Pest Megyei Hírlap, 1994. szeptember (38. évfolyam, 204-229. szám)
1994-09-07 / 209. szám
Ji PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1994. SZEPTEMBER 7., SZERDA 13 Igazi összefogást! Nem hiszem, hogy ^ JLi) az MDF vezető po- ■■'WzlÉ.'-. litikusai, miniszte- rei ne tudták, vagy legalábbis ne sejtették volna, hogy a ’94-es választások az MSZP nagyarányú győzelmét hozzák. Sajnos, ennek ellenére még az utolsó hetekben is fölényes magabiztossággal nyilatkoztak a választások kimenetelét illetően. Már csak azért sem hiszem, hogy ne sejtették volna az MSZP fölényes győzelmét, mert az elmúlt négy évben számos intézkedésükkel tulajdonképpen az MSZP győzelmét segítették elő. En nem vagyok történész, de azt tudom, hogy egy állandóan magyarázkodásra kényszerülő, mindig csak hátráló, magát nevetségessé tevő (lásd például Hankiss Elemér felmentésének históriája), számos intézkedésében gyengeséget tükröző vezető és csapata sohasem lesz népszerű a nép körében. Mert mit is akart az Antall-kabi- net? Sok esetben éppen az ellenségeit akarta megnyerni magának, ami minden igyekezete ellenére sem sikerült neki. Sőt közben azokat is elveszítette, akik bíztak benne. (...) Arra azért kíváncsi lennék, hogyan élik meg a volt miniszterek a sorozatos arculcsapást, megaláztatást, amivel nap mint nap minősítik az ő eddigi tevékenységüket. Keleti György azt nyilatkozta például, a honvédségnél mindent eladtak, „még a gatyánkat is”. Békési László szerint az expó megrendezésének elhatározása kalandor politikai és gazdasági döntés volt... Göncz Árpád pedig augusztus 20-án átadta Gombár Csabának és Hankiss Elemérnek, „a demokrácia hős védőinek” a kitüntetést („az objektív tájékoztatásért”, mint hallhattuk az indoklásban. — A szerk. megjegyzése). És ez még csak a kezdet... Hogyan élik meg volt vezetőink ezeket a megalázó kijelentéseket? Gondolom, nem könnyen. A magyarság jobbik fele már több mint 40 éve kénytelen eltűrni ezeket a megaláztatásokat, amelyeket az MDF-es uraknak is el kellett viselniük négyéves uralkodásuk alatt. Csak ez nekik valahogy még fájóbb lehetett. Hiszen ők a rendszerváltozáskor azért kaptak bizalmat a néptől, hogy ezektől az élősködő parazitáktól megszabadítsanak bennünket. Ám ők, sajnos, sokszor éppen az ellenkezőjét tették: az eddigi népnyomorítókat megerősítették beosztásaikban. Nem is tudom ezért igazából sajnálni őket, merthogy igaz a közmondás: Isten nem ver bottal. (Csak például az MSZP-vel, s megfejelve még az SZDSZ-szel...) (...) Megmosolyogni való, de inkább tragikus látni a parlamentben a kicsire ösz- szezsugorodott ellenzéki pártokat. Két-három percben elmondják kritikájukat a mostani hatalom döntéseiről ... S még most is külön-kü- lön... Vegyék már tudomásul, hogy itt a következő időkben egyedül egyik ellenzéki j>árt sem rúghat labdába. így még a hatalom közelébe sem fognak kerülni. Egy megoldás van, ha tényleg a szívükön viselik a magyar nép sorsát: az igazi összefogás! Felejtsenek el minden személyes vélt vagy valós sérelmet a szent ügy érdekében. A keresztény, nemzeti jobboldal sorakozzon fel egyetlen zászló alá. S keresni kell egy karizmatikus vezető személyiséget, akinek még hitele van az emberek előtt. Tudnék nevet mondani, de nem teszem. Egy biztos, ezt az embert nem az MDF listán bejutott liberálisai között kell kereseni, akik ezt a helyzetet tulajdonképpen előidézték. Ha ez az igazi összefogás létrejön, akkor négy HISTÓRIA Bethlen Gábor életútja (VII.) A Huszár István parancsnoksága alatt előretolt lovassága azonban a következő napon Lakompaknál (Sopron vármegye) vereséget szenvedett Dampierre császári tábornok nehézlovasságától és muskétásaitól. Hainburg ostroma sem sikerült. Bethlen hadaival dél felé indult és Kőszeg alá szállott, majd Szombathelyen állapodott meg. Rohoncon a hűségére tért Batthyány Ferenc nagyhatalmú dunántúli birtokos előtt Bethlen már Horvátország és Szlavónia meghódítását mérlegelte. Aztán az ellenség hadmozdulatai északra kényszerítették. Dampierre ugyanis a segítségére érkezett nagy birodalmi erőkkel, 40 löveggel megtámadta Pozsonyt (okt. 8.). Az őrség azonban nemcsak a várat védelmezte meg, hanem a felmentésére érkezett erőkkel teljes vereséget mért a császáriakra, s a csatában maga Dampierre is elesett. A visz- szavonulókat Bethlen köny- nyűlovasai Petronellnél október 11-én ismét megverték. A fejedelem már szerencsésre fordult hadihelyzet idején érkezett Pozsonyba. Itt fogadta az An- gouléme herceg vezette francia követséget, mely arra .vállalkozott, hogy békét közvetítsen II. Ferdi- nánddal. A siker csak részben ellensúlyozhatta Bethlent az ért csapásért, amit a tizenötéves háborúban visszafoglalt Vác elvesztésével szenvedett. A vár átadásáról Ferdinánd megbízásából már 1617-ben Khlesl, majd Johann Molard csáSokat tett Vác megmentéséért szári követ tárgyalt Konstantinápolyban. Sőt az utóbbi a Porta makacs követelésére titokban ígéretet is tett Vác átadására, így most a császári ígéretnek is szerepe volt Vác átadásában, mint annak idején Homonnai fellépésének Lippa elvesztésében. 1620 elején Bethlen megígéri a vár átadását, de csak annak ellenében, hogy a hajdúpalánkok épségben maradnak és Vácon kívül a törökök egyetlen falut sem hódoltatnak. Ennyi volt az igazság a bécsi udvar azon politikai megtévesztésből terjesztett híreszteléséből, hogy Bethlen a Porta katonai támogatása fejében öt magyar vár átadását ígérte a töröknek. A lépésre a nemzetközi helyzet, a török segély ígérete kényszerítette Bethlent, aki azt remélte, hogy a Porta katonai diverziója visszaszólítja a támadó császári seregeket Csehországból Bécs védelmére. Bethlen ezután is mindent megtett Vác megmentéséért, és átadását hatalmas összegek ígéretével állandóan húzta- halasztotta. Végül is november 4-én néhány napi ellenállás után Vác török kézre jutott. Bethlen keserűen tapasztalhatta, hogy a vár átadásához fűződő reménye nem vált be: a török hadsereg felvonulása késett. Bethlen pedig a Bécs ellen irányuló támadásra katonai és pénzügyi forrásai elégtelensége miatt egymagában nem volt képes. Néhány nap múlva aztán bekövetkezett a cseh felkelés katasztrófáját hozó fehérhegyi vereség. Annak ellenére, hogy az óvatos Bethlen nem akarta egész politikáját valamely eszményi szövetsé- gesi hűség oltárán feláldozni, maga nem vonult a cseh harctérre, mégis, a Csehország elleni császári offenzíva idején Bornemisza János vezetésével mintegy 5000 könnyűlovasból álló hadoszlopot küldött Frigyes cseh király segítségére. Tette ezt azon nyilatkozata ellenére, hogy: „másért nem akarom magamat fogyätkoz- tatni”. Mikor Bethlen támadása megindult, a csehek ellen felvonult ellenség, a császár és a katolikus Liga seregei már egyesültek. A szorongatott helyzetben Bethlen tanácsa az volt a cseh főparancsnoknak, Anhalti Ke- resztély őrgrófnak, hogy „ne adjon harcot az ellenségnek”. Az Ausztriából Morvaországon át Prágáig visszavonuló cseh seregek „mintegy egeres táncot já- rának”, majd 1620. november 8-án Fehérhegynél megsemmisítő vereséget szenvedtek. Bethlen jelenlévő könnyűlovassága — mely azelőtt az ellenség nyugtalanításában-pusztítá- sában kitűnően bevált —- nem volt .sem hivatott, sem alkalmas arra, hogy a csehek javára fordítsa a csata sorsát. A Péchi Simon kancellár vezetésével a segélyhad kiegészítésére küldött mintegy 3000 főnyi lovasság — vezére tudatos késlekedése miatt — nem érkezett meg idejében a csatatérre. A fehérhegyi csata jelentőségéről szólva Pierre Chaunu azt úja, hogy itt „nehány óra leforgása alatt megsemmisült a cseh hadsereg és a cseh nemesség... Ä cseheket két évszázadra kitörölték Európa történelméből”. Bethlen három nap múlva, november 11-én Nagyszombatban értesült a fehérhegyi katasztrófáról. Amint később portai követeinek írta a hírt „11 no- vembris hóra 2 post meridiem tudtam; de bizonyosan végére akartam menni minden circumstantiáknak és bizonyost akartam írni”. A fehérhegyi vereségnek fölötte nagy hatása volt a kontinensen. Ferdinánd császár és a katolikus Liga seregei diadalmámorban úsztak. Frigyes király elmenekült, seregei szertefoszlottak. Bethlen pedig rendkívül súlyos helyzetbe került: teljesen magára maradva állott Magyarország nyugati határszélén az összeomlott csehországi ellenállás után rázúduló császári haderőkkel szemben. A francia követek már egyenesen azt írták XIII. Lajosnak Párizsba, hogy Bethlen visszavonuló csapatai felett Ferdinánd erői három csatát nyertek, s maga a fejedelem is fogságba esett. Bethlen tisztában volt a drámai helyzettel, de törhetetlen bizakodással írta Kassáról 1620 november 23-án Thurzó Imrének: a „császár hada az confoederatusokat megverte Prágánál az csillag kertnél”; ő maga Béccsel könnyen megbékélhet, „de bizony jaj leszen országul tinektek, ha jure belli (háború jogán) kezdi obtineálni országtokot csáév múlva újra fényesen fog ragyogni a most kissé megfakult piros-fehér- zöld. Vanó Tibor Vác Már nem is tájékoztatnak <,*/ Ismét megnyugtatott at.jrfV* minket Sándor And- 4Mrrj£ rás író, publicista azV zal, amit a Nyílt levél Horn Gyula miniszterelnök úrhoz című cikkében megfogalmazott. Habár csak saját nevében tiltakozik, de tiltakozásával az utolsó betűig egyetértünk. Sokan érezzük úgy e hazában, hogy nincs miért bocsánatot kérnünk. Amióta hazajött a miniszterelnök úr Szlovákiából, hiába váijuk a „közszolgálati” híradásokban, hogy tájékoztatást kapjunk látogatásának eredményéről, csak a bocsánatkérés zűrzavaros ügyéről hangzott el egy-két nyilatkozat. (Itthon, néhány kitérő megjegyzést leszámítva, csupán a miniszterelnöki szóvivőnek a bocsánatkérést cáfoló, Pozsonyban viszont az illetékes elnöki iroda ezt megerősítő nyilatkozata. — A szerk. megjegyzése.) A magyar nép teljes semmibevevését jelenti, hogy nap mint nap a feje fölött döntenek, tárgyalnak, és már nem is tájékoztatnak erről. Augusztus 15-én hallottam az új expóbiztos nyilatkozatát a rádióban, talán nem szó szerint idézve ezt mondta: „... folynak a számítások az expóval kapcsolatban. Azt kell bizonyítani, hogy ha megrendeznénk, mekkora ráfizetés lenne ez az országnak”. Úgy véljük, az expó lemondása már régebben eldöntött tény volt. A kormány ugyanis már jóval korábban bejelentette, hogy a világkiállítást nem akarja megrendezni. Mi, akik szívügyünknek érezzük az expót, tiltakozunk e döntés ellen, és szeretnénk, ha nagyobb lehetőség nyílna tiltakozásunk kifejezésére! B. J. Gödöllő szár”. „Érdéit nem féltem én — folytatja —, mert meg sem meri bűzleni azt az német uram török császár ellen, ott is fejedelem vagyok s leszek én.” A következmények megmutatták, hogy Fehérhegy után fordulat következett be Bethlen nemzetközi helyzetében és hadjárata kilátásaiban. A kevélyeknek fittyet hányva, Bethlennek ismét alkalma nyílott bizonyítani azt a mondását: „Istenen kívül senkitől nem félek.” Nehéz helyzete ellenére sem vonult vissza. Elhatározását az 1620 márciusában portai követének adott utasítás meggyőződése erősítette. Itt kifejti, hogy ha a császári sereg magyar földön is folytatja diadalútját, Ferdinánd „gyökerestől evertál- ja, extirpálja először az evangelicus statust, az szabadságot, libera electiót elrontja, gyűlést nem celebrál és így lassan-lassan az úri és nemes státust kigyomlálja, az községgel úgy bírhat, amint akarja, példánk erre igen világos vagyon, mert per omnia ez írás szerént cselekedik mostan Csehországgal, Morvával.” Bethlen félelme nem volt alaptalan. A cseh mozgalom leverését követő megtorlás, a vezetők (köztük 27 főember) kivégzése, a protestánsok kivándorlásra kényszerítése, sorozatos vagyonelkobzások és Ferdinánd nyilatkozata, hogy a katolikuson kívül egyéb vallást nem hajlandó megtűrni birodalmában — eléggé bizonyította Bethlen szavainak igazát. '(Folytatjuk) Csetri Elek A „három város” terhei 1703 nyarán már a /fóAócrí-szabadságharctól volt hangos az ország. A csúszári katonaság fenyegetőnek érezte a helyzetet, ezért különböző biztonsági intézkedéseket tett. A szegedi vár parancsnoka, Globitz ezredes hosszú ostromra készült, bőséges élelmiszer-készleteket akart felhalmozni. A parancsnok Nagykőrös, Cegléd, Kecskemét és Izsák településekhez fordult: meghagyta, hogy 2200 mérő gabonát, 1300 mérő abrakot és 50 szekér szénát küldjenek Szegedre. A három város és Izsák Pest vármegye segítségét kérte. A vármegye 1703. szeptember 7-én tartott gyűlésén megvitatta a helyzetet. Akkor már ismerték Pest megye urai Schlick tábornok, budai parancsnok utasítását, miszerint a megyében eLsősorban Budára kell élelmet szállítani. A gyűlés ezért Huszár János szolgabíró és Szívós János — „vagy ha az utóbbi akadályoztatva lenne, a szolgabíró által alkalmasnak talált”más valaki — személyében követet küldött Szegedre, azzal, hogy közölje a parancsnokkal: „ilyen mennyiségű élelmet, amennyit őa Csongrád mellett táborozok számára követel”, csak az egész megye tud küldeni. Erre ugyan nem lehetne őket kötelezni, de „tekintetbe véve a forradalmi időket, a császár ügyét szolgálva teljesítik, nehogy a szóbanforgó helységek hiányt szenvedjenek. A legnagyobb gyorsasággal elküldik a zabot, szénát, kenyeret, vágómarhát, s ezekről nyugtát kémek’! Pogány György
