok gondot okozott. Visszaszólni persze nem lehe­tett, mert arra ütlegelés vagy rúgás volt a válasz. A nagyobbik fiú, János kikö­nyörögte, hogy tanulhasson. Egy felté­tellel kapott otthon engedélyt, csak ak­kor, ha kint a földön beesteledésig mun­kálkodott. Aztán a lámpagyújtás után bújhatta a könyveit. Végül is Kecskemé­ten a felső kereskedelmi iskolában le­érettségizett. Ám továbbra sem hagyhat­ta el a szülői házat. Egy nap az apja azt mondta, adok öt hold szőlőt, nősülj meg! Vedd el felesé­gül a szomszédék lányát, Varga Piros­kát. Az esküvő után egy hónappal 1939-ben megjött a behívó. S ettől kezd­ve se vége, se hossza a katonásdinak: Baja, erdélyi határ, Délvidék, Újvidék. Amikor leszerelt, apja elhelyezte a vas­úthoz egy kisállomásra, mondván: tarta­lékos tisztként könnyebben maradhat a földje közelében. Közben megszületett János és Piroska. Rákosi menekült Végre véget ért a háború. Boldizsár Jánost 1945 őszén behívták vasúti tiszti tanfolyamra. Budapesten, a Csengery ut­cában, a pártszékházban tartották az ün­nepséget, amelyen részt vett Rákosi, Ge­ro, Bedrics, valamint kétszáz tisztjelölt. Rákosi intett a zenekarnak, hogy kezdje el az Internacionálét. Ám Boldizsár Já­nos felállt a harmadik sorban, és szeré­nyen javasolta, talán a Himnuszt kelle­ne először játszani. Hátrafordult és a kollégáktól megkérdezte, egyetérte- nek-e az ötlettel. Az egyhangú igenlés után őrületes tüntetés tört ki. A vasuta­sok szétszaggatták a drapériát, dobálták fel a pódiumra a székeket. Rákosi mene­kült kifelé. — Ott álltam kővé meredten — emlé­kezik hősünk négy évtized után is elké­pedve —, és tűnődtem. Uramisten! Mi lesz? Még a végén azt hiszik, hogy lázi- tok, s engem tesznek felelőssé. A követ­kező pillanatban látom, hogy Rákosi testőrsége jön pisztollyal, ketten hátul géppisztollyal. Mit akarnak tőlem? Ki­hallgatjuk. A kollégák — közöttük há­rom ceglédi — hiába tiltakoztak, hogy hagyjanak békén. Ezek fegyveresen be­vittek az Andrási út 60. alá, az Államvé­delmi Hatóságra. Belöktek egy ajtón. Mindjárt ütöttek, rugdostak. Te nyilas pribék! Piszok fasiszta! Az egyik hátul­ról pisztollyal fejbe vágott. Istenem — gondoltam —, még agyonvernek. Áju­lást színleltem. Felöntöttek vízzel. Las­san kidühöngték magukat. Egy fehér kö­penyes doktor azt mondta nekik, ez egy idegbeteg. Kint ordítottak a vasutasok. Elengedtek, s a társaim egy darabig a vállukon cipeltek, mintha kórházba vin­nének, majd letettek. Futottam a Keleti pályaudvarra — a hadsereg távfutóbaj­noka voltam —, s irány Tápiószecső. Otthon az állomásfőnököt kértem: egyelőre egy szót se arról, hogy megjöt­tem. A feleségem, szegény, megrémült. Elszaladtam az orvoshoz. Mondtam ne­ki, találjon ki valamit. Induljunk ki ab­ból, hogy idegbeteg vagyok, s pár hó­nappal korábban apám tragédiája megvi­selt. A kószáló oroszok édesanyámat piszkálgatták, rángatták. A papám ezt nem nézte tétlenül. Előkapott egy baltát, hátha a hét ruszki meggondolja magát. Az egyik ráfogta a pisztolyt és szíven lőtte, meghalt. Elfutottak. Az igaz törté­net mellé kitaláltam egy hamisat is: Zen- tánál aknára hajtott a gépkocsink, és lég­nyomást kaptam. Az orvos írt egy pa­pírt, hogy idegbetegként kezel engem. Utcaseprő se lehetett Az ÁVH ragaszkodott a kihallgatás­hoz. Boldizsár János olyan jól eljátszot­ta a szerepét, hogy elengedték. Kórházi terápiát javasoltak neki. S „betegsége” miatt három hónapra felfüggesztették. Aztán 1946-ban a MÁV mint politikai­lag megbízhatatlant elküldte. Visszatért családjával Ceglédre. Tíz hold szőlőn gazdálkodott addig, amíg 1951-ben fel nem jegyezték a kuláklistára. A földjét elvették, a termelőszövetkezetnek ad­ták. Semmije se maradt, csak a három kisgyermek. Számkivetett lett. Bárhová jelentkezett munkára, elküldték. Még ut­caseprő se lehetett. Feleségével és apó- sáékkal négyesben cukorrépa- és kukori­caművelést vállaltak. Ebből a keserves keresetből tengették életüket. Amikor 1956-ban Boldizsár János hal­lott az október 23-i eseményekről, mind­járt kereste a kapcsolatot régi barátjá­val, Jákó János gyógyszerésszel, akit Rónai Tibor tanácselnök megkért — érezte, hogy kicsúszik az apparátus lába alól a talaj —, segítsen neki a városban a rendet fenntartani, amennyiben tünte­tés lesz. A gyógyszerész azt mondta cimborájának október 26-án: Jánoskám, utazz fel Pestre és nézz körül. Jákó Já­nos este kissé elkomorodott a pesti törté­nések hallatán. Hangsúlyozta, hogy cég- lédén ügyesen kell kézben tartani a cse­lekményeket. Másnap, szombaton reggel nyolc óra­kor találkoztak a városházán azok, akik egy-egy nagyobb vállalathoz kimennek sorsa — KGV, ÉVIG —, hogy az emberekkel bemasírozzanak a Kossuth-szoborhoz, ahol nagygyűlést terveztek. Boldizsár Já­nos és Irházi Sándor pedagógus a Talaj­javító Vállalat dolgozóival igyekeztek a városközpontba. A Fecske utcánál jár­tak. Egyszer csak a Pesti úton három orosz tank jött velük szemben. Arra gon­doltak, hogy megállítják a ruszkikat. Ám ezek felfelé állították az egyik ágyú­csövet, és hármat lőttek a levegőbe. Az „útonállók” megrettentek, félreugrottak, az oroszok pedig elhajtottak. A Szabad­ság téren 11 óra körül már nagy tömeg gyűlt össze. Csendes István vezetésével megérkeztek a gimnazisták is. Jákó Já­nos csendesítette a sokaságot, nyugalom­ra intette a jelenlévőket. Azt mondta az embereknek, megváltozik az élet, fogja­nak össze, mert az nemzeti érdek. Senki­nek, a párttagoknak se lesz bántódása. Boldizsár Jánost beválasztották a tíz­tagú forradalmi bizottságba. A mezőgaz­dasági osztály begyűjtési részlegét vette át. Ugyanis a tanácselnök kérte, segéd­kezzenek a bizottság tagjai abban, hogy az osztályok zavartalanul működjenek. Aztán november 4-én hajnalban véget ért minden. Cegléden tehát csendes for­radalom volt, csupán a posta és a város­háza épületéről verték le a címert. A szovjet katonák emlékművéről a vörös csillagot nem tudták levenni. A rendért sokat tett a városi nemzetőrség, s annak parancsnoka, Veres László. Feldúltak mindent Az oroszok tankra pakolták és kivit­ték a laktanyába a forradalom azon sze­replőit, akik a városházán tevékenyked­tek. Kihallgatás után elengedték őket, Boldizsár János december 8-án a Mo- nimpex kultúrtermében megszervezte a Ceglédi Földműves Munkások Szövetsé­gét, amelynek elnöke lett. Kétszer is járt a küldöttséggel a Földművelésügyi Mi­nisztériumban azért, hogy jöjjön Cegléd­re egy bizottság — s a Kádár-program 10 pontja szerint — orvosolja a törvény- sértéseket. S persze mindenki kapja visz- sza a földjét. Az akkori miniszter, Dö­géi ígért fűt-fát. A bizottság érkezését 1957. február 17-re jelezték. A katoli­Banos János Mondatok siralomházból Nem szeretnék megfulladni — Rezzentene október csak leveleket a számra Egyszerűen: feküdnék s nem rándulna meg a gyomor ha gondolnék októberre — mert életre — nem a halálra Még állnék mintha tükörben kikötve a napon guggolnék nekidöntve a semminek vagy kitaszítva a levegőre feküdnék függőlegesen de alattam kicsírázna a tél: a föld-hideg Madarak zúgnának fölöttem madárraj ékeskedne árnyékával rajtam Szégyellné ha tudná: lélegzem bár meghalattam országos közönyben Még élek A Nap hóhérkötélen lóg fejem fölött Hullafoltos a levegő ég és föld között a vér kárpitjára könyökölök s nézem: lassan beérem az előttem menetelőt * * * A halál oka: fulladás Ha tudom — megfojtom magam Fölállok szép piedesztálra lássák: ritka évem időig éltetett — hűséges szavam Elrendezem az arcom kitalálom: olyan alkalom költözzön ide mikor ha föltérdepelek ne emlékezzék már semmire csak életre-halálra s néha még bátorosan emlékezzék kötelet hurkoló ujjakra aki látta aki látta aki látja Boldizsár János: Az internálótábor­ban gumibottal vertek Erdősi Agnes felvétele kus templom előtti Szentháromság-szo­bornál sok paraszt gyülekezett. Boldi­zsár János és Asztalos István (a forradal­mi bizottság egykori tagja) a városhá­zán várakozott. Egyszer csak megjelent hat fegyveres rendőr. Kifelé innen — hangzott a felszólítás —, nincs itt sem­mi keresnivalójuk! Lemegyünk, de ne próbáljanak szólni senkinek! A tömeg lassan feloszlott, s mindenki elsietett. — Este rendőrök és katonák jöttek hozzánk — csóválja János bácsi a fejét —, házkutatást tartottak. Feldúltak min­dent. Még a gyerekeket is kizavarták az ágyból. A szalmazsákot is tüzetesen megnézték. Iratokat és fegyvert keres­tek. Egy helyen üresen kongott a fal. Nem hitték el, hogy az ott kémény. Mi­után az egyik katona lyukat ütött rajta, rájöttek: csakugyan az. A végén bevit­tek a rendőrségre. Jákó János, Veres László, Jójárt József, Irházi Sándor, Asztalos István már ott volt. Egy hónap után elvittek az Aradi utcába, majd a Markóba. Végül Kistarcsára, az intemá- lótáborba. Ott egyszer szörnyen meg­vertek gumibottal. — Mit csináltál? — A forradalmi bizottság tagja voltam, őriztük a rendet. Forradalmi?! Ellenfor­radalmi! A fejem tetején összekulcsol- tan a két kezem. Zuhogtak az ütések. El­tört az egyik csuklóm, bedagadt, iszo­nyúan fájt. Nyolc hónap múlva szaba­dultam, s akkor műtötték meg a János Kórházban. Boldizsár János 1957 őszén térhetett haza ceglédi otthonába. A következő év tavaszán visszakapott öt hold szőlőt. Fe­leségével keményen dolgoztak és talpra- álltak. Aztán a hatóságok elkezdték eről­tetni a termelőszövetkezetesdit. Ellenke­zett. Az egykori ügyvédje tanácsára a végén — 1959 őszén — csak belépett. Szorgalmáért, hozzáértéséért megszeret­ték. A szőlészetet, később pedig a kerté­szetet vezette. Ekkor már nem zaklat­ták. Hatvankét évesen vonult nyugdíjba, 1978-ban. A rendszerváltozás után reha­bilitálták (a MÁV is). Tavaly 1956-os oklevéllel és emlékéremmel tüntették ki. Egyenes a tartása, egy hold szőlőjét egyedül műveli. Életét így sommázza: — Nemegyszer hibáztatom magam, talán nem kellett volna heveskedni. Hadd legyen a mentségem, hogy mindig jót akartam tenni. Soha nem törődtem bele a sorsomba. Az Isten segítségével, a haza iránti lelkesedésemmel, felesé­gem — akivel ötvenhat éves házasok va­gyunk — és gyermekeim szeretetével nagyon boldognak érzem magam. Fehér Ferenc

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents