Pest Megyei Hírlap, 1994. október (38. évfolyam, 230-255. szám)
1994-10-22 / 248. szám
K ét szám jelezte a Magyarok Világszövetségének 1992-ben megtartott III. világkongresszusát: 1096 és 54. Hazánk fennállásának 1096. esztendejében és 54 évvel a II. világkongresszus után jutott el odáig a hazájában élő, szülőföldjén, de nem hazájában élő elcsatolt és a világ minden tájára szétszóródott magyarság, hogy legalább küldöttein, választott hírvivőin keresztül, azok által képviseltetve, egy ünnepi pillanatban újra megfoghassa egymás kezét, újra büszkén vállalhassa önmagát, és újból érezhesse, hogy létezik az a valami, ami összeköt mindany- nyiunkat, akik magyarnak valljuk magunkat, bármely táján éljünk is a világnak. A legalább államformájában újból szabad Magyarország alkalmasnak látszott arra, hogy megteremtse azt az összefogó szellemi hátteret, melyre egyformán létezett az igény az óhazában és Európában, a szomszédos országokban és sok ezer kilométerre élőkben egyaránt. A kommunizmus propagandagépezete helyett, amivé évtizedeken keresztül sanyarították a világszervezetet, valódi szövetségnek rakták le ekkor az alapjait a résztvevők, abban a reményben és hitben, hogy a magyar nemzettudatnak (nem sovinizmusról van szó!) és a magyar szellemnek újból van bölcsője, ahonnan koncentrálódva sugározhat szét az egész világba. 1098 és 38. Ez a két szám jellemzi a Magyarok Világ- szövetségének 1994. október 21—22—23-án zajló küldött- gyűlését. Két évvel a millecentenárium előtt és 38 évvel az ’56-os forradalom és szabadságharc kitörése után most újból összeülnek azok, akik képviselik a világ magyarságát, és akik most számvetést csinálnak az elmúlt két esztendő eseményeiről, és talán megpróbálnak tervezni is az elkövetkezendőkre. Az előbbi lesz a könnyebb. Ha nem is a remélt hatékonysággal, de azért megkezdődött az MVSZ hazai tagszervezeteinek kialakítása, a struktúra felépítése és a régen várt, feltétlenül szükséges modem információs és kommunikációs lánc megszervezése a hazánk területén kívül bárhol működő magyar szervezetek, egyesületek és az anyaszövetség között. Mindezek feltétlenül szükségesek ahhoz, hogy a világ- szövetség érdemben, hatékonyan, hivatásának megfelelően tudjon működni. Persze kevés volt az ember, még kevesebb Szekeres László • • Ünnepek elé a pénz, az új székházba is csak most sikerült végre beköltözni. (Lehet, hogy a négyéves kormány nem is támogatta any- nyira a magyarság összefogását, a nemzeti eszmét, mint az némely propagandaszólamokból — jobbról és balról egyaránt — kitűnt?) Mindenesetre egyvalami abszolút sikernek számít — és ez a Duna Televízió, melynek műsorai Svédországtól Izraelig elképesztő népszerűségnek örvendenek, s mely ugyanakkor alacsony bekerülési költsége és magas színvonalú műsorai miatt is méltán irritáló példával szolgál a pénzzabáló és színvonaltalan hazai televíziózásban. Olyan misszió ez, melynek teljesítésére méltán büszke lehet a világszövetség és a Duna Tv vezetése egyaránt. Nem véletlen, hogy a médialefejezések egyik legelső és legkiemelkedőbb célpontjává tették ezt az új koalíciósok, azonban a kisebbik partner nem számolt azzal a hazai és nemzetközi felzúdulással, amely ezt a tervet követte, és azzal a szellemierő-háttérrel, mellyel a világ magyarsága még ma is rendelkezik. A nemzeti eszme gyengítésének liberális szándéka ebben az esetben csődöt mondott. N em egy fronton indult azonban meg a támadássorozat a Magyarok Világszövetsége ellen, mely egyes körökben attól kezdve nemkívánatosnak számított, amikor kiderült, hogy teljesíteni tudja kitűzött feladatát, és nem impotens díszszervezet, melyet rángatni és felhasználni lehet, ha ez kell, és bénává tenni vagy eldobni, ha ezt diktálják egyeseknek az érdekeik. Az egyik taktikai fogás az „oszd meg és uralkodj” habsburgi elve. Tevékenységükben destruktív, hátterükben jelentéktelen ellenszervezetet hoztak létre ugyanilyen emberek Magyarok Demokratikus Világszövetsége néven, hogy megosszák a határainkon kívül élő magyarságot, és ugyanakkor ellensúlyt próbáljanak teremteni az MVSZ-nek a politikai palettán. Természetesen mindezt az előre megkomponált forgatókönyv alapján, komoly médiaháttérrel támogatva. A másik módszer — és ebből természetesen az MDSZ is alaposan kivette a részét — azoknak a vezetőknek a lejáratása, akiknek neve szinte mintegy fémjelzi a Magyarok Világszövetségét. így indult meg a kampány a magyarság két — világszerte ismert — szellemi vezetője, Csoóri Sándor és Tőkés László ellen. Az útszéli mocskolódásnak, a liberál-bolsevik módszereknek olyan csatomaszennye áradt e két ember felé a fizetett médiákból, melyet csak a legszebb bolsevista időkben volt szerencsénk élvezhetni a „rendszer ellenségeivel” szemben. Valamit elértek: az agresszivitás mérete és a gyűlölet heve bebizonyította mindenkinek, hogy ez a két ember nagyon fontos nekünk. Azt is, hogy ők kikezdhetetlenek. És azt is, hogy vannak olyan erővonalak, melyek bármit megtennének azért, hogy a világszövetséget lefejezzék, tevékenységét sikertelenné tegyék. Megszívlelendő üzenet ez mindenkinek. Az MVSZ küldöttgyűlése nem könnyű politikai helyzetben ül össze. A nemzeti politikát támogató kormány után most egy új, internacionalista és nemzetietlenítő-liberális koalíció uralja az országot. Az előbbi belátóbb talán, az utóbbi agresszívabb. Feltétlenül pozitív lehetőségként értékelendő Horn Gyula és Tabajdi Csaba védelme, illetve méltató kijelentése a Duna Televízióval és az MVSZ-szel kapcsolatban. Ugyanakkor morálisan romboló hatású és komoly reményeket megsemmisítő a kormány expódöntése, mely nemcsak Magyarországnak, hanem a világ magyarságának is komoly erkölcsi veszteség. Az MVSZ is számított programjában hazánk fennállása 1100. évfordulójának méltó megünnepelhetésére, melynek évében tartja majd IV. világkongresszusát és az értelmiségi világtalálkozót. így mindezeknek csökken a politikai jelentősége is. De hát ez volt a cél... A küldöttgyűlés sok szervezeti, sok politikai kérdést kell megtárgyaljon. Reméljük, töretlen lendülettel, ugyanolyan szellemben és ugyanolyan hittel fogja tenni minden dolgát, mind eddig, mint a ’92-es világkongresszuson elhatározta és elkezdte. Amíg Csoóri, Tőkés, Dobos László és társaik szelleme, a világmagyarság elitjének akarása van mögötte, addig nincsen baj, addig elmondhatjuk: a poklok kapui sem vesznek erőt rajta... Rajtunk... Kapisztrán János halálának napja Kapisztrán János 1922-ben felállított szobra a budavári Kapisztrán téren. (A zászlórúd eredetileg kettős keresztben végződött, amelyet 1945 után eltávolítottak róla.) 1956. október 23-án a nemzeti felháborodás, amely felkeléssé, majd szabadság- harccá bontakozott ki, elsöpörte Kapisztrán János halála 500 éves évfordulójának méltó megemlékezését. Igaz, az ötvenes évek politikai légkörében nem is volt tanácsos ünnepi megemlékezést szorgalmazni egy szentként tisztelt, nagy egyházi egyéniséggel kapcsolatban; még halálának 500. évfordulóján sem. Kapisztrán János azonban nemcsak szent volt, hanem történelmi személy, akinek élete és halála szorosan összefügg a magyar történelemmel és a nándorfehérvári győzelem révén az európaival is. Giovanni de Capestrano — ahogy eredetileg nevezték a dél-itáliai nemesi családból származó Kapisztrán Jánost — kora egyik legkiválóbb jogtudósa, a nápolyi királyság országbírója és két évig Perugia kormányzója volt, majd a világi élettel szakítva, mint Ferenc-rendi barát, Sienai Szent Bernáttal együtt rendjük reformátora lett. Szent Ferenc rendje ugyanis sokat változott alapítója halála óta. Sok szellemi áramlat keringett a renden belül, és némelyik „lecsúszott az igazhi- tűség borotvaéléről, és belezuhant abba a közös verembe, amely mint eretnekség az igaz hit sírja lett” (P. Bargellini). Abban az időben két, sőt három pápája is volt az egyháznak, s ezt valamennyi rend megsínylette, mert az egyes rendek is két-három felé húztak. A prédikálás a ferences rend legfontosabb feladata volt, ezért Kapisztrán János is vállalta a vándorpré- dikátor-szolgálatot. 40 évig prédikált és járta egész Európát. Nemcsak egyházi szemszögből nézte a világot, de politikailag is felmérte a közelgő veszedelmet, amiről Európa fejedelmei nem akartak tudomást venni; nevezetesen arról, hogy Magyarország megsegítése olyan kulcs- fontosságú feladat, amelytől Európa jövője függ. Ezért is vált V. Miklós pápa szószólójává a keresztes háborút illetően. A rigómezei csatavesztés (1448) után a török elleni háború terve ugyanis a nyugati kereszténység állásfoglalása miatt teljesen kilátástalanná vált, de Konstantinápoly eleste 1453 májusában már egész Európát rémületbe ejtette. A keresztény fejedelmek azonban még ekkor sem mozdultak. Csak Hunyadi látott hozzá a török elleni támadás előkészítéséhez, amelyet most már a szentszék is támogatott, és V. Miklós pápa 1453. szeptember 30-án keresztes háborút hirdető bullát adott ki. S ekkor megkezdődött a történelem során oly gyakran megismétlődő huzavona, a nagy felbuzdulással összehívott birodalmi gyűlések elodázó politikai sakkhuzásaival. 1454 áprilisában Regens- burgban, ugyanez év szeptemberében Frankfurtban és 1455-ben Bécsújhelyen tartanak birodalmi gyűlést. Ez utóbbit III. Frigyes császár a pápa halála hírére feloszlatta, minden döntés nélkül. E gyűlésnek a magyarok szempontjából egyetlen pozitívuma volt, hogy itt ismerték meg Kapisztrán Jánost, akinek sorsa itt végleg ösz- szefonódott a magyar történelemmel; mert Hunyadi mellett az ő fanatikus lelkesedése is szükséges volt ahhoz, hogy a nándorfehérvári ütközet a magyarok és a keresztesek győzelmével végződjék. A pápaváltozás is kedvezett a török elleni küzdelem ügyének. Az új pápa, a spanyol bíborosból lett III. Callixtus, az iszlám elleni évszázados küzdelmek hazájából származott. A keresztesháború propagálásában a ferences prédikátoroknál lelkes segítőtársakra lelt, akik mindenütt alamizsnát gyűjtöttek a török elleni háború céljaira. Közöttük is a legkimagaslóbb egyéniség természetesen Kapisztrán János volt, „akinek lelkesedése, hite és szuggesztív erejű szónoklatai ezrével gyűjtötték a keresztes zászló alá a nép alsóbb rétegeit: parasztokat, diákokat, kézműveseket. Callixtus pápa pedig új déli imát rendelt el, melyet a keresztény fegyverek győzelméért kellett az egész kereszténységben minden délben elmondani, s amelynek elvégzésére a híveket minden délben harangszó figyelmeztette. Ez imákon, s keresztprédikálá- son kelt általános lelkesedés és buzgalom vitte harcba Kapisztrán kereszteseit, s ezek vívták ki aztán — Hunyadi János hadvezéri tehetsége és magyarjainak vitézsége mellett — a nándorfehérvári győzelmet, amely mindörökre összefügg a déli harangszó hangzásával.” (Hóman Bálint) Három hónapra e győzelem után, 1456. október 23-án az újlaki ferences kolostorban meghalt Kapisztrán János. Újlak a déli végeken (a mai Illák helyén Jugoszláviában) virágzó város volt a középkorban, s Kapisztrán szentté avatási jegyzőkönyvének tanúvallomásai, illetve a vallomást tevők neve alapján, bizonyosan tudjuk, hogy lakói ma- . gyarok voltak. A város földesura, Újlaki Miklós erdélyi vajda és macsói bán maga rendelkezett úgy, hogy Kapisztrán Jánost Újlakra vigyék, ahol már életében is szentként tisztelték. Halála után Újlaki Miklós tette meg az első lépéseket Kapisztrán szentté avatása érdekében. Erre azonban csak 1690-ben került sor. Hogy miért ily későn, csaknem másfél század múltán a halála után, az már a valláspolitika történetébe tartozik. Azóta Újlak városa is eltűnt, s a török harcokban a ferences kolostor is, ahol Kapisztrán teteme nyugszik. Emlékét azonban írásai és a történelem, valamint a déli harangszó megőrizte. Halálának napja nemcsak naptári előfordulása szerint, de szellemében is összecseng október 23. nemzeti ünnepével, mint a leigázók ellen küzdő eszme emlékünnepe, amely eszmének több mint ötszáz évvel ezelőtt Kapisztrán János volt egyik legnagyobb szószólója. Pamer Nóra
