Pest Megyei Hírlap, 1994. október (38. évfolyam, 230-255. szám)

1994-10-21 / 247. szám

8 / PEST MEGYEI HÍRLAP KULTÚRA 1994. OKTÓBER 21., PÉNTEK Pest megye a gyermekszínjátszás műhelye Beszélgetés Nagy András Lászlóval Váci kitüntetés Makiári Józsefnek A közös éneklés tartást ad A Budakeszin megrendezett színjátszó szakmai napok után, ahol ízelítőt kaphat­tunk az évad eredményei­ből, megkérdeztük a megyé­ben működő színpadi művé­szetek gazdáját, Nagy And­rás Lászlót, a Pest Megyei Közművelődési Informáci­ós Központ főmunkatársát, mi a véleménye a megye „színjátszó életéről”, az ama­tőr csoportok munkájáról? — Fontosnak tartom, fő törekvésem és filozófiám alapja — mondta Nagy And­rás László —, hogy semmi­féle művészeti ágban nem létezik amatőrség és profesz- szionizmus, csak művészi ér­ték. Ez lassan már nálunk is valósággá válik. Különben sehol a világon nem érde­kes, hogy ki végzett iskolát, és ki nem, a fontos a létre­jött „alkotás”. — Jó példa erre Latino- vits Zoltán, aki építészmér­nöki diplomával lett az egyik legnagyobb magyar színész, — szólok közbe. — És Rembrandt műhe­lye! Az sem volt állami aka­démia, hogy a zsenikről ne is beszéljünk... — A hivatásosság ho­gyan veszi tudomásul ezt a jelenséget? Kistelepülések éló' művészete — Az teljesen mindegy. Hiszen például a színházi rendezők legalább 60 száza­léka nem végzett főiskolát. (Beleszámítva a színész ren­dezőket is.) Az „amatőr” szót nem kell használni, ma már a színész és színjátszó kifejezések érzékletesen és pontosan jelzik a különbsé­get. Országos folyamat, ami­ben Pest megye az élen jár, hogy leomlanak a hivatáso­sok és nem hivatásosok kö­zötti falak. — És ez minek tulajdonít­ható? — Az anyagi csőd pozi­tív hatása nagyon fontos té­nyező. A kisvárosok, kis­községek képtelenek ma­guknak művészetet vásárol­ni. (Korábban volt az uta­zó Déryné Színház, az Ál­lami Népi Együttes, majd a haknibrigádok.) S ha nem akarnak az emberek egy életre konzervre fanya­lodni (videó, tv és a többi), akkor maguk kénytelenek élő művészetet csinálni kis településeiken. Megkezdődött az önellá­tás folyamata, Pest megyé­ben, 60-70 működő gyer­mek színjátszó együttes van; osztályközösségek, szakkörök, plébánián, álta­lános iskolákban vagy mű­velődési házakban működ­nek. Nyolc-tíz kisebb-na- gyobb szimfonikus zene­kar, szoros kapcsolatban az énekkarokkal, a színját­szókkal és a népi tánccso­portokkal. (S ezek export­képes produkciók.) Tehet­ségből, szorgalomból, meg­szállottságból „állítják elő magukat”, és nagyon ke­vés pénzből. A nagy meny- nyiség megszüli a minősé­get. Jellemző a megyei hely­zetre, hogy a legkiválóbbak­nak rendezett döntőt kétna­posra kellett meghosszabbí­tani. Amikor Gödöllőn a há­rom megye találkozik (Pest, Komárom és Nógrád), az egér-elefánt helyzete terem­tődik meg, olyan jelentős a színvonalkülönbség Pest me­gye javára. (Persze Komá­romban 10-12, Nógrádban mindössze 6-8 együttes mű­ködik.) Jellemző, hogy a Pest megyei együttesek szin­te kizárólagosan kis települé­seken jöttek létre. (Az orszá­gos győztesek valahányan.) Az idén először fordult elő, hogy az országos döntő me­zőnyének egyharmada érke­zett Pest megyéből és a díja­zottak kétharmada Pest me­gyei volt. Akik nem nyernek, ha nem akarnak — Mondana konkrét példá­kat? — Mind az alternatív, mind a drámapedagógiai színjátszásnak sok bölcsője van a megyében: Pomázon négy színjátszócsoport van — korosztályok szerint a 20-22 évesekig, vezetőjük Csapiné Matos Ibolya, a szentesi Drámapedagógiai tanfolyamot végezte el. A budakeszi színjátszókat és zenészeket Lukács László ve­zeti. Remek kultúrtörténeti programot valósítanak meg. Kezdték a magyar eredet­mondával (Rege a csoda- szarvasról), színre vitték a Passiót, majd a Szent Lász- ló-legendát, utána a rene­szánsz Bíborvirág című me­sét, és most próbálják a ba­rokkos Cervantestől A csoda című darabot. Mindez nem­csak kurzus. Három éve ők az országos első díjazottak. A másik csoda Bag. Fodor Mihály két éve a bagi iskola igazgatója, s nincs olyan gye­rek ott, aki ne lenne megfer­tőzve a színjátszással. A Mu- haray Együttes is ott műkö­dik, a legértékesebb magyar népi hagyományok őrzői ők, egész Európában rendszere­sen turnéznak. Csak akkor nem nyernek országos díjat, ha nem mennek el a találko­zóra. Ma már rangot jelent Bagón tanítani is. Hasonló csoda Inárcs is — Kovácsné Lapu Mária révén, ő a vers­mondás felől közelített. Bag a drámajáték módszerét al­kalmazza. Vattaszakáll és hitelesség — Mi a különbség, melyik az eredményesebb? — A korszerű színját­szást a drámapedagógiai módszer lendítette fel. A ha­gyományos régi a sikertele­nebb példával a mesedrama- tizálás, a didergő király aranykoronával, aranysap­kák, tüllruhácskák... Ha a gyerek a didergést úgy pró­bálja kifejezni, hogy vatta- szakállát rázza, ez a lejárt, a régi gyerekszínjátszás. Ha képes magában felidézni a fázás érzését — ez a sikeres —, ehhez a csoportvezető ta­nárok tanfolyamot végez­nek. A Drámapedagógusok Társasága már elérte 3-4 éve azt is, hogy a szakképzé­si jegyzékbe bekerült a drá­matanár mint szak. A Szín- művészeti Főiskolán is tanít­ják már. Tehát elfogadott pe­dagógiai módszer, eszközeit a színházművészet köréből veszi. Nyugodtan elmond­hatjuk, egyik szellemi cent­ruma Pest megye. Azok a gyerekek, akik ezekből a színjátszó műhe­lyekből középiskolába kerül­nek, visszajárnak a falujuk­ba tovább játszani, mert nél­külözhetetlenné lesz szá­mukra. A színjátszó gyere­kek például kézilabda-baj­nokságot is nyernek, mert az egyik fajta minőség maga után vonja a másikat, s megindul a hajszálcsöves átjárás is a csapatok között. Ennek érdekében rendez­tünk meg legutóbb Budake­szin szakmai találkozót is. Ónody Éva (Folytatás az 1. oldalról) — Vásárhelyi Zoltán ta­nítványaként és a Honvéd Művészegyüttesben kar­nagytársaként egy legen­dás személyiség mellett érett muzsikussá. Mi az, amit a mestertől tanult, és amit munkájában megvaló­sított? — kérdeztük. — Vásárhelyinél az volt a csodálatos, ahogy a zenét megközelítette. Mindig azt mondta, hogy a zene ott kezdődik, ami a kottakép mögött van. Az igazi érté­kes dolgokat elő kell bá­nyászni! Mert a zeneszerző nem tud mindent lekottáz- ni. Odaírja például, hogy „lépésben”. De milyen lé­pésben? Hiszen mindannyi­an másképpen lépünk. Ak­kor melyik a jó lépés? Ami­ben jól érzi magát a zene, az is, aki előadja és az is, aki hallgatja. — És hogyan lehet ezt a jó érzést megteremteni? — Valahogy úgy, ahogy Vásárhelyi csinálta, akivel kicsit rokon a természe­tünk. Tudott rögtönözni, és nagy pillanatokat teremte­ni! Nem voltak merev el­képzelései, mert a muzsiká­lás annyi mindentől függ. Az időjárástól, a hangula­tomtól, attól, hogyan alud­tam az éjszaka. — Gondolom, ehhez fölé­nyes technikai tudás kell! — Hogyne. De mi ezt megtanítjuk növendékeink­nek, ahogy egykor nekünk is megtanították. Ehhez hozzáteszik, amit másutt ta­nultak, és persze az egyéni­ségüket is. Ez a fejlődés! — Ön 1967 óta docens, majd egyetemi tanár a Ze­neakadémián. Itt is megvál­tozott a fiatalság? — Nem, egyáltalán nem, és ez csodálatos érzés. Az ember tapasztalja, hogy má­sutt lopnak, csalnak, nar- kóznak, és a mi növendéke­ink nem. A komolyzene mi­att. Mert szép. És a szépség tartást ad az embernek. Egy magasabb régióba eme­li az előadót és a közönsé­get egyaránt. — Ön húszévesen lett a Vox Humana karnagya 1942-ben. A hatvanas évek­től már a legnagyobb hazai és külföldi kórusversenyek első díjazottjai voltak, be­járták egész Európát. Mi­lyen volt egykor a kórus, és mi a titka, hogy ilyen kivá­ló együttessé kovácsoló- dott? — 1940-ben fogadtak be a Sümegh Miklós által 1938-ban alapított kamara- kórusba, ami nagy megtisz­teltetés volt. Amikor a kitű­nő együttes Sümeghet „fel­énekelte” a rádióba, egye­düli zenészként rám erőltet­ték a vezetést, aztán együtt beletanultunk. Hogy mi a titka? Csak azt tudom mon­dani, hogy az állandó, kö­vetkezetes munka. Elképze­lem, mit szeretnék elérni, és addig űzöm-hajtom a kó­rust, amíg el nem éri ezt az elképzelt hangzást. Követ­kezetesség tehát minden­áron, és még egy nagyon lényeges dolog: hogy min­denki jól érezze magát, kü­lönösen most, hogy a kül­földi utak nem jelentenek már vonzerőt. Talán olyan a természetem, hogy meg­hitt, családias hangulatot tudok teremteni, amely mindenkit a kórushoz köt érzelmileg. — Ön karnagyként, a Kórusok Országos Tanácsa elnökeként, tanárként belül­ről ismeri a kórusmozgal­mat. Volt-e és van-e „Ének­lő Magyarország”? — Volt. A mait azonban nem lehet azzal összemér­ni. Hogy miért? Ez elég bo­nyolult. Talán azért, hogy az emberek szabad idejük­ben is pénz után kénytele­nek futni, és«z bizonytalan­ná, fáradttá teszi őket. Nyu­gaton azért virágzik a kó­rusélet, mert az emberek meg tudnak élni a fizetésük­ből, és így van szabad ide­jük. — Önnek nagyon sokat köszönhet Vác. Soha nem gondolt arra, hogy a fővá­rosba költözzön? — Itt születtem, egész életemben minden pillanat­ban Vác zenei életéért dol­goztam. Nagyrészt nekem köszönhetik, hogy 1950- ben az első között kaptunk zeneiskolát. És itt a kóru­som! Az együttessel — mely ötventagú kórussá bő­vült kezeim között —, már 1948-ban nemzetközi verse­nyen énekeltünk. A hatva­nas évek óta nyerjük az első díjakat. Volt, hogy 110(!) tagunk volt, és orató­riumokat is énekelhettünk. Ma ötvenötén vagyunk, és sokfelé hívnak bennünket. Szeptember 28-i Mátyás templomi koncertünket a rá­dió közvetítette. — Liszt-díjas, számos magas kitüntetés, köztük a Tisztikereszt birtokosa. — Sok mindent sikerült elérnem. És ami a legfonto­sabb: megbecsülnek, és hagynak dolgozni. Mert en­gem a munkám éltet. Pihen­tet, felüdít, megfiatalít. — És a jövő? Tervei? — Akkor érezném ma­gam a legboldogabbnak, ha még sokakat és sokáig tud­nék boldoggá tenni azzal, hogy együtt dolgozunk és jó koncerteket adunk. D. Veszelszky Sára s Átadták a Bezerédj-díjat Második alkalommal adták át minap a Bezerédj-díjat, amelyet tavaly Bezerédj Zoltán alapí­tott a család emlékére. A hazai, valamint a határon túl élő magyar művészet és tudományos­ság kiválóságainak nemzeti ünnepünkön, október 23-án adját át évente e díjat Idén Belits- ka-Schoitz Hedvig, az Országos Széchényi Könyvtár színháztörténeti tárának osztályvezető­je és Mohácsi János, a kaposvári Csiky Gergely Színház rendezője részesült Bezerédj-díj- ban. A díjazottak Fekete Györgytől, az alapítvány kurátorától vették át az értékes elisme­rést. (Képünkön: Fekete György átadja a díjat Belitska-Scholtz Hedvignek. MTI-felvétel.) Xantus Gyula: Kiűzetés (Részlet)

Next

/
Thumbnails
Contents