Pest Megyei Hírlap, 1994. szeptember (38. évfolyam, 204-229. szám)
1994-09-07 / 209. szám
14 PEST MEGYEI HÍRLAP TAJOLO 1994. SZEPTEMBER 7., SZERDA Sokan szeretnének diósdiak lenni... Falu a főváros tövében — Tessék mondani, ez most Diósd, vagy Nagytéténybe érkeztem? — érdeklődtem az első utamba akadó járókelőtől a napokban, amikor, a fővárost elhagyva, néhány kilométer megtétele után ismét lakott területre értem. — Diósd — hangzott a válasz. Azt hiszem, nem én voltam eddig az egyetlen, aki a falut keresve hasonlóképpen érdeklődött. Diósd lakott területe közvetlenül határos Budapesttel, Törökbálinttal és Érddel. Ez utóbbi településsel hosszú szakaszon egybe is épült. Nem könnyű tehát a tájékozódni kívánó autós dolga. S különösen nem könnyű kiszámolni, hogy mennyi időt kell az utazásra szánnia. Ezért aztán magam is jó fél órával a Hermann Ferenc polgármesterrel megbeszélt időpont előtt érkeztem. Volt hát időm egy kis sétára, arra, hogy mint először a faluba érkező, néhány benyomást szerezzek. Ami először feltűnik, vagy inkább — némi képzavarral élve — mellbe vág, az a kellemetlen szagú főváros és országút után a friss levegő. Nem is jutna az eszembe, hogy a főváros tőszomszédságában vagyok, ha nem kanyarodna be az egyik kék BKV- busz. A következő benyomásom a vidékies nyugalom. (Vidékies, írom, amely kifejezésen a közvélekedéssel ellentétben nem elmaradottságot értek.) A falu központjában lévő hangulatos középületek, családi házak, szobrok szintén a nyugalmat árasztják. Az utcák, az általában rendben tartott házak szintén falusi idill érzetét keltik az ide látogatóban. Csupán a két lakótelep látványa figyelmeztet arra, hogy nem egy kis eldugott, elfelejtett helyen vagyok, no meg a csapágygyár kéménye. S persze a nemrég elkészült, a falu határában húzódó MO-ás autóút. De vajon nem övezetek különbözőek. A lakóövezet mellett van nyaraló is... — Sok az ideiglenes lakosuk? — Csaknem ugyanannyian — vagyis négyezren — vannak, mint az állandóak. Sokan szeretnének közülük végleg Diósdra költözni. Hiába, az itteni nyugalom... Állandó diósdi lakossá válni azonban nem is olyan köny- nyú, tudom meg a polgármestertől. No nem azért, mintha sajnálnák mástól a falu kínálta nyugalmat... Sokkal inkább azért, mert a polgármester addig nem akarja túlságosan felduzzasztani a település lakóinak a számát, amíg nem tud megfelelő szolgáltatásokat nyújtani. Mert nem elég a jó levegő, bevásárolni is kell valahol, a gyerekeknek iskolába járni, a betegnek orvoshoz menni... S ezek a szolgáltatások Diósdon ma az állandó lakosok számához vannak méretezve. Amíg tehát A csapágygyárban még mindig számos diósdi keresi a kenyerét fogja-e tönkretenni a diósdi idillt az egyre növekvő forgar lom? — Szerettük volna, ha nem a mi területünkön halad, de a szerződést már megkötötték, így aztán mi már csak kérhettük a nyomvonal-módosítást. Persze hogy nem ment bele a főváros... — mutatott a polgármesteri iroda falán lévő térképre Hermann Ferenc, amikor érkezésem után az aggályomat megemlítettem neki. — Annyi bizonyos, hogy a zajvédelem egyelőre nem elégséges... — Úgy látom, teljesen beépült a falu... — nézegettem a térképet. — Szinte teljesen — pontosított a polgármester. — Annyi bizonyos, hogy Diósd teljes egészében belterületnek nyilvántartott, csupán az nem fejezik be a csatornázást, nem szerelnek fel elegendő számú telefonvonalat (legalább 3 ezret), nem zárkóztatják fel az ófalu ellátását a lakótelepéhez, addig csak visszafogottan fogadják az új lakókat... — Az egyéb szolgáltatások már rendben is vannak? Például a gáz? — kérdeztem rá. — A gázzal szerencsénk volt, ugyanis a csapágygyárnak mindenképpen kellett. Amikor bevezettette — még a hetvenes években —, jutott belőle a falunak is. Apropó, csapágygyár. Bár nem kérdeztem, nyilvánvaló, hogy idetelepítésében szerepet játszott a főváros közelsége is. 1990-ben még 1200 alkalmazottja volt — harmada, fele helybeli —, a gazdasági átalakulás során azonban sokukat nyugdíjazták, elbocsátották. Diósd lakóinak a számához viszonyítva azonban mégis csekély a munkanélküliek száma — százegyné- hány —, ugyanis a munka nélkül maradók jó része a fővárosban előbb-utóbb el tud helyezkedni. A diósdiak tehát mind a vidék, mind a főváros előnyeit élvezhetik... Azok közül viszont, akik nem Budapesten keresik a kenyerüket, számosán lettek vállalkozók. No nem mező- gazdaságiak — a polgármester tudomása szerint egyetlen diósdi seifl él ebből —, hanem a kisebb üzemekben s a szolgáltatásokban dolgozók. Önálló vállalkozóként — nevezetesen kárpitosként — keresi a kenyerét Erdélyi Csaba is, a diósdi vállalkozók egyesületének vezetője. Üzletét — műhelyét — könnyű volt megtalálni a szolgáltatóház többi helyisége között, egy fiatalember éppen egy díványt szedett szét az előtérben. — Éppen ma-állt be — mosolygott a vállalkozó. — Ebben a szakmában sem hanyagolható el az utánpótlás- nevelése. Szerencsére, mostanában elég sokan foglalkoztatnak tanulókat — tette hozzá. — A faluban sétálva láttam, hogy nem sok szolgáltatást kell a fővárosban végeztetniük a helybélieknek... — Szinte semmit. Csak hogy tudja, honnan indultunk: a hetvenes évek elején harminc maszek, ha volt a faluban, abból is.tizenegy fuvaros. Ma 330-an vagyunk, ebből 52-en tagjai az egyesületünknek. Legfőbb eredményünknek azt tartom, hogy a lakosság hasznosnak ítéli a tevékenységünket, s elfogadnak bennünket, mint vállalkozókat. Hiszen, biztos emlékszik rá, néhány évvel ezelőtt volt még egy bizonyos vállalkozó-ellenes hangulat az országban... — S mi az előnyük abból, hogy egyesületbe tömörültek? — A legfőbb az, hojjy így könnyebb megfelelő, partneri kapcsolatot kialakítani az ön- kormányzattal. Például megállapítani az ésszerűség határain belül mozgó helyi adónkat. Együtt vitatjuk meg azokat az anyagokat is, amelyeket az önkormányzat megküld a számunkra. Szóval, némi elvi vitát leszámítva, a hivatallal is jó a kapcsolatunk. — Némi elvi vitát leszámítva? A kárpitos kivárt egy-két másodpercet a válasszal. — Sajnos nem kaptunk meg minden olyan munkát az önkormányzattól, ahol nem voltak rosszabbak az ajánlataink, mint a máshonnan jött vállalkozóknak. Ilyen esetben pedig szerintem nekünk kellett volna biztosítani a munkát, mivel mi élünk itt, s az adónk is ide folyik be. De erről, ne haragudjon, hadd ne mondjak többet, nem volna tisztességes a részemről most az önkormányzati választások előtt... Amikor tehát kialakulnak a megfelelő feltételek, Diósd lakóinak a száma akár meg is kétszereződhet. De vajon di- ósdivá válik-e önmagában valaki attól, hogy itt lakik? Természetesen nem, szükséges a meglévő hagyományok őrzése, újak teremtése. Hermann Ferenc az e téren elért eredményekkel egyelőre elégedetlen. Szeretné, ha sikerülne a falu lakóit, elsősorban a lakótelepeken élőket felrázni a közönyösségükből. Mert fontos ugyan, hogy amikor az időjárás engedi, minden hónap első vasárnapján két együttes is ad térzenét, ám nem elégséges. Ugyancsak a hagyományteremtés szándékával rendeA szolgáltatóházsor építése is hozzájárult ahhoz, hogy ma már 330 vállalkozó van Diósdon Talum Attila felvételei Dezső Lajos, a falu díszpolgára: Diósdon szeretik egymást az emberek... zik meg minden év szeptemberében a Szent Gellért-hetet. (A legenda szerint Szent Gel- lért Diósdon misézett utoljára, mielőtt végzetes útjára indult a Kelenhegy felé.) A hét egyik fő eseménye a Diósd díszpolgára cím adományozása. Az elmúlt évben az egyik díjat Dezső Lajos nyugalmazott iskolaigazgatónak ítélték. A döntés a lakosság akaratával egyező lehetett, erről magam is meggyőződhettem. Nem csak azáltal, hogy bárkit kérdeztem a faluban az idős pedagógusról, mindenki tisztelettel beszélt róla, hanem személyes találkozásunk alkalmával is. A 85. évét taposó férfi még ma is aktív, sakkszakkört vezet az iskolában. Kérésemre készségesen -beszélt az életéről, nem kevés megpróbáltatásáról. Arról, hogy mint az üllői iskola igazgatóját miként hurcolták meg a forradalom leverése után, s hogy a diósdiak milyen szeretettel fogadták be azonnal. — írja meg — biztatott —, hogy itt mindenki szereti egymást, itt nincsenek perpatvarok, veszekedések. Szobája könyvekkel, kottákkal zsúfolt. Búcsúzáskor a pia- nínón a több száz maga szerezte dal egyikét játszotta el. Annak megtapasztalására persze, hogy Diósd polgárai valóban olyan békések, mint amilyennek Dezső Lajos érzi, vagy csak a maga szerete- tét vetíti rá másokra is; persze nem elég az a néhány óra, amelyet a faluban töltöttem. Annyi bizonyos, hogy feszültségek, félelmek az ötvenes években itt is jócskán lehettek. így emlékezik erre Natta Ferenc is, a községből ki nem telepített németek egyike. Merthogy 1945 előtt Diósd is német település volt, mint a Budát körülvevő falvak legtöbbje. A háború után sokukat Németországba telepítették, helyükbe olyanok kerültek, akiknek a Felvidékről és Erdélyből kellett eljönniük. — ’56-ig még a presszóban is magyarul beszéltünk — mesélte Natta Ferenc —, nehogy azt higyjék a betelepítettek, hogy róluk folyik a szó. Azóta persze már összecsiszolódott a falu... — S a gyerekeinek megtanította az anyanyelvét? — Sajnos nem. Szokta is mondani a fiam, aki egy üzem vezetője, hogy milyen rosszul tettem... Most kell tanulnia, hogy tárgyalni tudjon a németekkel. Natta Ferenc, aki ma már szintén túl van a nyolcvanon, legszívesebben a háború előtti eseményekre emlékezik, arra például, hogy micsoda eredményeket értek el a diósdiak a sportvetélkedőkön, vagy arra, hogy mit játszottak a falu színjátszókörében. Mert annak idején az is volt. Érdemes volna talán ennek a felújítását is megkísérelni... Talán ezáltal is jobban kötődnének a diósdiak, főleg a fiatalok ehhez a szép faluhoz. Hardi Péter Szukebb hazánk kincse A Pest Megyei Hírlap és a Családi Ház című folyóirat közös rovata. Szent Flóriánt a Római Birodalom — mai Ausztria területére eső — Noricum nevű tartományának első keresztény vértanúi között tartják számon. A római légió katonája volt, aki Di- ocletianus császár idején a keresztényüldözéskor segítségére sietett az újhitú- eknek, mivel már ő maga is keresztény volt. E tettéért a vértanúhalált is vállalta. 304-ben halt meg, - az Enns folyóba vetették kővel a nyakán. Nem tudjuk pontosan, hogy szentként mikortól kezdték tisztelni. Ábrázolásai csak 1550-től bukkannak fel Ausztriában, de a XV. században már az egyik legközkedveltebb szent az Alpoktól északra eső területeken, beleértve hazánkat is. Szent Flórián-ábrázoláso- kon a szent ismertető jegyei: a római katonaöltözet sisakkal, valamint egyik kezében zászlót tart, míg a másikkal vödörből vagy korsóból vizet önt egy (a lábánál elhelyezett) lángokban álló házra. A legenda szerint ugyanis imájával eloltott egy égő házat. Szent Flórián a tűzoltók védőszentje, de a polgári lakosság, is „segítőszent”- ként tiszteli. Nepomuki Szent János szobrain kívül az ő szobrával találkozunk leggyakrabban régi településeink utcáin, vagy a templomok előtt, de sok magánház falán is előfordul — kis fülkében elhelyezve —, hogy a tűzvésztől megóvja a ház lakóit. A diósdi Szent Flórián szobor talapzatán 1852 évszám olvasható. Ez a talapzat az ugyanitt található Nepomuki Szent János szobor talapzata után készült, de annál jóval fiatalabb. A két szentnek párosával való elhelyezését feltehetően vértanúságuk, illetve azonos kivégzési módjuk (mindkettőt vízbe vetették) is indokolja, valamint, hogy a két ellentétes elemi csapás, a tűz- és vízveszély esetén kérték segítségüket. Pamer Nóra
