Pest Megyei Hírlap, 1994. október (38. évfolyam, 230-255. szám)
1994-10-21 / 247. szám
ü PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1994. OKTÓBER 21., PÉNTEK 13 Mindszenty a forradalomról Ilyenkor, október- j A, > ben, az aradi vérta- ('Ä£\nük, az 1956-os forradalmunk és szabadságharcunk, valamint a közelgő halottak napja alkalmából is illik megemlékeznünk elhunytjainkról. Mindszenty Józsefnek, Magyarország utolsó — mártírsorsú — hercegprímásának 1974. október 23-án, az ausztráliai Perthben mondott emlékbeszédének gondolataiból idézek: „... az ’56-os szabadság- harc hirtelen pattant ki. Dicsőséges eredményeket ért el kezdetben. De amikor a világ hatalmai nem tudták megérteni, hogy egy kis nép a szabadságért mire képes, és mikor szóözönnel és locsogással a másik oldalon segítettek, akkor fordult nehézre a mi szabadságharcunk sorsa. Először győztek az iskolások. (...) És az orosz nem mert mozdulni. Látta tökéletes vereségét, és szégyenbe borult az arca, hogy iskolás gyerekek intézték el a páncélosaikat. De azután, mikor kapott egy biztatást, hogy bizonyos nagyhatalmak nem szeretik, ha akad egy nép, mely nincs barátságban a szovjetekkel — nem az orosz néppel —, akkor hozta meg a központi bizottság Moszkvában a határozatot, amit addig nem mert meghozni. És mint ahogy 1848/49-ben, épp így most is küldték a magyarokét messze felülmúló hadsereget. De az a kicsi magyar erő, az egyetemisták és a munkások, még hónapokig folytatta a küzdelmet, míg le nem tudták verni az utolsó kis csapatot is. Utána a politikai rendőrség hamar megszerveződött. November 4-én már elfogták az első magyar felkelőket, majd szedték ösz- sze a többi szabadságharcosokat is, akik nem menekültek el. Ezután kezdték keresni azokat a magyar fiatalokat, a Molotov-koktélos elemistákat, fiúkat, lányokat. (...) Akkortájt járt az olasz nagykövet a feleségével együtt az amerikai követségen. Elmondtam neki, mi folyik itt, és kértem, két fiatal diplomatáját küldje ki — éjjel és nappal — a rákoskeresztúri temetőbe. Meg is történt. Utána a diplomaták megerősítették, hogy nappal folytak a kivégzések a Gyűjtőfogházban, éjszaka meg a temetések a keresztúri temetőben. A sírokat hengerrel elsimították, hogy nyomuk se maradjon. Éjszaka jöttek az édesanyák, akik látták, hogy sírhalmuk sincs gyermekeiknek. Egyre kevesebb édesanya tudott éjszakánként megjelenni, annyira vigyáztak a látszatra a hatalom emberei. így veszett el a magyar szabadság ügye. (...) Mi is legyünk büszkék hőseinkre, akik megérdemlik ezt a kegyeletet és tiszteletet, melyet leróvunk előttük temetőinkben és a szívünkben...” Különösen felértékelődnek ezek a nemes szavak most, amikor a szociállibe- rális hatalmi elit — várhatóan — mindent latba fog vetni 1956 dicsőségének elho- mályosítására. Brezovich Károly Vác Nagykőrösnek volt kórháza... © Kedves Szerkesztőig)/ hónapos késéssel ugyan, de nem hallgatok arról, amit lapjuk szeptember 19-i számában olvastam a nagykőrösi kórházzal összefüggésben. Bármily konkrét ügyet, tényállást alapvetően meg lehet változtatni, ha azt kiragadjuk az eredeti összefüggésből. Itt is ezzel állunk szemben. Nagykőrösnek ugyanis volt kórháza, melyet a levél aláírói kifejezetten megemlítenek, azzal, hogy „a kórházat 1982-ben, Magyarországon egyedülálló módon, pártállami határozattal megszüntették”. Ez a képtelenség, ez a deviancia, amikor egy működő HISTÓRIA * Attila és Árpád kardja (V.) Egyszer minket is elvertek? Krausz nézete szerint Izrael népe ugyan erőszakkal, sőt talán fegyverrel, de igazságos elégtételként szerezte meg — mintegy vég- kielégítésként — mindezeket. A mesés történethez a bibliaértelmezők megtalálták a magyarázatokat is: Mózes például a sátra előtt véletlenül bukkant rengeteg értékre. E megszépítő magyarázatokra a Szentírás végleges megszerkesztésekor feltétlen szükség is volt, hiszen Izrael népének rövidesen adakoznia kellett az oltár felszentelésére. Márpedig valóban értékes dolgokat kellett felajánlaniuk: más egyebek mellett 12 nagy és 12 kis ezüsttálat, és 12 aranysze- lencét, összesen 27,36 kg ezüstöt és 1,37 kg aranyat. Nem csekélység egy pusztában menekülő és éhező néptől (aranyaik javát már előbb beolvasztották az aranyborjúhoz!). Megszerzésük magyarázata a bibliai legendában ma tehát valahogy úgy szól, mint ahogy Árpád indoklása: nem tett mást, csak az atti- lai örökség okán saját tulajdonának tekintett Kárpátmedencét foglalta volt visz- sza. Izrael fiai is azzal magyarázták Kánaán elfoglalását, hogy Jahve a pátriárkáknak megígérte, utódaiknak adja Kánaán földjét, amelyet tehát jogosan vehettek birtokukba (Kivonulás 32, 13). Vagyis ismét Borzsák István szavaival élve más a mag, a történeti valóság, és más annak koronként és esetenként változó tudati tükröződése, illetőleg időszerű funkciója. Borzsák idézi Kölcsey Ferenc 1826-os tanulmányának, a Nemzeti hagyományoknak két mondatát is az Attila asztalánál éneklő bárdok és az Anonymus említette köznépi énekek kapcsán. E sorok már az alább következőkhöz vezetnek át: Ami Attila alatt s Árpád unokáinak idejében s még Mátyás alatt is megtörtént, miért ne történhetett volna meg a köztök lefolyt korban is?... A nemzet hős korának hagyományai kebelünk bűnös elhű- lésében lelték sírjokat. Nem véletlen tehát, mint Borzsák megállapította, hogy ezek a sorok 1826-ban jelentek meg, a Zalán futása pedig 1825-ben, a magyar nyelv elismertetéséért, a nemzeti függetlenség kivívásáért folyó évszázados küzdelem akkor sikerekkel kecsegtető évtizedeiben. Kölcsey kristálytiszta logikájából azonban önnön következik: ha az Árpádok fejedelmi udvarában úgy tudták, hogy Árpád nemzetsége valamiképpen Attila véréből ered, akkor ennek a hitnek 453 és 895 között valahol és valakiknél folyamatosan élnie kellett a hunok utódai és Árpád népe elődei körében. Köz- bevetőleg meg kell itt jegyeznünk, hogy mindaz, ami a honfoglalással kapcsolatos mondái anyagban ránk maradt, beleértve Emese álmát és a turulmondát, a meótiszi lányrablást és a Csodaszarvast, a Hétmagyart és a fehérlómon- dát, teljességgel idegen a finn-ugor népek ősi hitvilágától, szokásaitól, mondáitól hiszen párhuzamaik kimondottan a török nyelvű népek körébe vezetnek. Amikor tehát a 453 és 895 közötti 442 évet áthidaló harmadik ágat, a honfoglaló Árpád népe keletről hozott saját hagyományait vesszük vizsgálat alá, akkor e tények miatt kénytelen-kelletlen a türk népek körében élt sztyeppi szokásokkal találkozunk. Mivel a csekély mondái anyag évszázados aprólékos, gyakran tudálékos, sokszor tév- utakra vezető elemzése további előrehaladást aligha enged már meg, és minden újabb ilyen munka csak egyre bonyolultabbá és áttekinthetetlenebbé teszi az ügyet, egy olyan kérdés felé fordult a figyelmünk, amelynek régészeti vetüle- tei is vannak. Ez két lehetőséget is megcsillanthat előttünk. Az egyik az, hogy ezek a régészeti bizonyítékok az Attila és Árpád közötti négy és fél évszázad bármelyik időszakából felbukkanhatnak, az egész hun birodalom, és benne a magyar őshazák minden területéről. A másik pedig az, hogy a dolog természeténél fogva az ilyen, régészeti források gyakorlatilag végtelen számban szaporodhatnak, hiszen a hun birodalom egykor volt területén a hajdan földbe került régiségeknek csak tíz- vagy inkább százezred része került eddig feltárásra. Ez az út tehát kiszabadíthat bennünket abból az ördögi körből, hogy a források szűkössége miatt még a legszélesebb látókörű kutatás is kénytelen újra meg újra csupán azon a néhány, fennmaradt és hiányos adaton rágódni. Ehhez azonban feltétlenül szükséges az is, hogy találjunk valami olyan biztos pontot, adatot, amely Attila és Árpád alakját, személyét valóban összeköti, és előbbi feltételünknek megfelelően régészeti vetülete vagy régészetileg megfogható maradványa is van. Elképzelhető lenne az, hogy ennek a hun uralomnak egyetlen maradandó emléke csak az lett volna, hogy (egy kiváló őstörténész szavaival élve) a hunok valahol a végtelen sztyeppen egyszer minket is jól elvertek? Valószínűleg csak a kiszámíthatatlan véletlennek, meg az Attila udvarát felkereső Priscos rhétor 8 kötetes munkájából fennmaradt rövid töredékek néhány sorának köszönhető, hogy ismerünk egyetlen ilyen forráscsoportot. Attila mesebeli kardjáról van szó, amelyet a legenda szerint egy pásztorgyerek talált, és Attilához vitte, aki ettől kezdve úgy tekintette azt, mint világhatalomra törő terveinek biztosítékát, hiszen maga a karddal jelképezett Hadisten áll majd mögötte. Ez a kard nem maradt fenn. Hitelt érdemés életképes kórházat bezárnak. Ennek következtében például a szülő édesanyákat mentőautóval kellett Ceglédre zötyögtetni. Egy egész város és annak környéke szenvedett egyetlen ember hatalmaskodása miatt. Akinek a hónapokon át húzódó ügyben azért lett végül is döntő szava, mert valamikor Kádár Jánossal együtt ült. Ezt akkor, 1982-ben — ha jól emlékezem — Ruffy Péter figyelemmel kísérte a Magyar Nemzet hasábjain, az ügy állásáról, újabb és újabb fordulatairól tájékoztatva az olvasókat. Ez a maga nemében példátlan és megdöbbentő, hónapokon át tartó huzavona szerves előzménye, oka és előidézője a kórház teljes rekonstrukciójának. Ánnak, hogy éppen most, a nagyon szűkös helyzetben másfél millárdot kell fordítani egy tizenkét évvel ezelőtti szakértő intézkedés következményeinek felszámolására. Antal Anikó akkor lett volna tárgyilagos — hitelesen közlő újságíró, ha az előzményeket is megírta volna. így kerek lett voln az alma. Ä cikk címe: „Egy lapra tették fel a várost”. Valóban? Akkor vajon a város lakossága miért adott ösz- sze a maga részéről 15 millió forintot? És ön, Antal Anikó, hozzájárult-e a költségekhez? Dr. Csala Dezső Szeged Tiltakozom Nyílt levél a Magyar Televízió elnökének Tiltakozom, hogy a közszolgálati Magyar Televízió tudományos, közérdekű műsorait, a meteorológiai jelentéseket szórakoztatónak csúfolt műsorok reklámozására használják fel! A tudomány nem bohóckodók nyelvére való. A meteorológus szakemberek jelentik — szinte kizárólagosan — a korrekt hitelességet a mai Tv-ben, ami valósággal sugárzik is róluk. Tudják meg a Tv-ben, akiket illet, hogy csak „pünkösdi királyok”! Cséplő István Kismaros lő források viszont megemlékeznek arról, hogy az Árpádok kincstárában őrizték Attila legendás kardját egészen 1063-ig. Ez a kard viszont fennmaradt (a koronázási jogar mellett az egyetlen honfoglalás kori tárgy, amely, legalábbis hosszú időre, soha nem került a földbe), neve a bécsi szablya (mivel ma Bécs- ben őrzik). A szakemberek régen megállapították, hogy Árpád fejedelem korának jellegzetes fegyvere, egy színarany veretes szablya, amely ha talán nem is magáé Árpádé volt, de családjának valamelyik tagjáé. Pompázatos volta alapján ítélve azonban joggal következtethetünk arra, hogy maga Árpád viselte és forgatta. Akárhogyan is elemezzük az erre a szab- lyára vonatkozó forrásokat, az kétségtelen, hogy a 10. század legelején készült, és attól kezdve az Árpádok kincstárában őrizték, bizonyára nem ok nélkül. (Folytatjuk) Makkay János a történettudomány doktora Gazdasági ügyek a megyegyűlésen 1725. október 22-én a megyegyűlés elsősorban a gazdasági jellegű ügyekkel foglalkozott. Az egyik ügy, amelyben dönteni kellett a megyének, jelzi, hogy az ország viszonyai —• gazdasági viszonyai — lassan javultak, immár egyre többen foglalkoztak valamilyen kézművesmesterséggel. Híre jött Komárom városából, az ottani kalapkészítő céhtől, hogy Püspök—Vác magisztrátusa és az ottani kalaposok megpróbálták lehetetlenné tenni működésüket: megtiltották nekik a fekete kalapok árusítását. A vármegye meghallgatta a püspöki uradalom képviselőjét is, aki előadta, a püspökségnek érdeke, hogy a vásárokra minél többen jöjjenek. A komáromi kalaposok érdekeit sértő rendeletet nem a püspökség, hanem a város elöljárósága kezdeményezte. A vármegye döntést hozott, miszerint eltiltja a várost az ilyen intézkedésektől. Ezen az ülésen különböző vámügyekkel is foglalkozott Pest vármegye, sürgetve a „szükségtelen vízi- és szárazvámok megszüntetését” A megye területén a szabad mozgást megpróbálták korlátozni, a jegyzőkönyv szavai szerint „A cigányok ne kóboroljanak, a csavargókat büntessék meg, a koldusok, a cselédek származásuk helyén tartózkodjanak, sem ezek, sem a közkatonák, sem a Törökor- szág felől jövő emberek, senki sem közlekedjék útlevél nélküli Végül a hidak és töltések megjavításáról is szó esett. Pogány György
