Pest Megyei Hírlap, 1994. október (38. évfolyam, 230-255. szám)

1994-10-13 / 240. szám

PEST MEGYEI HÍRLAP VELEMENY 1994. OKTÓBER 13.. CSÜTÖRTÖK Válasz egy üldözöttnek, viszonválasz a „toleráns” kiüldözónek izony igaz. Mondtam Sugár And­rásnak, hogy ki lesz üldözve a vi­lágból. A helyzet csupán az, hogy ezt nem néhány hete, hanem néhány hó­napja mondtam neki. A különbség pedig azt jelenti, hogy megjegyzésem idején Boross Péter ve­zette az országot, Nálik (Nahlik! — A szerk.) Gábor a televíziót, Sugár And­rás pedig a Panorámát. Magánemberként mondtam neki ezt, közüggyé ő tette a Pest Megyei Hírlap október 4-i számában. Magán­emberként — a 25 esztendős barátság okán — pedig megengedhet az ember magának ennél szaftosabb kijelentése­ket is. Attól még lehet amúgy lágyszí­vű és toleráns. Igen, nekem barátom volt Sugár András, Chrudinák Alajos, Kocsis L Mihály és még sokan abból a csapat­ból, akik a Magyar Televízióban elkö­vették a magyar sajtótörténet legna­gyobb szégyenét. 1990 nyár végén, ősz elején a szélsőjobboldal nyomásá­nak engedve, a sajtóügyekben teljesen naiv kormány óriási erővel rontott a hírközlő eszközökre. Az ország vezeté­se úgy gondolta, kijár neki ugyanaz a hízelgés, ugyanaz az elvtelen hajbóko­lás, amit a korai Kádár-rendszer ön­magának megkövetelt. Az ország nagyon magas rangú po­litikusa felhívott a Népszabadságnál, ahol felelős szerkesztőként dolgoztam akkor. Tiltakozott egy tévéműsorban feltett kérdéseim miatt. — Az ön elődei — mondta —■, sok­kal készségesebbek voltak az elődeim­mel. Ideje létrehozni hasonló kapcso­latot. — Az elődeim készségesek voltak az ön elődeivel, mert elődeim elődeit lecsukták Önnek csak engem kell le­csuknia és utódaim már igen készsége­sek lesznek újra — feleltem. Viszonyunk ezután nem volt igazán felhőtlen. A magyar sajtó viszonya sem a kor­mánnyal. Egyre jobban érezni lehetett a törekvést, hogy a nagy erejű (akko­ri) koalíció, mint úthenger ráront a te­levízióra, a rádióra, az újságkiadók­ra. Kormánybarát lapokat hoz létre. Kormánybarát újságírókat helyez po­zícióba. Ekkor a magyar újságírás egyik legtehetségesebb csapata — a fent em­lített barátokkal az élen — a szakmá­val szemben a kormány oldalára állt. Nem beszűkült gondolkodású, világot nem ismerő, érvényesülését csak szer­vilizmussal biztosítani képes vagy ta­pasztalatlan kollégákról volt szó. Ha­nem nagynevű, kiváló képességű, szé­les látókörű újságírókról. Ideológiai, politikai alapon szerve­zett műhelyeket hoztak létre akkor, amikor rajtuk kívül az egész szakma a politika béklyóitól próbált szabadulni. Beálltak szolgálni akkor, amikor a tét az volt, hogy a sajtó ne legyen többé semmiféle politikai erő szócsöve. A sajtószabadság ellen induló kormány zászlaja alá áltak akkor, amikor a szakma függetlenségi harcát vívta. A magyar sajtó labancai lettek kuruc- időkben. Ez a csapat eltávolította, elhallgat­tatta, a pálya szélére kényszerítette azokat, akik nem voltak hajlandóak hasonló kormányszolgálatra. Mindezek után talán nevetséges, de leginkább azt találom meglxKsáthatat- lannak, hogy ezek a kollégák egyszerű­en csak pocsék műsorokat csináltak. Nézhetetlen, unalmas, egyoldalú Hír­adót, Panorámát, Hetet, Magyarokat, gusztustalan Parabolát. Tehetséges emberek — mint az ötvenes években — politikai erők kiszolgálóivá fokoz­ták le magukat. Ügyeket kezdtek képvi­selni, az ország, a világ megváltoztatá­sára szerveződtek, ahelyett, hogy a dol­gukat tették volna. Az igazi újságírás demokratikus körülmények között egyetlen vezérelvet ismer: az informá­ciók minél pontosabb továbbítását. Ez csalatott meg általuk Ők csatának fogták fel hivatásukat, amelyet külső és belső politikai erők és — mint a MŰK, a Magyar Újság­írók Közösségének megalakítása is je­lezte — kollégáik ellen folytattak Csa­tában pedig vereséget is lehet szenved­ni. Csatában pedig megtörténik a har­cossal, hogy kiüldözik a világból. Még akkor is, ha nem elhivatottság­ból csatázik hanem olyan pragmati­kus módon, mint Sugár András. Az esélyeket néha rosszul is lehet kalku­lálni. Ennyit egy mondatomról, amit a Pest Megyei Hírlapban idézeti ne­gyedszázados barátom. A Magyar Újságírók Szövetségének új elnökeként pedig annyit: ennek ellenére, sőt éppen a korábban történ­tek miatt, a sajtóbékét hirdettem meg. Nem mérhetetlenül toleráns természe­tem, türelmes lelki alkatom miatt, ha­nem érdekből. A szakma érdeke azl, hogy összefogjon. Hogy felejtse el, ki hol állt a médiaháború frontvonalain. Vagy ha nem is felejti el, működjön együtt minden újságíró azért, hogy jó törvények szülessenek a médiáról, a nyilvánosságról, a szólásszabadság­ról. Hogy az újságírás gyakorlásának feltételei országszerte egyformák le­gyenek. Hogy politikai okból senkit se lehessen félreállítani. Meghívom Sugár Andrást. Lépjen be újra a másfél év múlva 100 eszten­dős MÚOSZ-ba. És mindent megte­szek érdekeiért. Kereszty András K ereszty András hosszú levelében egyetlen mondat méltó az elisme­résre. Az, hogy nem tagadja le ször­nyű kijelentését: „A világból is kiüldö­zünk.” Érdekes, hogy ezt többes szám első személyben mondta, s — mint az augusztus—szeptemberi szőnyegbom­bázás megmutatta — ezek a sötét erők valóban kiüldöztek a tévé világá­ból, igaz, néhány száz kollégámmal együtt. Most bizonyítottnak vehető, hogy Kereszty vállalja a bűnrészessé­get. Nevetséges az az állítása, hogy „a 25 esztendős barátság okán megen­gedhet az ember magának ennél szaf­tosabb kijelentéseket is. Attól még le­het amúgy lágyszívű és toleráns.” Ki­üldözünk a világból? Soha az életben egyetlen kollégámnak sem mondtam, nem is mondanék ilyesmit. Kereszty toleranciájába belefér... Levelének többi része hazugság, rá­galom, torzítás, elfogult vádaskodás. Mi követtük volna el 1990 nyár vé­gén, ősz elején a magyar sajtótörténet legnagyobb szégyenét? (Amelyben volt nyilas sajtó, volt Szabad Nép Rá­kosi alatt, volt ’56-os, ’58-as Népsza­badság...) Az a Panoráma, amelyet Dubcek, Havel, Tőkés és számtalan más demokrata az igazság fáklyavivő­jének, a demokrácia rikkancsának stb. nevezett? A több mint 200 éve fennál­ló magyar sajtónak egyetlen más orgá­numa sem szerzett akkora megbecsü­lést és tiszteletet az országnak, mint ez a csapat. De hát ezt mindenki tud­ja. Kérdezzék csak meg azt az ötmil­lió nézőt, aki még Hankiss Elemért is arra késztette, hogy a Panorámát „a legnépszerűbb politikai műsornak” is­merje el. „Nagynevű, kiváló képességű, szé­les látókörű újságíróknak” kénytelen nevezni bennünket maga Kereszty András. És mégis minket ostorozott a Népszabadságban azért, mert szerinte „túldramatizáltuk” Kórógy, az ezer­éves szlavóniai falu sorsát, a rá támadó erőszak súlyát. És hová lett Kórógy? Eltaposták. Szrpszka Palacs a neve. A magyar sajtó labancai lettünk ku- rucidőkben? Miközben a Kurír-Ele­fánt, a Népszava gyűlöletrovata, a Hó­cipő és a többi „kuruc” kiadvány a nemzeti érzésért a haza és az anya­nyelv, a határon túli magyarság szere- tetéért, más népek tiszteletéért gyalá- zott, gúnyolt, becsmérelt bennünket? Nevetséges. „Nézhetetlen, unalmas, egyoldalú Panoráma”? Miről beszél ez a tole­ráns, lágyszívű főszerkesztő, aki egy teijeszkedő magáncégnek, konkrétab­ban: a tulajdonosnak a zsebében csü­csül szőröstül-bőröstül, és a főnök ak­kor hajítja ki, amikor csak akarja, akárcsak elődjét, Deák Andrást, aki máig is csöndben várja a neki nyilvá­nosan beígért brüsszeli tudósítói posz­tot. .. EZ EGY SZABAD MAGYAR ÚJ­SÁGÍRÓ? De most ő lett a MÚOSZ elnöke, és nagylelkűen meghirdeti a sajtóbé­két. Nos, kedves Kereszty András, ha nem tudnád: az elektronikus médiá­ban 1849. október hetedike van. Az aradi tizenhármakat, Batthyányt kivé­gezték, s Haynau békét hirdet. Igaz, osztrák tábornokot egyet sem akasz­tottak fel... Több száz ártatlan kollé­gánkat elhallgattatták, az elbocsátás- kényszemyugdíjazás-lefokozás-haza- küldés négyes módszerével leradíroz­ták a képernyőről, kiebrudalták a szer­kesztőségekből. Törvényeket percen­ként lábbal tiporva foglalták el a vá­lasztási győztesek zsoldosai a közszol­gálati tévét, rádiót. Ebben a helyzet­ben a MUOSZ elnökének az lenne a kötelessége, hogy feltétel nélkül, min­den előzetes kikötés nélkül szót emel­jen üldözött kollégái védelmében. Ehelyett Kereszty „meghív” en­gem, lépjek be újra a MÚOSZ-ba, s akkor, de csak akkor(!) mindent meg­tesz érdekeimért. De kérdezem: ha nem lépek be, akkor miért nem védi meg az általa „nagynevű, kiváló ké­pességű, széles látókörű újság­íróknak” nevezett kollégáit a nagy múltú szervezet elnöke? Megmondom: mert sem óhaja, sem hatalma. Médiabéke csak akkor lesz, amikor minden elűzöttnek igazságot szolgál­tatnak. Addig a haynaui temetői csend honol, de mi ezt a csendet na­ponta megtörjük! Kereszty önleleplező levelét köszö­nöm. És ha a Vico mindenható tulaj­donosa egy szép napon kiteszi a szű­rét, feltétel nélkül szolidaritást válla; lók Keresztyvel. Anélkül, hogy előze­tesen bárhová beléptetném. * Utóírat: Kereszty lapjában, a Népsza­vában október 4-én „Pénzszórás a té­vében” címmel furcsa levél jelent meg arról az emberről, aki a televízi­ós szőnyegbombázást levezényelte. ,.Felháborító, hogy egy puccsszerűen kinevezett elnök, aki nem tud felül­emelkedni kisszerű bosszúvágyán, és most saját (és nem a néző) ízlése alap­ján szerkeszti át az egész televíziót, ilyen cinikus módon merészel nyilat­kozni” — úja egy Putnoki Jenő (?) ne­vű, állítólag létező budapesti lakos, akit érdekes lenne leültetni egy kávé mellé, alapos beszélgetésre. A nyilat­kozat, amelyről Putnoki ír, Horváth in­terjúja volt, éppen az, amelyben tagad­ta a szőnyegbombázás tényét. Namármost. Ha a Vico lapjában így bírálhatja egy levélíró Horváth Ádám elnök urat, akkor ez alighanem nem a levélíró műve, hanem a nagy hatalmú Vico első ágyúlövése a tévé­elnök sáncai felé, hiszen — mint Put­noki megúja — Horváth Ádám nem a Vico, hanem Sándor István és Sán­dor Pál cégei javára írt alá „gyorsan” 360 millió forintos szerződést. Putno­ki hozzáfűzi: ,Engem is nagyon érdekelne a Szaknévsorral kötött szerződés tartal­ma, egyes vélemények szerint az MTV kára ebben az ügyben is száz­milliós nagyságrendű! Apropó, az Ál­lami Számvevőszék megvizsgálja majd Vitray Tamás összes »maszek« ügyét, amelyeket az MTV-ben viselt beosztásával alapvetően összeférhetet­lenül folytat? Vagy ezt Horváth ameri­kai—magyar ügyvédei veszik kézbe?” K ereszty talán jobban tenné, ha be­csületes újságírók gyalázása he­lyett a saját lapjában közölt, valóban izgalmas adatoknak menne utána. Mert van ám bűz ebben a Dániában, és éppen a tévé „tisztogatói” körül kel­lene szaglásznia. Rajta András, hiszen kenyéradó gazdád érdekei e pillanat­ban egybeesnek a megkárosított Ma­gyar Televízió gazdasági érdekeivel. Beszélgess el „Putnoki úrral”... Sugár András M inden határkérdés a történelem során általában véve a po­litikai és katonai erőviszonyok függvénye. Amióta a vi­lág a világ, születtek erre vonatkozó megállapodások, azokat később vagy megtartották, vagy megszegték. Két állam közöt­ti szerződés mindig a pillanatnyiság rövid életű emlékműve, meghatározója pedig a jelenidejűségi érdek. ■Magyarország már jó ideje semmiféle területváltoztató szán­dékkal, indítékkal, erővel és eszközzel nem rendelkezik. Egy­szóval: nem fenyegető réme szomszédainak. Jószerével — adott esetben — saját határait talán még védeni tudná. Ezzel tökéletesen tisztában vannak a szomszédok és a Nyugat is. Akkor miért kezdték Homék kormányzati ténykedésüket az alapszerződés kérdésének gyors felmelegítésével? Értelmes üzleten mindkét félnek nyernie kell. Üzletet csak azok kötnek, akiknek van mit felkínálniuk, és alapvető biza­lommal vannak egymás iránt. Mindez szilárd partnerséget fel­tételez. Ezúttal azonban mintha megfordulna a logika sorrend­je: felajánlok valamit, ami számomra inkább előnytelen, kös­sünk üzletet, s azután majd feltehetően bizalommal leszünk egymáshoz. Bizonytalanok a partnerek is. Románia belső bajokkal küzd. nehezen látszik elszakadni a Balkántól, s nem alakult ki még méltányolható tolerancia az ott élő kétmilliós magyarság iránt. A Moravcík kormányfő által vezetett Szlovákia megtet­te ugyan az első, kezdeti ígéretes lépéseket, a most lezajlott vá­lasztások után azonban még korántsem kitapintható, északi szomszédunknál kik jutnak hatalomra. A számításba vehető harmadik ország Jugoszlávia, a délszláv nemzetek azonban még a második világháborút sem fejezték be, így egyelőre nin­csenek játékban. És végül: Magyarország sem nevezhető iga­zán szilárd alakzatnak. Veszített négy évvel ezelőtti lendületé­ből, a belviszályokból nem látszik ki az az integráló erő, amely a nemzetet összefogná, a kommunista rezsim által majd­nem teljes egészében kiirtott polgári réteg éppen csak újjászü­letőben, az igazi demokráciának pedig pusztán a feltételei te­remtődtek meg, intézményrendszere viszont még rendkívül tö­rékeny és viszonylagos. A másik serpenyő üres Magyarországnak négy évtizeden át nem volt elképzelé­se, hogyan kell viszonyulni a határon túlra szakadt magyar­sághoz. E belső elnemzetlenítő politika és tudatformálás folytán korábban sokakat egyszerűen meglepett, hogy a ki­sebbségi sorban élő magyarok is tudnak magyarul, s nem­zedékek nőttek fel úgy, hogy földrajzilag képtelenek vol­tak bemérni, a térképen hol keressék Kassát, Ungvárt, Ko­lozsvárt vagy Szabadkát. Fordulópontot az Antall József-i politika jelentett; a ha­táron túli magyarság először táplált valódi bizalmat Ma­gyarország iránt. Most a 10,5 millióra való hivatkozás elbi­zonytalanította őket. Számokkal játszani felesleges. Vagy tényleges lenne a (vissza)fordulat? Igaz is: rendelkezik a mostani vezetés szilárd koncepció­val? Horn Gyula teljes órás expozéjában teljesen figyel­men kívül hagyta a határon túli magyarság kérdését. Pedig bármiféle alapszerződés csak ennek az érdeknek alárendel­hető. S csak addig lehet érvényes, amíg a szomszédok ilyen vonatkozású vállalt kötelezettségeiket betartják. Amúgy teljességgel érthetetlen. Viszonylagos pontossággal persze tudni kellene azt is, melyek a határon túl élő magyarok meghatározható, tényle­ges és elérhető érdekei. A korábbi szinkront most eléggé tarka kép váltotta fel. Az autonómiakoncepcióhoz — azt pontosan kimondva és megnevezve — csak a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége ragaszkodik követke­zetesen, ám az érdekszervezetként fellépő Vajdasági Ma­gyar Szövetség lazít ennek egyértelműségén. Az RMDSZ az idő haladtával stratégiát változtatott, s legutóbb már az is bonyodalmat okozott, az alapszerződés kérdését hogyan illesszék egy ülés tárgysorozatába. Szlovákiában még vál­tozatosabb a helyzet azzal, hogy az ott működő magyar pártok és mozgalmak tudatosabban és bölcsebben építkez­nek, egyszersmind' a most már hármas koalíció — a ma­gyarság részaránya miatt — meghatározóbb tényező a poli­tikai közéletben, míg egészen más alaphelyzetűek a ma­gyar pártok és képviselőik Romániában, Jugoszláviában vagy Ukrajnában. Szlovákiában egyébként az idei év lege­lején megtartott komáromi nagygyűlés jelentette az áttö­rést, azon egységesen a területlánc-elképzelés szűrődött le, s az mellesleg ellensúlyozhatná a szlovák nemzeti erők észak—dél irányban meghúzandó megyésítési tervét is, amely az ország déli sávjában élő magyarság szavazati ará­nyát vizenyősítené fel. Á választási kampány során a szlo­vákiai magyar politikusok tartózkodtak az autonómia fogal­mától, Duray Miklós, az Együttélés vezetője is úgy fogal­mazott, most mindenekelőtt a demokratikus folyamatok megerősítésében kell jelen lenni. A kárpátaljai magyarság több pártra és mozgalomra szakadt szét, s még nem hatá­rozták meg a közös cselekvés minimumát. Alapszerződést mindaddig nem lehet kötni, amíg közvet­len tárgyalások útján nem egyeztetjük a határon túl élő ma­gyarok érdekeit, s amíg a felkínált dokumentum nem járul hozzá önrendelkezési jogaik különféle szintű megvalósítá­sához. Mindaddig ugyanis a mérleg ezen serpenyője üres. M iért mégis e sietség? — tehetnénk fel a kérdést. Az előbb felsoroltak előkészítetlensége arra vall, hogy a mostani kormányzat egyszerűen jó szándékáról akar a vi­lág előtt tanúbizonyságot tenni a stabilitás érdekében. Jó szándék és stabilitásra való törekvés mindig kedvező fo­gadtatásra talál a nemzetközi diplomáciában, ez tény. De tény az is, hogy a több mint hét évtizede kisebbségi sorsot megszenvedett, önmagát mégis egyenes derékkal megtartó határon túli magyarság úgy érezné, egy hirtelenében össze­tákolt, megalapozatlan s érdekeiről szinte megfeledkező alku súlytalan tárgyává degradálódott, mely nem több egy gyönge tromfnál a napi politika nem eléggé átgondoltan ve­zetett játszmájában. És egyébként sem akarnak már (mara­dék reményükben is) még inkább vesztesekké válni. Sinkovits Péter

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents