Pest Megyei Hírlap, 1994. szeptember (38. évfolyam, 204-229. szám)

1994-09-21 / 221. szám

i PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1994. SZEPTEMBER 21., SZERDA f3 Itthon is kisebbségben Én vagyok a tízmillió-öt- százezer-egyedik magyar. Ez a szám nekem oly ked­ves, mint maga a szabad­ság. Félreértés ne essék: ez részemről nem menekülés, hanem a be nem férés gyö­nyörűsége. A kiszorultság abból a „közjogi” keretből, amelyet felelős vezetőnk megszabott az Antall Jó- zsef-féle, lélekben élő szám kinyilvánításának ellensú­lyozásaként. (...) Igen régen, tizenhat éve­sen, egy egész napi krakkói csavargás után elcsigázot­tan szálltam fel a hazaindu­ló vonatra, amelyen hamaro­san összeismerkedtem egy nálamnál néhány évvel idő­sebb magyar fiúval. Szó szót követett, amikor kide­rült, hogy ő is hazafelé tart: Kassára. Keresetlenül sza­ladt ki a számon: akkor te magyarabb vagy, mint én! Ő jólesően bólintott, aztán az életükről mesélt néhány dolgot, amivel ezt alátá­masztotta. Kissé gyáván fa­kadt fel akkor bennem az ér­zés: milyen jó, hogy én ma­gyarként Budapestre jöhe­tek haza. Mára meg kiszorultam. Őértük, azért a fiúért is, aki szintén megkorosodhatott már, meg társaiért, akik egyáltalán túlélték azóta a kisebbségi magyar sorsot. Ezzel nem akarok kibúj­ni a tíz és fél millióról szó­ló bejelentés óta megho­zott, a tíz és fél milliót sújtó szakszerűtlen nemzet- és vallásellenes intézkedések alól. Nekem is drágább a benzin és a valuta, gyengéb­bek a tévéműsorok és nyu­gatiak előtt én is szégyenke­zem a világkiállítás lemon­dása miatt. Ettől persze még létszámfeletti mara­dok, csak kötelességszerű- en vállalom a létszámba esők sorsát. Néha érkezik hozzám egy-egy felháboro­dott levél: miért nem takaro­dom akkor nyugatra, vagy éppen Erdélybe, vagy más­hová? Ugyan miért kéne, ha egyszer idehaza is ki­sebbségben élek? A szűkös közjogi keret­ről szóló kijelentés részint a négy és fél millió „közjo­gi értelemben” való lero- mánozását, leszlovákozá- sát, leszerbezését, leukrá- nozását jelentette, az emig­rációban élőkről nem is be- " szélve. Másrészt, kik is fémek itt bele ebbe a tíz és félbe? Mondok egy példát. A buda­pesti kampány során sze­rénykedő vezetőnk a Rózsa­domb tövében épült mo­dem, tágas kultúrházban tar­tott hatásos beszédében első mondatai közt megígérte: „Ha én leszek Magyaror­szág miniszterelnöke, újból lesz Friderikusz-show.” Az őt hallgatni kívánó tömeg tapsviharban tört ki. A kívül maradtak pedig abban a vá­lasztókörzetben sikerrel sza­vaztak egy keresztény, volt kormánypárti képviselőre. Nem vádolom semmivel a bent lévőket. Nem is taga­dom meg őket, csak ilyen­kor elfog a vágy: kívül re­kedni. Nem kelt haragot ben­nem a demokratikusnak ne­vezett charta egy-egy kira­katnagygyűlése sem, de ta­lán nem is bűn, hogy átlátva a szép szavakon, nem tud­nak magukkal sodorni. In­kább elmaradok korom civi­lizációjától, de a magyarta­lan reklámok elől inkább to­vábblapozok, átkapcsolok, elfordítom a fejem, mikor hogyan... Mindez szintén a tíz és feles magyarság része. Megismétlem: nem honfi­társaim megtagadásáról van szó, csak ennek a pusztán „közjogi magyarságnak” az elutasításáról. így hát: lélek­ben tizenötmillió magyar honfitársának vallom ma­gam — kormányváltások ide vagy oda (...) Pajor András Budapest Megváltozott a protokoll? Az állam által fenntartott, közszolgálati televíziók hír­adóiban érvényesülnie kell a tudósítások valamiféle sor­rendjének, így a protokoll­nak is. Ezt a sorrendet elsősor­ban a hír tárgya, azaz jelen­tősége szabja meg, másod­sorban a hír alanya, vagyis annak a személynek a sú­lya, akiről a hír szól. Tehát ha nincs éppen földrengés vagy vonatszerencsétlen­ség, akkor a napi híradót il­lik az adott ország első sze­mélyét érintő hírrel kezde­ni. Ez így érvényes minden általam ismert külföldi tele­vízióban, gondolom, a so­kat emlegetett BBC-kódex is ezt írja elő. És így volt ez nálunk is a rendszerváltás előtt és után is. Ellenben most mintha megváltozott volna a helyzet a Magyar Televízióban. Magyarország első közjo­gi méltósága az államelnök, Göncz Árpád. Lehet őt sze­retni vagy nem szeretni, a protokoll-listát mindenkép­pen ő vezeti. A közelmúlt­ban többnapos hivatalos ke­let-ázsiai körútra indult egy küldöttség élén. Én meg csak ülök fél nyolckor a tévé előtt és várom, hogy a híradó tudósítson, mit is in­tézett az elnökünk, mit írt alá, kivel találkozott. Ehe­lyett a parlamenti tudósítás után jön Kovács külügymi­niszter a nagykövetekkel, a boszniai háború tegnapelőt­ti képekkel, és kubaiakkal a szögesdrót mögött. És mind­ezek előtt mutatják Horn Gyulát valamelyik politikai gyűlés pulpitusán, zsebre tett kézzel. Majd végül, ne­gyedóra elteltével hoznak egy félperces kis, térképes hírecskét elnökünk megér­kezéséről Pekingbe. Elszomorító! Hát ezért írta alá Árpi bácsi oly’ siet­ve az elektronikus médiu­mok vezetőinek kinevezé­sét? Ezt érdemli? Talán a ki­nevezési okirat alá lábjegy­zetben oda kellett volna ír­nia, hogy a demokratikus or­szágokban a protokollban első az államfő, utána jön a kormányfő és csak azután a miniszterek. A párt első vagy főtitkára csak a kom­munista rezsimekben élvez­te a ranglista első helyét! (...) Sarkady László Cegléd Helyesbítés A Pest Megyei Hírlap 210. számában (1994. szeptem­ber 8.), a 12. oldalon Holló aláírással megjelent írásban nevem „vitéz” jelzéssel sze­repel. Közlöm, hogy a Vi­téz Rendnek sem én, sem atyám nem volt tagja. így az olvasó előtt mint jogta­lan címhasználó tűnhetek fel. Ezért kérem a módosí­tás közlését, annál is in­kább, mert felszólalásom elején bemutatkoztam, ami­kor is csupán családi és ke­resztnevemet használtam. Makra Zoltán Perkáta HISTÓRIA Az útlevél hazai történetéből (XI.) Eltitkolták a fekete halált Az ország elnéptelenedé­sének a háborúkon kívül még egy súlyos okozója volt, amely a belső forga­lomra is csaknem olyan befolyást gyakorolt, mint a hadiesemények: a járvá­nyos betegség. Az egész középkor és kora újkor fo­lyamán évtizedenként, sőt néha évenként hol kisebb, hol nagyobb területen sö­pört végig szinte megállít­hatatlanul a „fekete ha­lál”, a pestis, elképesztő rendet vágva a népesség­ben. Az 1345—1350. évi legelső (ismert) világmé­retű pestisjárvány VI. Ke­lemen pápa statisztikája szerint a földkerekségen több mint 42 millió em­ber halálát .okozta. Ma­gyarországra 1348—49- ben érkezett el a „fekete lovas”; maga Margit ki­rályné, Nagy Lajos király felesége is áldozatául esett 1349 nyarán. A pes­tis nem társadalmi réte­genként terjedt, az 1360-as súlyos járvány­ban sok zászlósúr, főne­mes is elhalt, s csupán Buda városában 16 000 la­kos vesztette életét. A pes­tis meg-megújuló támadá­sával szemben szegény és gazdag egyaránt tehetetle­nül állt; az egyetlen mód, amivel terjedését meggá­tolni igyekeztek, a közle­kedés, a külvilággal való érintkezés teljes megtiltá­sa volt. Pest vármegye már idézett jegyzőkönyve­iben is gyakran találko­zunk ilyen intézkedések­kel: 1691. október 17-én ismertetik a király leira­tát, amely szerint Bécsbe nem szabad utazni útlevél nélkül a járvány miatt. Az útlevelet kibocsátó helység adjon igazolást az útlevélben arról, hogy ott nincs járvány; ezt a rendeletet a szolgabírák hirdessék ki járásaikban. 1691 decemberében a vár­megyei közgyűlés Kecske­mét városának engedé­lyez adócsökkentést, mi­vel a járványt eddig 140 családfő kapta meg, s nagy részüknek családja már kihalt; 1692 januárjá­ban Pesten helyettes adó­szedőt neveznek ki, mivel a pestisjárvány miatt a né­pet a budai várba nem en­gedik be. 1693 márciusá­ban közzéteszik a király leiratát, amelyben elrende­li, hogy ha Buda városá­ban kitörne a járvány, a vármegye erről hiteles pe­csétje alatt küldjön jelen­tést. Ezt a megye ezennel el is határozza. — Leg­alábbis jegyzőkönyvileg, tehetjük hozzá a magunk részéről; a gyakorlat ugyanis egészen mást mu­tatott. A pestis aratása ép­pen azért lehetett olyan rettenetes, mert a lako­sok, s maguk a felelős ha­tóságok is eltitkolták, amíg csak lehetett, a ra­gály megjelenését. A fer­tőzött hely vesztegzár alá helyezése, a „contumatia” ugyanis óhatatlanul az ipar és a kereskedelem megbénulásának, s ezzel együtt a drágaságnak, az ínségnek bekövetkezését jelentette. Épp Buda váro­sának elöljárósága volt az, amely az 1738—42-es országos nagy pestisjár­vány kezdetén, 1738 no­vemberében a már dühön­gő járványt minden mó­don eltitkolni igyekezett; 1679-ben Pozsony városá­nak tanácsa tiltakozott fel­háborodottan a Sopronból kiküldött pestiskémnél a gyanú ellen, hogy Bécs- ből már átterjedt volna a ragály; noha az már való­ban tombolt, s rövid idő alatt 12 000 pozsonyi pol­gárt vitt sírba. Azt is természetesnek tarthatjuk, hogy a járvány kitörésekor, aki csak tehet­te, menekülni igyekezett (s vitte magával a fertőzést); Pest megye közgyűlésében 1700. szeptember 28-án közzéteszik a budai dikasz- térium augusztus 23-án, Budán kelt levelét, amely­ben megtiltja, hogy útleve­let adjanak olyanoknak, akik a pestises vidékről jönnek. Á király már ko­rábban mandátumot adott ki, hogy a járvány terjedé­sének megakadályozása ér­dekében a Száva, Duna, Ti­sza és Maros folyókon való átkelést (passus) meg kell akadályozni. Ma- gyary-Kossa Gyula egy se­reg orvostörténeti adatot gyűjtött össze háromköte­tes monográfiájában, ame­lyekből hol drámai, hol tra­gikomikus képet nyerhe­tünk arról, hogyan igyeke­zett a járvány idején egy- egy község önmaga épsé­gét megőrizni: körülárkol­ták, bekerítették, strázsák- kal őriztették a helységet; a közelgő utasra már mesz- sziről rá kellett az őrnek ki­áltania, hogy menjen más­felé, s akinek nem volt ki­elégítő, friss passzusleve­le, azt akár fegyveres erő­vel is el kellett kergetni. Ha pedig az utas azt mon­daná, hogy megfelelő pasz- szusa van, akkor „a strá- zsa tegye ki, a kapu tetején által, a hosszúnyelű csipte- tőfát, és kiáltsa, hogy azon passust (az utas) hozza kö­zelebb és tegye be a csipte- tőbe, és onnét a kapuiul, azon külső ember térjen megint vissza előbbeni ál­lására, úgy mint egy hagyí- tásnyira. Azomban (azon­nal) a strázsa bevonván a passust, ugyanazon csipte- tőfával a tüzelő füstön for­gassa és füstölje jól ki, előbb hogysem mint kezibe venné”, s aztán az így fer­tőtlenített levelet megbírá- lás végett följebb valójának adja tovább. A községből kimenni is csak az elöl­járók passzusával lehetett, meghatározott helyre és időtartamra; aki hosszabb ideig kinn maradt vagy tá­volabbra csatangolt, azt 42 napig kizárták a község­ből, ami annál is keserve­sebb büntetés volt, mert az ilyen embert más faluba sem eresztették be. Mind­ez a Nyitra vármegyei Szöllős község egy 1739-ből fennmaradt iratá­ból tudható, de nagyjából hasonló módon játszódott le az elkülönítés az egész országban a járványok ide­jén. A városok őrzése, per­sze, sokkal körülménye­sebb volt, és rendszerint katonai erőt kívánt; ez sem volt azonban eredményes, mivel a passzusok kiadásá­nál rengeteg visszaélés tör­tént: „Miolta a pestis elkez­dődött, mert passus nélkül a szomszéd faluig is nehe­zen mehet az ember, a né­met commendánsok jól já­rónak, mert sok ezer forin­tokat gyűjtének magoknak a passusadásból. Ennek a szegény magyar nemzet­nek nem eshetik olyan nyo­morúsága, melyből min- gyárt a német magának hasznot nem tud hajtani; az ország népe döglik a pestisben, az ő erszénye pe­dig telik pénzzel” — mond­ja Cserei Mihály az ő histó­riájában, az 1711. évi pes­tis idejéről. (Folytatjuk) Dienes Éva Török pusztítások Gödöllő környékén. Az ország — helyesebben a bécsi udvar — 1664-ben megkötötte a Portával a békét, ám a török ezt — a korábbi gyakorlatához hasonló­an — nem vette figyelembe, rendszeresen pusztította a falvakat, városokat. 1668-ra so­kasodtak a panaszok, áprilisban a király uta­sította Pest vármegyét, hogy „a töröknek a sze­gény népen elkövetett erőszakosságait ” nyo­mozza ki. A vármegye a járások szolgabíráit bízta meg a panaszok összeírásával. Gödöllő­ről is begyűjtötték a tényeket. A falubeliek sé­relmezték, hogy a török rendszeresen megzsa­rolja az elhunytak hozzátartozóit, amikor Pá­zsit András meghalt, özvegyén jelentős össze­gű váltságdíjat hajtottak be. A török arra is kényszerítette a gödöllőieket, hogy fuvarozza­nak különböző felszerelési eszközöket Érsekúj­várra. Tassy János falubeli ember azt jelentet­te a vizsgálóknak, hogy az „Újvári Munkán háromszázig való keresztény munkás veszett.” A gyakori portyázások is követeltek emberéle­tet, mint mondták: „ezen Falunak határában négy katonát vágtak le az Váczyak”, vagyis a Vácról kitörő török csapatok. Az összegyűlt dokumentumokat a megyéből az országbíró­hoz juttatták el, segítséget kérve. Érdekes, hogy Pest vármegye vállalta: Nógrád megye érdekeit is képviselni fogja az országbíró előtt. Amikor az év végén végül útnak indult a küldöttség, erre nem volt szükség, mert Nóg­rád önálló követet küldött. Pogány György

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents