Pest Megyei Hírlap, 1994. augusztus (38. évfolyam, 178-203. szám)
1994-08-26 / 199. szám
PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1994. AUGUSZTUS 26., PENTEK 13 Szerénység? No lám, milyen szerény a mi miniszterelnökünk, nem költözik be a számára fenntartott rezidenciába. Gondolni sem merek arra, hogy felismerte volna a tényt: Antall József után méltatlan a beköltözésre. A miniszterelnöki rezidenciát nem Németh Miklósnak (ö kezdte építeni) és nem Antall Józsefnek alakították ki, hanem a mindenkori magyar miniszterelnöknek. A rezidenciát, gondolom, úgy tervezték és rendezték be, hogy az reprezentálja a magyar művészetet és kultúrát. Ha nem így tették, akkor nagy hibát követtek el. A miniszterelnök bennünket, magyarokat képvisel — a 15 milliót, mert ennyien vagyunk —, és számunkra nem elhanyagolható, hogy külföldi vendégeit milyen körülmények között fogadja. (Gondoljunk bele abba, ha Anglia kormányfője nem költözne be a Downing Street 10-be.) Takarékossági okokra nem lehet hivatkozni. Az épületet mindenképpen fenn kell tartani, akár a BM vagy más minisztérium hatáskörébe is tartozik. Ha a miniszterelnök új helyre költözik, a védelmét és annak rendszerét újra ki kell alakítani, és ez a rezidencián már adott, már működik. Horn Gyula viselkedése az ötvenes évek politikai divatját hozza ismét a felszínre, amikor nem illett nyakkendőt és zakót hordani, az ing ujját fel kellett tűrni, mert ezek mutatták, hogy a politikusok a nép gyermekei és közel állnak az egyszerű emberekhez. A történelemből ma már tudjuk, hogy ezek a „népi” politikusok mennyi egyszerű embert internáltak, telepítettek ki. börtönöztek be és végeztek ki, hánynak söpörték le a padlását és még folytathatnám. Nagyon remélem, hogy Horn Gyula nem ezeket az éveket kívánja visszahozni. Veér Gyula Budapest Fejeket a koalíciónak? Ütött a bosszúállás órája! A politikai micsurinisták által összetákolt szociálliberális ki- bic elkezdte a leszámolást, s hova irányította volna még elsőként sorozatvetőjét, mint a televízióra és a rádióra. Miként 1945-ben és 1956-ban is, gyorsan meg kell szállni a legfőbb stratégiai pontot, utána következhet a lelkek meggyú- rása eszdéeszes recept szerint. Jobb időpontot nem is választhattak volna erre, mint a nyár közepét, amikor az emberek egy része vízparton piheni ki egész évi politikai csömörét. Mire felocsúdnak, ők már birtokon belül. No persze mindez szigorúan a szakértelem nevében történik. Még véletlenül se gondoljon senki politikai tisztogatásra, hiszen ilyet csak az előző, a „pökhendi”, a „sajátjait mindenhova odahelyező” kormány „tett”. A 40+4 éven át beetetett magyar nép nagy része persze rákap a horogra. Honnan is tudná szegény, hogy mindez nem más, mint a koalíciós lő- állások körülbástyázása a jól bevált, elvhű saját emberekkel. Mondjuk ki nyíltan! Itt négy évig nem lesz maradása annak, aki hazafi, aki értékőrző, aki elutasítja a posványos, penetráns nyugati szennyet. A hamvas arcú européer kul- túrherceg belovagolt a hatalomba, most már nemcsak a nemzeti-konzervatív irányzatnak, de még az MSZP Szűrös Mátyás fémjelezte nép-nemzeti szárnyának is kuss lesz a neve. így köttetett meg a nagyalkuban, ahol az idejekorán megkoronázott pártvezér eljátszotta a behódoló balek szerepét a vesztesből második győztessé avanzsált világpolgár elittel szemben. Itt aztán tényleg a nyúl viszi majd a puskát, és a befőtt teszi el a nagymamát. Lám a nyugati bankvilág nagy hoppmesterei még a 36 százaléknyi különbséget is ki tudják pótolni. Népakarat itt már nem számít! 1956-ban a tankok diktáltak, ma a kamatlábak zord vitézei. Gyarmati sors akkor is és most is. Tévé, rádió megszállva. Derék, szolgálathű emberek az utcán. Kegyetlen világ készül, de nem szabad elkeseredni. Négy év múlva minden megfordulhat, hiszen rajtunk, magyarokon múlik. A költő szavaival élve: „O tarts ki addig lélek, védekezz!” Földes György Nagykőrös Ki a hibás...? Rövid töprengés után rádöbbentem, ki a hibás az 1996-os „expó” elmaradásáért. Egyértelműen az Antall-kormány, amiért a működése alatt megszavazta a parlament a világ- kiállítás megrendezését. Ha ugyanis ez nem történik meg, a Hom-kabinet eddigi gyakorlatát figyelembe véve, most biztos a világkiállítás megrendezése mellett ágálna a jelenlegi kurzus. Ilyen egyszerű az egész: amit az SZDSZ -— egykor — tervbe vett, s akkor meghiúsult, mindazt, mint kisebbségi hatalomgyakorló, most érvényre juttatja... A többségi hatalom pedig, mint a báb ministrál ezekhez a pogány rituálékhoz. Talán a televízióban megszűnt „TörtéHISTÓRIA A Priamosz-kincs hányatott sorsa (I.) Titkos megállapodás a „zabrálásról” Még a tavasszal, április 23-án cikk jelent meg a Nép- szabadságban Trójában nem lesz háború címmel, amely jórészt a csodálatos Pria- mosz-aranykincs 1945 utáni sorsával foglalkozik. Az írás telis-tele van tévedésekkel és félreértésekkel, valamint a tájékozatlanság jeleivel. (Ezekkel most nem foglalkozunk, ha a pontosságára oly kényes szerkesztőség óhajtja, készséggel felsoroljuk.). A tudományban kötelező hitelesség okán szántuk el magunkat arra, hogy lapunk olvasóit tájékoztatjuk a való tényekről, hiszen ha népszerűségben nem is vetekedhetünk a Népszabadsággal, szakszerűségben igen, sőt ebben a kérdésben alighanem több pontosat és újat tudunk írni nála. Ma márt közismert, hogy a 2. világháború vége felé született egy titkos megállapodás a Hitler-ellenes koalíció nagyhatalmai között, miszerint a győztesek, mintegy kárpótlásként a németek által a megszállt országokból elrabolt műkincsekért az elfoglalt német területek múzeumaiból, könyvtáraiból, magángyűjteményeiből, templomaiból, egyszóval bárhonnan szabadon válogathattak és vihettek országukba mindenfajta tárgyakat, szobrokat, képeket, könyveket, röviden bármit. (Nálunk akkoriban, Bihar megyében, ezt egyszerűen zabrálásnak mondták.) A vonatkozó diplomáciai iratok legérzékenyebb részei természetesen mindmáig szigorúan titkosak a washingtoni levéltárban. Németország és a Szovjetunió, illetve utódállamai között viszont évek óta folynak titkos tárgyalások a hadijog alapján elvitt értékek visszaadásának feltételeiről. Úgy hírlik, hogy az elmúlt egykét évben az orosz álláspont megkeményedett. A kérdésnek vannak igen kényes pontjai is. így például a zsidó származású gazdag német magángyűjtő, Franz Koenig rajzai esetében (a keresett 526 alkotás között vannak olyan mesterek, mint Dürer, Holbein, Rembrandt, Mantegna, Rubens, Tintoretto, Veronese és Poussin alkotásaival). Koenig a rabló nácik uralomra jutása után Hollandiába menekült, és gyűjteményét eladta a rotterdami múzeumnak. Amikor a németek megszállták Hollandiát, a múzeum kénytelen volt átadni a rajzokat a hódítóknak, akik azokat visszaszállították Németországba, egyenest a Führer magánmúzeumába. Innen vitték el a szovjetek. Jóval a háború után a gyűjtemény mindenütt keresett darabjai Moszkvában bukkantak fel, ahol legújabban olyan nyilatkozatok látnak napvilágot, hogy a rajzok visz- szaadása kérdéses, mert nem igazolható megfelelő módon a rotterdami múzeumnak történt eladás. Mint az Observer című lap megírta (1991. július 15., 24.), a holland kormány követeléseit Moszkvában rendre elutasították, sőt a Puskin Múzeum igazgatónője, Irina Antonova (nevével találkozunk majd később is) még tárgyalni sem volt hajlandó. Emiatt egy holland diplomata, Koos De Jong, arra ragadtatta magát, hogy a direktomőt hazugnak nevezze. A hollandoknak ugyanis biztos értesüléseik voltak arról, hogy 1991 májusáig a rajzokat a moszkvai Puskin Múzeumban őrizték, de akkor hirtelen Zágorszk- ba szállították. Egyébként egy, az 1950-es évekből származó szovjet hivatalos irat szerint a Koenig-gyűjtemény az elrablón műkincsek ama csoportjába lett sorolva, amelyek örökre szovjet tulajdonban fognak maradni. A Le Monde ez évi, március 31-i száma ezzel az ügygyei kapcsolatban utalt a hajA Priamosz-kincs moszkvai listája (felül) és Irina Antonova hitelesítő aláírása nelmi félmúlt” is jobban csípte a szabaddemokrata szemeket, mint a szocdemmé szelídült szocialistákét. Brezovich Károly Vác Hallgatni öngyilkosság Fábián úr javaslatát olvasva a levelezési rovatban, miszerint el kellene némulnia a Pest Megyei Hírlaphoz hasonló hangoknak, nem tartom járható útnak. Az emberek ugyanis nemhogy elgondolkodnának e kijelentés felett, de a még pislákoló remény is kihunyna belőlük. És ezért nem ők okolhatók, hanem az a néhány lelket-szellemet nyomorító évtized, amely mögöttük van. • Sándor András aggodalmait napról napra beigazolódva látom: gyökértelen. Isten és egy polgári értékrend ismerete nélkül felnőtt generáció tagjai országlakosok lehetnek csak. Tartás, nemzeti önérzet hiányában, ravaszul vagy nyíltan az erőszakos hatalom azt tesz velük, amit akar. Ha az a néhány másként gondolkodó is elhallgatna, az öngyilkosság lenne. Én úgy gondolom, inkább arra kellene kidolgozni egy stratégiát, miként lehetne a Sándor Andrások, Török Bálintok, Vödrös Attilák gondolatait többekkel is megismertetni. Konkrét javaslatom a következő: Vagyunk néhány an, akik előfizetnénk másoknak a Pest Megyei Hírlapra. Nem egy-egy személy részére, de intézményre, közösségi épületekre gondolok, ahol több ember megfordul. De ehhez egy helybéli lakos vagy dolgozó segítsége kellene. Mert például, ha én, mondjuk, a ceglédi váróterem vagy a nagykőrösi kórház társalgójába szánnék egy PMH-t, kell egy lelkiismeretes vasutas, egy kórházi dolgozó, aki szerez vagy felszereltet egy kis polcot, rácsot, amiben a várakozó polgárok lapokat találnának, hogy kivegyék, elolvassák, visszategyék. Ez az illető időnként ellenőrizné, hogy valóban ki vannak-e rakva ezek az újságok, esetleg az ő nevére járna a PMH, és ő tenné ki naponta. A tájékozódás szabadsága jegyében több településen várókban, könyvtárban stb. jó lenne különféle újságokat találni. Kérem a tisztelt szerkesztőséget, közvetítse, ha jelentkezik valaki partnernek, esetleg ez egy akció is lehetne. Persze csak úgy van értelme, ha mindenki komolyan veszi és következetes abban, amit vállalt. Baranyai Veronika Budapest dán magyar magángyűjteményekben (elsősorban báró Hatvány Ferenc — 1881— 1958 — híres képtárában) volt képek sorsára. Tudjuk, hogy ezekről a képekről az ország orosz megszállása után sokáig azt terjesztették, hogy a németek vitték el őket. Majd kiderült, hogy végül ezeket is a Vörös Hadsereg szerezte meg, állítólag már magától Adolf Eich- manntól. (Mint tudjuk, Eich- mann busás haszonért, így például a Weiss Manfréd Művek tulajdonjogáért egyes nagyon gazdag zsidó családokat biztos helyre mentett hazánk náci megszállása és a magyar zsidóság ezt követő szörnyű üldözése idején.) A hajdani tulajdonosoknak alig-alig vannak törvényes örököseik, hiszen ők jórészt a holocaust áldozatai lettek a náci koncentrációs táborokban. Felvetették tehát az oroszok a kérdést: kinek a tulajdonába tartozzanak ezek a hajdan Magyarországon, hazájukhoz hű magyar állampolgárok által gyűjtött és őrzött műtárgyak: kerüljenek-e vissza hazánkba, abba az országba, amely mégis Németország szövetségese volt, vagy maradjanak orosz birtokban, hiszen ők harcoltak a fasizmus ellen. Remélem, olvasóink pontosan értik és érzik ennek az érvelésnek a demagóg és kegyeletsértő voltát. (Folytatjuk) Makkay János, a történelemtudományok doktora Bállá Antal megyetérképe A magyarországi térképészet a 18. század második felében lendült fel; sorra születtek az országot, illetve egyes részeit ábrázoló pontos térképlapok. A legtöbb vármegyében ekkor már „hites földmérők" dolgoztak, akik közül kiemelkedett Pest vármegye mérnöke, Balta Antal Mintegy 50 térképet készített, ezek nagy obb része csak kéziratban Ismert, de a vármegyéről készült lapja 1793-ban nyomtatásban is megjelent. Az 1: 300 000 méretarányú, 82 x 106 cm nagyságú térkép gazdag tartalmával is felülmúlja a korszak más megyetérképeit. Balta Antal a művelési ágak szokásos jelölése mellett külön feltüntette az árvíz járta térségeket, a szikeseket, a futóhomokos területeket. A folyók, így a Dutia és a Tisza mentén mérlöldmutató látható, ez a hazai gyakorlatban első alkalommal fordult elő. A távolságot a Dunán az osztrák határtól, a Tiszán pedig a torkolattól mutatta. A térkép pontosságát az tette lehetővé, hogy Balia a legpontosabb csillagászati mérések alapján kiszámított koordinátarendszerre vetítette az ábrát. A számítás — kutatók megállapítása szerint — nem tóié származott, hanem a kor nagy csillagászától. Hell Miksától „Térképének szerkezete még a mai pontossági követelményekhez mérten is jó”— olv ashat juk egy mai kézikönyv értékelését. A 19. század híres térképésze, ttpszky János pedig a következői írta Bállá térképéről: „egyetlen jobbat sem ismerek, és az még sokáig legkitűnőbb térképünk marad” Pogány György
