Pest Megyei Hírlap, 1994. szeptember (38. évfolyam, 204-229. szám)
1994-09-14 / 215. szám
§ PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1994. SZEPTEMBER 14., SZERDA J3 / Alígéretek A Vasúti Dolgozók Szabad Szakszervezete nemrégiben megnyugvással üdvözölte az új kormány szándékát a nyitott, őszinte háromoldalú érdek- egyeztetésre. Ma is azt gondoljuk, hogy a párbeszéd, a valós tények kölcsönös ismerete alapján lefolytatott tárgyalások igazságosabb és eredményesebb megoldásokhoz vezetnek, mint bármely egyoldalú érdekeket előnyben részesítő erőpolitika. Továbbra is azt gondoljuk, hogy a tárgyalások és egy esetleges megegyezés lehetősége elsősorban a kormányon és a koalíciós pártokon múlik. Amennyiben a hatalmon lévők valóban meg akarnak állapodni a szociális partnerekkel, akkor ez minden bizonnyal sikerülni fog. Ehhez azonban a játék- szabályok betartására és a felek közötti kölcsönös bizalom megteremtésére van szükség. Sajnálattal kell megállapítanunk, hogy bár a kormány bizonyára sokat tett a megállapodás létrehozásáért, de legalább eny- nyit tett azért, hogy tárgyalópartnereit elbizony- talanítsa. Ma azt tapasztaljuk, hogy a kormány képviselői ellentmondó kijelentéseket tesznek, és a kinyilatkozások nemegyszer ellentétben állnak a kormány mindennapi gyakorlatával. A komoly, felelősségteljes tárgyalásokhoz tiszteletben kell tartani a tárgyalópartnereket is. Lehetőséget kell adni egymásnak a tájékozódásra, a felkészülésre és a döntések meghozatalához szükséges demokratikus technikák gyakorlására. Az utolsó pillanatban eljuttatott vázlatos vagy hiányos javaslatok és előterjesztések, a nyilvánosan alkalmazott zsarolás és fenyegetőzés semmiképpen nem javítják a megállapodások esélyeit. A szakszervezetek, így mi, a Vasúti Dolgozók Szakszervezetének tagjai is belátjuk a nehézségeket, amennyiben a tényeket valóban elénk tárják és lehetőséget kapunk azok tanulmányozására. A politikusok deklarációi, kampányízű minősít- getései nem helyettesíthetik a számokat, a tényeket és az ezek ismeretén alapuló közös mérlegelést, a kivezető utak közös felkutatását. Még bízunk a társadalmi-gazdasági megállapodás létrejöttében. Vasúti Dolgozók Szabad Szakszervezete Az Antikrisztus napjai... Két hónapi hallga- As tás után engedjék «Mw meg nekem, hogy leírjam egyszerű következtetéseimet, úgy, ahogyan a rádiót hallgatva és az újságot olvasva megszülettek bennem a csendes mátrai erdőben és szülővárosomban. Több mint három hónap telt el a választások óta, remények és csalódások között. A szélsőbal azt hitte, visszatér a múlt, a korábbi évek minden félelmével, megaláztatásával. (Mert ugyan ki volna annyira vak, hogy elhiggye: megváltozott a gondolkodásuk!) Jelszavuk lett: most aztán megfizetünk az elmúlt négy évért! Kérdés: kinek lett bántódása, és mit torolnak meg most, amikor 1994-et írunk és jogállamban élünk? Abszolút baloldali többség a parlamentben. Az MSZP—SZDSZ koalíciójában már kisebb repedések keletkeztek, ennek ellenére bármilyen törvényt keresztül lehet vinni a parlamentben, hiszen megvan a kétharmados képviselői többség. A házszabály-módosítást is megszavazták. Már a különböző frakciókban eldőlnek a fontos kérdéHISTÓRIA Az útlevél hazai történetéből (V.) Megfosztva a szabad költözés jogától Nem a határállomáson lát- tamozták az útleveleket, ott csak megvizsgálták, ellenőrizték; megérkezéskor viszont a külföldi utas jelentkezni tartozott a fogadó ország hatóságain kívül a saját állama ottani követségén is. Útinaplóból értesültünk arról, hogy a német államok egymás közt nem voltak túlságosan szigorúak: „Poroszországban már egy óráig utazánk anélkül, hogy tudtam volna, mert harmincadot sem láttunk, minthogy a vámegyesülethez csatlakozott tartományok közt sem nem vizsgáltatik, sem útlevél kéréssel nem kínoztatik az utazó. ” Mindaz, amiről eddig beszéltünk, a magyar reformkor időszaka, történetileg nézve tehát szinte a tegnap. S hogyan volt azelőtt? Vissza tudunk-e tekinteni régebbi századokba, s mit tudunk a külföldi és a belföldi utazáshoz szükséges okmányok történetéről? A „belföldi útlevél” kifejezéssel kapcsolatban szögezzük le: régen ez alig jelentett többet, mint az a ma számunkra természetes követelmény, hogy „személyi igazolványát hordja magánál”. Az emberek századokon át egész életüket a maguk szűkebb közösségében élték le, melyben nem volt szükség írásbeliségre; ha nem ismerte is egymást személyesen mindenki, igen rövid úton tisztázni lehetett a kilétét, hiteles tanúk állításával. Amint azonban e zárt körből idegenek közé lépett ki, bizony jól tette, ha gondoskodott arról, hogy személy- azonosságát igazolni tudja. Az 1903. évi útlevéltörvény miniszteri indoklása, miszerint: „... az útlevél vagy az állampolgárság vagy pedig a személyazonosság igazolására alkalmas bizonyíték gyanánt használtatik, tehát elsősorban magáncéloknak szolgál” — a korábbi évszázadokra fokozottan érvényes; az idegen ritkább, tehát feltűnőbb volt, s ha útlevél nélkül gyanúba keveredett, könnyen kerülhetett kényelmetlen helyzetbe. Mindenesetre e kérdésben is el kell választanunk az elméletet a gyakorlattól. Más kérdés az, mit szabott meg a törvény (amely, mint tudjuk, mindig a követelményt rögzíti és inkább az elérendő, mint a megvalósult állapotokat tükrözi); s ismét más, hogy milyen volt a valóságos élet, a mindennapok világa. Magyafország törvényeiben a legkorábbi utalást az útlevél használatára a 17. század közepén találjuk. Ezeréves történelmünket tekintve ez az időpont későinek tűnhet fel; meg kell azonban gondolnunk azt is, hogy az első négy-öt évszázadban a legfőbb jogforrás az íratlan jog: a szokás volt. A legrégibb törvények büntető jellegűek, az életet és a tulajdont védik; magánjogi, kormányzati vonatkozásokra nem terjednek ki. A 15. század vége előtt a törvényre még a bírósági ítéletek sem hivatkoznak. A régi szokásjogot és a kialakult gyakorlatot rögzítette írásban az első átfogó magyar jogkönyv, Werbőczy István ítélőmesternek a király megbízásából összeállított Hármaskönyve (Tripartitűm opus iuris consuetudinarii inclyti reg- ni Hungáriáé = a Tekintetes Magyarország szokásjogának Hármaskönyve). Ez a törvénykönyv személyi, dologi és perjogi fejezetekre tagolódik — innen adódik a cím. Az 1514. október—novemberben Budán tartott országgyűlés is, II. Ulászló király is elfogadta, kihirdetésére azonban nem került sor., s így formálisan nem emelkedett soha törvényerőre. Magyarországon ugyanis a törvényhozás elengedhetetlen feltétele mindig is az volt, hogy az uralkodó és az ország- gyűlés egyaránt jóváhagyja a törvényjavaslatot, s a vármegyék a törvényt ki is hirdessék. Werbőczy a középkon jogszokást így fogalmazza meg a Hármaskönyvben: „A fejedelem egyedül a maga akaratából és önkényesen ... semmit nem rendelhet; hanem össze kell hívnia és meg kell kérdeznie a népet (ti, a nemességet), ha vajon elfogadja-e ezeket a törvényeket, vagy sem. Ha igennel felelnek, ezeket a végzéseket ... törvényül kell tekinteni. ” A közelmúltban Benda Kálmán mutatott rá, hogy a magyar országgyűléseknek ez az intézményszerű szervezete — amelyet 1608-ban törvényben is rögzítettek — és amely mögött ott állt a megyék támogatása, hogyan gátolta meg a 16—17. században az abszolutizmusra törekvő Habsburg-kormányzat felülkerekedését. S ugyanő hangsúlyozta azt is, milyen történetieden a Werbőczy kapcsán újra és újra visszatérő szemrehányás, hogy a magyar nemesség csak önmagát tekintette a népnek, s a nemzetfogalomba nem vonta be az ország lakosságának óriási többségét alkotó jobbágyparasztságot. így volt ez valóban — de mindenütt Európában, egészen a francia forradalomig. Werbőczy Hármaskönyvét már 1517-ben kinyomtatta Bécsben Johann Sing- riener (Singrenius) nyomdász, s a magyar nemesirendi társadalom számára 350 évig — 1848-ig — ez lett „a törvény”. Latin nyelvű kiadásai egymást érték, már 1565-ben magyarra is lefordították, sőt versbe is szedték — rendkívüli tekintélye századokon át megingathatatlan maradt. A köznemesi származású Werbőczy az „una et ea- dem libertás”-t, a nemesi jog egyenlőségét, a nemesi kiváltságok egyféleségét hangsúlyozza az I. rész 9. címében, a sokszor emlegetett „Primae nonus”-ban, amelyre különösen a nemesi adómentességgel kapcsosek, a honatyák aztán csak megnyomják a gombot, hiszen kész a tervezet, minek még felette vitázni, gondolkodni? Az ellenzék néha hangoskodik? Ki figyel oda? Még a nyáron egy fiatal diákkal olvasgattuk a választási plakátokat Gyöngyösön. „Bizalom, biztonság!” — hirdették. Felülvizsgálni a kárpótlást! Merthogy szétverték a tée- szeket, tönkretették a mezőgazdaságot!... Megszüntetni a korrupciót, a munka- nélküliséget! Mi majd megoldjuk!... Mennyi ígéret, fenyegetés! Mi valósul meg belőlük? (...) Történelmünkben sok nehéz, sötét időszak volt (háborúk, elnyomások, járványok, éhezések), de a szenvedő emberek lelkében mindig föltámadt az Istenbe vetett hit, a remény! Hol van most ez a hit? 1996-ra készült az ország, a világkiállításra. A külföldiek gyönyörködhettek volna szép fővárosunkban. (...) Minden földrészen feltűntek volna a tálaiban szoktak a rendek hivatkozni. A másik, sokat idézett alapelv: „Valamint a jobbágyok állapota, úgy a törvényes szokás is sokféle, amelyet a helyek régi gyakorlatához képest kell megtartani” (III. rész, 30. cím, 6. §); ez volt a törvényes hivatkozási alap a vármegyék önálló statútumainak, helyi rendeletéinek alkotásánál. A mi témánk szempontjából azonban az 1514. évi országgyűlés 44. és 70. törvénycikkét kell vék képernyőin Magyarország sokak által ismeretlen síkságai, szelíd dombjai, hegységei, a Balaton, a Hortobágy, a városok és a falvak, s ezek lakói. Egy kis nemzet kétezer éves történelmét ismerhette volna meg a világ. De mindez álom marad, mert egyesek szerint ez magyarkodás, tehát nem kell. Igaz, a lemondást mással magyarázták. Úgy érzem, befejezésül ideillik Tóth Árpád 1927-ben írt Álarcosán című versének egy részlete: „Az Antikrisztus napjai ezek, Csillog a világ szörnyű arany-szennye, Röhögő senkik, balkörmű gazok Szállnak a mennybe. S én lent vergődök, és nem tudja más, Hogy csöndes éjen milyen jajok égnek. De légy türelmes. Jön még ideje Szebb zenéknek." Kárteszi Istvánná Cegléd megemlítenünk: a városlakók és az uraikhoz hű parasztok kivételével ez törli el a jobbágyság szabad költözési jogát. Következményeiben jelentős még a 60. törvénycikk, amely eltiltja a nem javadalmazott papok, déákok, hajdúk és a jobbágyok fegyverviselését, megfosztva őket ezzeL az önvédelem lehetőségétől is — a török támadás előestéjén. (Folytatjuk) Dienes Éva Jelentés a tanévkezdésről Az Országgyűlés 1948 nyarán fogadta el — hosz- szas viták után — a 33. törvénycikkelyt az iskolák államosításáról. Az új tanév szeptemberben már e törvény hatálybalépését is jelentette. Pest vármegyében szeptemberben 629 alapfokú iskola (népiskola, általános iskola, polgári) és 35 középfokú (gimnázium és tanítóképző) várta a diákokat. A tanügyi vezetők és Pest vármegye irányítói számos jelentést kértek 1948 szeptemberében: némileg aggódtak, zavartalan lesz-e az iskolakezdés. Az alispán jelentése szerint 1948 szeptemberében 182 891 iskolaköteles korú gyermek élt, közülük beiratkozott valamelyik iskolába 173 579 tanuló, az iskolakötelesek 95%-a. Eredménynek könyvelte el a megye, hogy az előző tanévben nagyobb volt a kimaradtak aránya, összesen 87%-a a tanköteleseknek kérte akkor felvételét. Elsősorban az egyháztól tartottak. A tanévnyitókat ezért komoly biztonsági intézkedések között tartották meg, még a rendőrséget is készültségbe helyezték. Erre utal legalábbis az az eset, melyről az alispáni jelentés tudósít: „Érd községben az iskola megnyitása előtti istentisztelet alkalmával a tantestület egyik tagja zavarkeltésre alkalmas kijelentéseket tett a tanulók előtt. A községi elöljáróság, a rendőrség és a demokratikus pártok ébersége azonban a zavarkeltést idejében meggátolta, a rendőrség a szükséges intézkedést folyamatba tette”. (Szabó Imre kötetéből) Pogány György
