Pest Megyei Hírlap, 1994. szeptember (38. évfolyam, 204-229. szám)
1994-09-24 / 224. szám
$ PEST MEGYEI HÍRLAP IRODALOM 1994. SZEPTEMBER 24., SZOMBAT 7 Dsida Jenő Tükör előtt Zsögödi Nagy Imre rajza Dsida Jenő (1907—1938) a magyar líra egyik legtragikusabb sorsú tehetsége volt Szatmárnémetiben született, Kolozsvárott lett lapszerkesztő (Keleti Újság). Verseit az Erdélyi Helikon és a Pásztortűz közli; kritikusai Tóth Árpáddal, Kosztolányival és Babitscsal rokonítják. Verskötetei: Leselkedő magány — 1928, Nagycsütörtök — 1933, Angyalok citeráján — 1938, posztumusz kiadvány. Eredetileg egyszerűen „csak énekelni akart, nem pedig a történelemmel, az erdélyi végzettel pereskedni”, ámde a kisebbségi sorshelyzet ez utóbbi vállalására kényszerítette. Gyermeki tisztaság, mélységes hit sugárzik minden sorából. Az érett férfi búgó, tiszta, moll panaszát vágytam elzenélni, mintha szeptember-este mély gordonka szól. S mi lett belőle? Semmi. Szürke tinta Akad a toll, a ritmus zakatol s a lendület is lanyharöptü hinta, melyről leugrott már a fürge, víg gyerek s most árván leng egy ideig. Kicsit úgy jártam, mint a bőbeszédű vendég, ki sok-sok órán át cseveg s csak akkor csillapul le a beszéd-düh, mikor látja, hogy a vendégsereg el-elszunyókál, lágy szenderbe szédül. Akkor feláll, bocsánatéit hebeg és restelkedve, félszegen megyen ki a híg esőbe. Nem marasztja senki. Bocsánat, mondom én is. Indulok. Kabátomat vigyázva leakasztom, gyűrött halotti leplemért nyúlok. Szunnyad már minden, nem szólít marasztón az ifjúság sem, egyre Halkulok a lépteim, csak árny vagyok, riasztón lopódzó árny, kit áztat verdeső vizeivel a szüntelen eső. De ez megint nem függ mesémmel össze. Figyeljük őt, a csapzott gyermeket, akit fájdalma s ijedelme gőze utcák során át hajszolt, kergetett, hogy sajgó, véres ujját bekötözze. Úgy száguldottam, mint a fergeteg s a kimenőt bár tíz óráig kértem, kilenc se volt még, hogy kapunkhoz értem. Betoppanok és — ejnye! Itt ki járt? Az ajtó, mely az ebédlőbe nyílik és tárva máskor, most kilincsre zárt — mögötte csend, egy árva hang se hírlik — Mi történt itt? Úristen! Hátha kárt tettek apámban!... Jól tudtam, nem illik s arcomba pírral szállt a bűntudat, mégsem vetettem meg — a kulcslyukat. A látványtól gyökeret vert a lábam — Ott állt apám a nagy tükör előtt marcona, pompás díszegyenruhában. Még álmomban sem láttam eddig őt ily büszkén, daliáknál daliábban. Sudár fenyő-alakja egyre nőtt s káprázva néztem, mily szikrázva szórja csillagtüzét sok gombja és zsinórja. Mint csillogott és villogott az a rengő aranyforgó csákója mellett! S amiket mind onnan hozott haza, hol párbajozni a halállal kellett: harci keresztek s érmek halmaza ragyogta be a dombormívü mellet. De mindezeknél fénylőbb volt talán a csörrenő, nagy kard az oldalán. Majd szétpattant a lángoló tükörlap. a tág ebédlő ablakain át vakítva lobbantott a lemenő nap a gőgös fejre kármin glóriát. Fojtott parázs, mely végre levegőt kap, — minden kigyúlt, vörös tüzet zihált és ő csak állott feszesen az őrült fényzuhogásban, mint egy megdicsőült. A bús felejtés diadalt arat az ember legszebb álmain s szerelmén s mit emlékünkbe könny és vér marat, fakul a szín az évek sárga selymén, de ez a kép örökre megmarad, éles vonását, színét őrzi elmém s így látom őt, a legendákba nőtt férfit, apámat a tükör előtt. Lement a nap s foszlott a múltból elcsent varázslat. Az a furcsa trombita megint felharsant és a megrepedt csend csüggedve csüngött, mint szakadt szita. Egy ócska szék nagyot jajdulva reccsent, szegény apám leroskadt, mint kit a zuhanó tégla üt le s hosszú, fojtott zokogás rázta vállain a bojtot. Szegény! Szégény! Ki eltört életét épnek álmodja, míg tükörbe pillant. Szegény apáink! Mintha vaksetét szobába lépve kattintják a villanyt s éles világosság fut szerteszét, olyan metszőén és vakítva villant agyamba a megértés. — O, fanyar keserű fény, mely szemgolyómba mar! Olvadj, könnyelmű hályog, vaksi kéreg! Dagadj és önts ki, könnyek tengere! Rágcsálj bánkódás szúja, lassú féreg, döfj mellen késes fájdalom, gyere! Itasd át minden porcikámat, méreg, veszett düh, melynek nincs ellenszere! íme a gyermek, kit egy pillanatnak titkai kölyöktigrissé avatnak. Most fogtam fel, hogy mit vesztettek ők, mikor igába tört a gőgös úr-nyak: a szirti fák, a lombos vakmerők, testőrei a haldokló Hadúrnak. Karácsonyfákká zülltek a fenyők, tűlevelűkkel önmagukba szúrnak s illatuk együtt fogy, mígnem kihal, az emlék cseppenő gyertyáival. Minden ízemben lüktetett a téboly. Szerettem volna berohanni és a tükröt homlokommal zúzni szét oly dühödten, hogy hasadjon szörnyű rés fejemen is, hátha velője szétfoly s elszáll a rémült sorsfelismerés. Hátha megváltanék repedt, behorpadt roncs koponyámmal minden megtiportak Aztán lecsillapult a szenvedély. Hűs áhítattal szólt valami halk szó, mint harmatejtő esti csöndbe mély morajjal, rengő távoli harangszó: Ezentúl immár célja van, hogy élj: Hirdesd testvéreidnek messzehangzó igével, hogy csak az marad alul, ki önmagát elejti és lehull. Mondják, apáink bűne, ami történt. Mindegy. Mienk a végzet és a sors. Ők még a múltba révednek tükörként, mi már a sodró víz tükrén, a gyors jelenben látjuk arcunkat s a törvényt: Tűmi — a bölcsek ételén a bors, okulni — szükség, megbocsátni —jóság, dolgozni — ez a legnagyobb valóság. Bolyongani faluról falura. Durva darócban gazdag, tiszta szellem. Egymás szolgája mind és nem ura. Csecsemő csámcsog minden anyamellen, így készülünk szelíd háborúra, mindig magunkért, soha mások ellen, sót párolunk és vásznakat szövünk s míg kisebbítnek, lassan megnövünk. Tudjuk, magát emészti el, ki lázad, ki lángot éleszt, könnyen lángba vész. Jöjj, szent gyalázat, gyógyító alázat belül munkáló küzdelem: egész kicsiny téglákból rakni föl a házat! Jöjj, ősigazság, mit a gyermekész derengve sejtett s ámulván fölismert, mint próféták a köd mögött az Istent. Akárki adta, én a sós torok vad szomjával köszönöm ezt a sorsot a csattogó, kegyetlen ostorok kínját a bort igéid csorba korsót melyből epét és ürmöt kóstolok, a nagy intést, a félig kész koporsót a csipkebokrot, mely a közönyön romon virágzott Százszor köszönöm. Mosolygok immár. Hallom, mint kopácsol az ismeretlen kéz. De nem bitót, nem vérpadot és nem koporsót ácsol, templomot épít meghitt házikót — s tán minket edz és bennünket kovácsol kemény acéllá, tűzben izzított pengévé s rája vési rendelését: Te gyógyítod meg a világ kelését!! Gőzhengerektől lesz erős az út, ha megkötözték, nem hull szét a kéve. ... — Most búcsúzóul azt a kisfiút nézzük megint, ki akkor — sók-sok éve — otthagyja leshelyét és szinte fut s az udvaron megáll kalaplevéve. Nehéz save majdhogy meg nem szakad, de tudja, hogy bemenni nem szabad. A fáskamrába rejtezik el estig s onnan bámulja, hogy az esti fák az eget lassan feketére festik s a csillagok, mint sárga kis gyufák lobbannak fel és szemüket meresztik. Egy tönkön ül a vézna kisdiák s csöpögő ujjavére észrevétlen tócsába gyűl a porban és szemétben. „Míg kisebbítnek, lassan megnövünk” Dsida Jenő versét Jeleníts István elemzi A Tükör előtt Dsida Jenőnek egyik utolsó verse. Záródarabja egy hattételes „szépséges, komoly, nagy költe- mény”-nek, amelyben „muskotály-ízű” gyermekkorát idézi fel a költő, s szinte egész életétől búcsúzik. Az egész mű a Tükör előtt címet viseli, s hogy ez a cím aztán az utolsó darab élén visszatér, az ennek az utolsó emlékezésnek különös jelentőséget ad. Maga a teljes mű nem egyetlen történet fejezetekre tagolt előadása, inkább lazán és szinte ellenőrizhetetlenül feltoluló emlékek sora. A múltból újra és újra visszatér a jelenhez, olykor elejti az időrend fonalát, s a gyermekkor éveiből átvált a közelebbi múlt emlékeire. Egyik énekében nem is a múlttal foglalkozik, hanem a jövőnek, a halál után derengő „holtak falujának” képét rajzolgatja, ahol a költő Dsidát Kuncz Aladár várja, s ahol Arany János Shakespeare-rel barátkozik: „Borozgatnak, s a borzasbaj- szú szittya / a morcos ánglust magyarul tanítja”. A költemény könnyed, változatos és mégis ünnepi tónusát elsősorban az a versforma biztosítja, amelyre Dsida oly biztos leleménnyel rábízta ihletét. Egy korábbi elbeszélő füzérét, a Kóborló délután kedves kutyámmal címűt hexameterben írta meg, Miért borulnak le az angyalok Viola előtt darabjait viszont hol játékos, tréfás, hol elragadtatott hangú versalakzatokban — ahányat, annyifélében. A Tükör előtt remekművű stanzák sora. Maga a költő Byronra utal: a formát s az emlékezés sok változatot villantó hangnemét tőle örökölte. A magyar versolvasó azonban rögtön érzi, hogy itt is jelen van Arany. Ezt az idegen strófát ő tette először a magyar lélek kifejezőjévé a Bolond Istók nagyszerű szakaszaiban. Olvassuk csak újra Dsida versét! Milyen bravúros változatosság jellemzi: az iróniától a lelkesedésig, a gyermeki megdöbbenéstől a felnőtt rezignációig mi mindent meg- zendít, egységbe fog! Milyen élet lüktet a szigorúan szabályos sorok fegyelmezett rendjében, milyen változatos a vers tempója, amelyet hol megakaszt a sorokat feltördelő rövid, hiányos mondatok egymásutánja, hol szabadjára ereszt egy-egy kinyíló nyelvi szerkezet! „Mi történt itt? Úristen! Hátha kárt / tettek apámban?!”; az esti fák / az eget lassan feketére festik / s a csillagok, mint sárga kis gyufák / lobbannak fel és szemüket meresztik”. Érdemes végigfutni a szakaszzáró sorpárokon. Ezek a stanza ősi szabálya szerint páros rímmel kapcsolódnak egymáshoz, és mintegy ellenpontozzák szakaszról szakaszra az indázó, sokszor játékos, szertelen rímszerkezetű első hat sort. Némelykor ezek a szakaszzáró sorpárok egészen nyugodtak, szinte kőbe kívánkozó szentenciák. Ilyenkor a rímmel nyomatékosított sorhatár két többé-kevésbé önálló nyelvtani szerkezetet, esetleg éppen két tagmondatot választ el egymástól. („Nehéz szíve majdhogy meg nem szakad, / de tudja, hogy bemenni nem szabad.”) Sokkal gyakoribb azonban a nyugtalan megoldás, amikor az utolsó előtti sor vége egy összetartozó nyelvtani szerkezetet tör meg, például jelzőt választ el a jelzett szótól vagy birtokost a birtokától. Ilyenkor idegesség szikrázik ki a versből, s a váratlan rímhelyzet különös, többnyire fájdalmas nyomatékot ad a sorvégre került szónak. („így látom őt, a legendába szőtt / férfit, apámat a tükör előtt.” Vagy egy másik hasonló: „íme a gyermek, kit egy pillanatnak titkai kölyöktigrissé avatnak.”) Ez a nyelvi, formai gazdagság nem arra való itt, hogy a költő mesterségbeli tudását igazolja. Inkább a szemérmesség biztosítója, nélküle zavaróan hatna a forró vallomás, amellyel a költő megtisztel minket, didaktikusnak tűnnének föl azok a sorok, amelyekben hitvallását fogalmazza meg. Azt a jelenetet, amelyet a lemenő nap vakító fénye, „kármin glóriája” s a gyermeki megdöbbenés meg a felnőtt reflexió tükrei tesznek feledhetetlenné, tulajdonképpen az egész emlékfüzér előkészíti. Az Előre való beszédben családi portrét rajzol a költő: magát hatéves fiúcskaként mutatja be, anyját tornyos frizurával, amelynek előkelő vonala nemigen illik a fiatal, „fitos arc”-hoz. Apja alakját már itt meghatott szavakkal idézi fel: „Egyenruhát visel a ház ura, / a hadnagy úr. Merész, sasorrú, nyalka.” Az első világháború kitörésének éve ez. A fiatal tisztnek az aranyzsinóros díszruha helyett hamarosan csukaszürke ruhát kell öltenie. A költő „deli” nagybátyjának nevét a hősi halottak névsorában közli az újság, apja fogságba kerül, évekre eltűnik. Persze a költemény nem a családnak, nem a szülőknek életútját követi, hanem magának a költőnek gyerekkorából villant fel emlékeket, s azok között a versek varázsával, az első szerelemmel, a halál hatalmával való találkozás eseményei az igazán fontosak. A Prérivadászok című, utolsó előtti darab egy vadászkaland színes emlékeit eleveníti fel. Kis lánypajtásával, Ilonkával indul délutáni kóborlásra a tízegynéhány éves kisfiú, közösen elfognak egy törött szárnyú gólyát, csőrével az sebzi meg az ifjú vadász ujját. A vér láttára Ilonka elájul, s a költő megrendült szavakkal mondja el, hogy néhány évre rá hogyan lelte halálát véres köhögés közt, hogy gyermeki pillantása holtig kísérje a férfit, akitől el kellett szakadnia. Innen a fájdalom, a „sajgó, véres ujj”, ezért keresi most már apjának segítségét a „prérivadász”, ennek a gyermekkori kalandnak izgalmára és ámulatára csap rá a váratlan találkozás a férfival, aki azt hiszi, egyedül van, s a tükör előtt felöld díszegyenruháját, feltűzi érdemrendjeit, amelyeknek viselési jogától megfosztotta a mostoha idő. Erdélyben vagyunk, Kolozsvárt, a húszas évek elején. Ez a férfi nemcsak egyenruháját nem viselheti nyilvánosan, hanem a múltját is el kellene felejtenie. Arra tanítják, kényszerítik, hogy tagadja meg, amire büszke volt, annyi más nemzedékébe tartozó emberrel együtt őt is önmagából, akarja kiforgatni a történelem goromba kényszere. A kisfiú a lemenő nap dicsfényétől megvilágítva a tükörben pillantja meg apjának díszruhás alakját, a költő emlékezetének tükrében idézi fel a jelenetet, mi meg a gyermek szemének/szívének tükrében látjuk a férfit, s ezért nincs kedvünk ahhoz, hogy idegenkedve nézegessük, vagy éppen fölényes ítéletet mondjunk róla. Igazi megrendülés, igazi részvét lesz rajtunk úrrá, s inkább azt csodáljuk, hogy a gyermek indulataiból hogyan bontakozik ki szinte néhány perc alatt valami tiszta, jövőre nyíló bölcsesség: „Ők még a múltba révednek tükörként, / mi már a sodró víz tükrén, a gyors / jelenben látjuk arcunkat s a törvényt: / Tűrni — a bölcsek ételén a bors, / okulni — szükség, megbocsátni — jóság, / dolgozni — ez a legnagyobb valóság.” Harminc-egynéhány sor következik itt, minden költői szépségében sokallnánk, ha nem egy gyermeki szív verése tenné hitelessé. Ezek a versszakok valami olyan eszményt fogalmaznak meg, amely nemcsak Dsida életét ragyogta be, mégcsak nem is a kisebbségi létbe szakadt magyarság számára kínál életszabályt. Hogyan vállaljuk a múltunkat, merünk-e, akarunk-e tükreinkbe nézni, az egymást váltó és egymásból sarjadó nemzedékek megértik-e egymást, átadják-e emlékeiket? Érik-e belátás a félszeg, meg sem fogalmazott történelmi tapasztalatokból? Gazdagabb emberség sebekből, amelyek be sem hegedhettek igazán? A vers nem programbeszéddel, hanem — nagyon bölcs költői ökonómia szerint — gyönyörű képpel zárul. Frissen szerzett tapasztalata terhével a fáskamrába húzódik a kisfiú. Az esti fák közt kigyúlnak a csillagok, s a gólya sebezte ujjból — amelyre apjától remélt kötést — szivárog a vér. Egy tönkön ül a vézna kisdiák s csöpögő ujjavére észrevétlen tócsába gyűl a porban és szemétben.
